Gazdasági Figyelő, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-11. szám)
1957-06-20 / 11. szám
AZ ÁLLÓESZKÖZÖK* ÚJRAÉRTÉKELÉSE ÜD Ezt az írást a szerkesztőség vitaindítás céljából közli. Az ország nagyobb vállalatainak államosítása után 1950. január elsejével értékelték újra az üzemek állóeszközeit, berendezéseit. Az értékelés az akkor érvényes újraelőállítási, illetve újrabeszerzési árak (bruttó érték) figyelembevételével történt Emellett meg kellett határozni az állóeszközök elhasználódási fokának megfelelő nettó értékeket és ki kellett dolgozni az értékcsökkenési leírási (amortizációs) kulcsokat. Ma már ez az értékelés részben eredendő hibák, részben különböző változások és a fejlődés következtében nem állja meg a helyét. Ez akadályozza előrehaladásunkat gazdálkodásunk olyan területein, ahol az állóeszközértékek nagy szerepet játszanak. QT] Melyek a fő hiányosságok? Az 1950-ben végrehajtott újraértékelésnél a már nem gyártott és az egyedi állóeszközöknél (e két kategória teszi ki az állóeszközök zömét) a régi pengőértékekből indultak ki és ezeket számították át forintra. Természetesen a régi tőkés viszonyok között létrejött pengőértékek nem szolgálhattak összehangolt kiindulási alapul, így az átszámítás már bizonyos torzítást tartalmazott. A vállalatok — minthogy az amortizáció az önköltségnek jelentős tényezője (5—15 százalék) — igyekeztek csökkenteni az amortizáció összegét állóeszközeik alacsonyra értékelésén keresztül. Az 1950 óta üzembe helyezett állóeszközök nyilvántartásba vétele a tényleges ráfordítások alapján történt. Minthogy a már meglévő állóeszközök értékeit nem helyesbítették a mindenkori újrabeszerzési, illetve előállítási árak figyelembe vételével, az áremelkedések nagymértékben eltorzították az arányokat a régi és az új állóeszközök között. Például a Goldberger Textilművek szövőgépeinek kiszámított újrabeszerzési értéke 57 százalékkal, a Csepeli Papírgyár papírgépeinél ugyanez 81 százalékkal magasabb, mint a nyilvántartott érték Egy mindenki által könnyen ellenőrizhető példa: 1953. végi adatok szerint a Corvin Áruház üzleti berendezésének nyilvántartott bruttó értéke mindössze 36 százaléka a sokkal kisebb Újpesti Áruházénak. A Számos új beruházás átvételekor aktiváltak egész sorolyan költséget is, amely a tervezés vagy kivitelezés hibája folytán merült fel és nem emelte az állóeszközök értékét. A nettó érték megállapí*-*• tásába, amely az elhasználódás fokának meghatározásán alapszik, sok szubjektív elem vegyült. Itt is általában aláértékelés történt. Ezenkívül sok állóeszközünk — a legtöbb kényszerűségből és így alacsony hatásfokkal — tovább üzemel, mint a műszakilag és gazdaságilag indokolt teljes működési ideje. Ezeket az állóeszközöket már mind „leírták” és ma „nullán túl” amortizálnak, negatív nettó értékük van. Ez az oka annak, hogy a vállalati állóeszközök nettó értéke sok helyen igen alacsony és egyáltalán nem tükrözi az elmúlt évek mulasztásai miatt még anynyira le is romlott állóeszközállomány tényelges nettó értékét. A Hazai Fésűsfonógyár üzemi berendezésének és felszerelésének nettó értéke például 13,5 százalék a bruttó értékhez viszonyítva, tehát az elhasználódás — a könyvek szerint — 86,5 százalékos! A leírási kulcsok a népgazdaság különböző területein használt azonos jellegű állóeszközök (pl. épületek) tekintetében indokolatlan eltéréseket mutatnak, míg más esetekben nem eléggé differenciáltak. Például nem tesznek különbséget a savas hatásnak vagy az állandó rázkódásnak kitett és ki nem tett állóeszközök között . Az értékcsökkenési leírás * * beruházási hányada nem tükrözi kellően a technikai avulást és csak a fizikai elhasználódási idővel számol A felújítási hányad pedig nem mindenütt veszi figyelembe a felújítások tényleges gyakoriságát a mi állóeszköz-állományunk állapota mellett a felújítások költségének az állóeszköz értékéhez való viszonyát. Szervezetileg is teremtsünk rendet vállalatainknál Az iparvezetésnek az elmúlt években kialakult gyakorlata, amely a gazdasági élet működését rengeteg aprólékos részletutasításokkal kívánta szabályozni, nem