Figyelmező, 1838. január-december (2. évfolyam, 1-52. szám)
1838-08-28 / 35. szám
kenburg és Kegyeden kívül bezzeg sok író van ám még széles Magyarországon, ’s hogy ezek vajmi nem zúdultak fel ellenünk, hanem nagy részt kezet főutak velünk mindjárt eleitől fogva, hogy ezek’ száma napról napra szaporodik, úgy hogy már a’ hetvenet is meghaladja; hogy ezek közt vannak a’ magyar literatura’ majd minden csillagfái, ’s ezek közt volt édes-Kdl mapja is (nem a’ csillagfák közt ugyan, de mégis az írók közt, kik e’ nevet érdemlik), és csak azóta vált el az Athenaeumtól, mióta új és jövedelmezőbb portefeuillt kapott, ’s melly kilépése Kdnek nekünk csak azért elviselhető, mert mind a’ mellett is, lapunk az Ön saját vallomása szerint is , „de be csére nézve nincs hanyatlásban“. ’S hogy az emlékezet is elhagyta Edét, kissé nagy baj, mert ez által történt, hogy valamennyi díszeit a’ m. literativának , gróf Teleki József és báró Jósika Miklós, Fáy és Kölcsey, Czuczor és Péczelytől kezdve a’ legifjabb lelkes és munkás írókig, kik bizodalmasak voltak az Athenaeum’ irói közé lépni, Ko mind kitagadta az irók’ sorából, midőn az oratiunculában azt mondja : „hírlapírói pályára lépésünkkor az íróknak egész serege nyilatkozott ell e n ü n k“; e’ szerint tehát az, ki nem nyilatkozott ellenünk, nem is iró. Azonban nyugodjék meg! Ednek itt emlékezet-hiánya valóságos szolgálatot tett, mert midőn azon férfiakat az írók’ ama’ sorából kitiltá, hol Kol a’maga geniális, humoros, lelkes és elegáns társaival most áll, őket csak megtisztelte, őket maga iránt csak lekötelezte. De Ed historia-literariai ismeretekkel is akarna hetvenkedni, ’s 1831,2, 3,4, 5, 6-ról petyeg, össze szeretvén kötni a' régivel az újat — ha, t. i., tudná! Ó Kegyed, czukorédes úr! nem vette-e azt észre soha, hogy mindig elég előre nézők voltunk Ednek csak addig hinni, meddig szemünk látta, ’s így vele csak azt közlöttük, mit akár a’ Rajzolatok’ pesti hírei közé lehete nyomatni? ’S mégis Kegyed akarja az 1831—o-ki dolgokat tudni ’s érteni? mintha ehhez elég volna tudni azt, mi nyomtatva van! Ismét elfelejté, mit a’ minap szép együgyíten mégis vallott, hogy a’ Kr. Lapok mellett amolyan lógósak is voltak, kik nem valának mindenbe (mibe ?) avatva, ’s hol mégis hánykolódik, mint ha a’ legközelebb múlt évek’ izóvilági memoirjait akarná megírni! De lám, már az természet’ törvénye, hogy az üres hordó jobban kong, ’s a’ természet’ törvényeit meghazudtolni nem lehet, Kegyednek, akar nem akar, kongania kell, csakhogy aztán az , kinek esze ’s emlékezete otthon van, tudja mire vélni e’ kongást. Az tudja azt is, hogy azon tizennyolcz iró közül, kiket Kd mint általunk, ki tudja hogyan, bíráltakat hoz fel, négy, dolgozóink közé állott, iit semmi részt az ellenünki zajgásokban nem vett, és csak négy — érti Kd? 18 közül 4 — van a’ felzudultak közt, a’ többi, új okból, új ellenség [nem szólunk itt mi ily, és elégséges okból-e?]. Hogy’ lenne tehát ez „szakadatlan, természetes és szükséges folytatása azon ingerültségnek és aggodalmaknak , mellyeket.. . 1831 óta... (állítólag) szültünk“ ? ’S lám, ismét egy kis petitio principii, miilyen kinél, ki a’ logicával, mint a’ mulatságos könnyűséggel nem mindig megférő unalmas jószággal, soha sem gondolt sokat, nem épen újság. Mert látja, drága Csató úr, elébb be kell bizonyítani az okot, mielőtt az okozatot abból mutatnék meg; elébb be kell tehát bizonyítani, péld. mi hárman voltunk-e a’ Kr. Lapok’ alkotói és fentartói ? mi hárman bíráltuk-e ama’ tizennyolcz írót? és mennyiben voltak e’ bírálatok „igazságtalanok, méltánytalanok, illetlenek, kíméletlenek“ stb ? — mert arra hogy a’közönség azt, Kd által úgy oda vetve, higye, Kdnek a’ H. Szemle’ megindulásáig még jó formán ismeretlen neve korán sem elégséges; — és hogy kívülünk „csak egy két iró“ maradt bántatlan : avvagy mind azok,kik 1836-ban az Athenaeum mellé dolgozókul álltak, csak egy kettő? stb stb. Miket ha be nem bizonyít ’s reményijük, hogy utolsó ítélet’ napjáig sem fogja: az ezekre épített állítások ’s Athenaeumra alkalmazott következtetések is önkényt fogynak. Azonban egyben mégis igaza van Kegyednek,’s mondhatni, épen a’ fődologra, az ellenünki zajgások’ okára nézve. Kd. i. azt mondja, hogy „meghamisítva a’ literaria históriát, csalfa hallgatással mellőzzük el az egyetlen, igaz okot melly nem egyéb mint: — „az irók’ igen nagy részének félelme és boszúja“. ’S íme! mit mi szerénységből — ’s nem csalfaságból —