bizonyult helyesnek. Vállalataink szervezetének megjavításához felülről jövő, merev előírások, kötelező szervezeti sémák nem szükségesek. Néhány nagyvonalú irányelven túlmenőleg a vállalatokra kell bízni a leghelyesebb szervezet kialakítását. A vállalati profilt, a termelés összetételét, a vállalat nagyságrendjét, személyi állományát, stb. figyelembe véve, ők maguk tudják legjobban kialakítani a megfelelő szervezetet. Igen helyes volt és iparvállalataink munkáját nagy mértékben elősegítette az elmúlt években a szovjet iparvezetés gyakorlatától átvett diszpécser-rendszerű munkairányítás. Azonban nagy hiba volt, hogy ezt minden vállalatnál fel kellett állítani, akkor is, ha a vállalat sajátosságai ezt nem követelték meg. Helyes és célravezető egy-egy olyan nagy gyárban, mint a Csepel Autó, vagy az Egyesült Izzó, de merőben felesleges adminisztráció-duzzasztás pl. a Nyersolajszivattyú gyárban, vagy más hasonló, 206—300 fővel dolgozó kisebb vállalatnál. Hasonlóan elmondható ez az iparvállalati MEO-ról is. Egy híradástechnikai, vagy finommechanikai gyárban a MEO- szervezetnek igen erősnek kell lennie, alkalmaznia kell a műveletközi ellenőrzéseket, viszont egy-egy hídgyárban, vagy egyéb vasszerkezeti gyárban sokkal kisebb MEO-létszámra van szükség. Nagyon sok esetben az átvétel és minőségellenőrzés feladatát maga a művezető is el tudja látni. Fenti példákból érzékelhetően igen sok vállalatnál indokolatlanul megduzzadt különösen a műszaki kiszolgáló apparátus, és gyakran elvonta az erőket a sokkal fontosabb fejlesztési, technológiai és szervezési feladatokról. Ugyanakkor mindez csorbította az alsóbb vezetők önállóságát és hovatovább oda vezetett, hogy az üzemvezetők, művezetők épp úgy, mint az igazgatók nem voltak teljes jogú urai az irányításuk alá tartozó területnek. Meggyőződhettünk arról is, hogy az iparvállalat hármas vezetése (igazgató, főmérnök, főkönyvelő) igen sok helyen nem funkcionált kielégítően. Különösen szembeötlő volt ez a főkönyvelő személyét illetően. Legtöbb helyen a főkönyvelő akarva, akaratlanul is átvállalta az operatív gazdaságvezetési tevékenységeket. Neki kellett törődnie sok helyen az eladási, értékesítési feladatokkal, a tervezés, a szervezés, a pénzügyek kérdéseivel, tehát mindazokkal az operatív funkciókkal, amelyek nem egyeztethetők össze ellenőrző tevékenységével. Ma a főkönyvelők idejének 90 százalékát a gazdálkodás operatív feladatai kötik le, ennek következtében nem jut erejük a vállalaton belüli ellenőrzési, beszámoltatási és gazdasági elemzési feladataik ellátására. A jövőben a vállalati gazdasági irányítás és a gazdálkodási funkciók helyes végrehajtása a nyereség emelése szempontjából döntő jelentőségű lesz, ezért fontos, hogy vállalatainknál szervezetileg is rendet teremtsünk. Szükségesnek látszik helyesebb arányok kialakítása, továbbá, hogy az iparvállalatok gazdasági feladatainak szakirányítását megfelelő képzettségű kereskedelmi (gazdasági) vezető vegye át. Mellette egyenrangú igazgatóhelyettesként tevékenykedjék a számviteli, ellenőrzési, beszámoltatási és elemzési feladatokat ellátó, az állam ellenőreként működő főkönyvelő, T. A. . Gazdálkodásunk megjavítására irányuló törekvéseink során — mint már fentebb említettem — különböző területeken beleütközünk az állóeszközök nem megfelelő értékelésének következményeibe. Melyek ezek a területek? Az amortizáció az a pénzügyi alap, amelyből az állóeszközök felújításának és az elhasználódott állóeszközök pótlásának költségeit kell fedezni. Ezt az alapot 1957 előtt a vállalatoktól elvonták és úgynevezett felújítási és beruházási kereteket kaptak állóeszközeik felújítására és pótlására. Ezek a keretek évről évre rapszodikusan változtak, nagyságuk a rendelkezésre álló összegek nagyságától, vagy az éppen érvényben levő szétosztási módszerektől függött. Az 1957-ben bevezetett rendszer szerint az értékcsökkenési leírás felújítási hányada a vállalatoknál marad és az elképzelések szerint 1958-ban már a beruházási hányadnak az állóeszközök állapota és egyéb szempontok alapján differenciált jelentős része felett is a vállalatok rendelkeznének. További tervek szerint a vállalatok a birtokukban levő állóeszközök után használati díjat fognak fizetni, melyet az állóeszközök bruttó vagy nettó értékének százalékában határoznak meg. Ezáltal a vállalatok anyagilag érdekeltté válnak abban, hogy minél kevesebb állóeszközzel minél jobb eredményt érjenek el. Most folynak az iparcikkek árszabályozásának és termelői árrendezésének előmunkálatai A tényleges önköltségen alapuló árrendszer kialakításának feltétele, hogy az egyszerű újratermelési folyamathoz szervesen hozzátartozó költségek, mint például az értékcsökkenési leírás, valóban mint vállalati költségek kerüljenek kimutatásra, amelyek megtérítése ne az államháztartást terhelje, hanem az árbevétel nyújtson azokra fedezetet. Az állóeszközök bruttó és nettó értékének újramegállapítása, a leírási kulcsok felülvizsgálata és módosítása, a szükségleteket és lehetőségeket valósan tükröző amortizáció kimunkálása nélkül sem az amortizáció közvetlen vállalati felhasználásának, sem a használati díjnak a bevezetése, sem pedig az új árrendszer kialakítása helyesen nem oldható meg. I IV. Fentiek alapján világos, hogy szükségünk van helyes állóeszköz-értékekre és a helyesen megállapított leírási kulcsokra. Hogyan érhetjük ezt el? Mik lennének — véleményem szerint — egy állóeszköz-újraértékelés főbb irányelvei? Az újraértékelés teljes*■ * munkáját, a módszerek kidolgozásától az újonnan létrehozott bruttó és nettó értékek vállalati elkönyveléséig hónapok alatt el kell végezni. Enélkül az eredményeket 1958-ra nem tudjuk hasznosítani. . . Az állóeszközök tételes újjraértékelését a népgazdaság legtöbb területén rövid idő alatt nem lehet elvégezni. Ennek feltételei (megfelelően részletes és érvényes árjegyzékek stb) nem is állnak rendelkezésre. De túlzott pontosságra való törekvés csak idő- és költségtöbbletet jelentene, kétes eredménnyel. Elegendő, ha hivatkozunk az 1950-es tételes újraértékelés fentebb ismertetett egyes eredendő hiányosságaira és a később bekövetkezett eltolódásokra. Éppen ezért a módszerek tekintetében tág lehetőségeket kell biztosítani az egyes szakterületeknek, így elsősorban a homogén, kevésszámú vállalattal rendelkező iparágakban elképzelhető a tételes újraértékelés. Más helyeken összehasonlítás és átindexelés a régi és a hasonló új állóeszköz-fajták, csoportok között, mutatók használata (pl. egy MW beépített teljesítményre eső állóeszköz-érték stb., stb.) lehet a legjárhatóbb út. Elképzelhető kiindulni az évi átlagos felújítási szükségletből. (Az elmúlt évek lemaradásait és egyéb különleges szükségleteket figyelembe nem véve) és innen a leírási kulcsok segítségével visszakövetkeztetni az állóeszközök bruttó értékére. A Az állóeszközök helyes net* * to értékértéik megállapításánál is lehetőleg el kell kerülni a tételes vizsgálatot. A bruttó és nettó értékelésnél elkövethető pontatlanság hatásáról néhány szót. Ismét alá kell húzni, hogy nem kis pontatlanság tételes állóeszköz felmérésnél is azonnal vagy később bekövetkezik. Főleg azonban: a pontatlanság kihatása rendkívül csekély. Az újraértékelt állóeszközök bruttó összértékénél elkövetett 5 százalékos hiba (ami csak igen nagy részlethibák eredőjeként jöhetne létre) az összamortizációnál mindössze kb. 40 millió forint eltérést eredményezne. Az árakban, a termékek önköltségénél mintegy 0,04 százaléknyi eltérést jelentene az 5 százalékos értékelési hiba. Új leírási kulcsok kidolgozásának fő szempontjai a cikk elején részletezett fogyatékosságokból önként adódnak. Itt csupán a technikai avulásnak (erkölcsi kopásnak) a leírási kulcsokban történő figyelembe vételét vizsgáljuk meg röviden. A technikai avulás tényezőjével kétségtelenül számolni kell. Az amortizáció teremtse meg az alapot a műszaki fejlődés üteme által megkívánt állóeszköz (főleg gép) cserére. A technikai avulás figyelembe vételének mértékét azonban mindenkor függővé kell tenni az adott időszak anyagiműszaki lehetőségeitől. Anyagilag megalapozottan amortációs összegek keletkezése jelenlegi viszonyaink között azt a veszélyt rejti magában, hogy a helyesen elképzelt eredeti céltól eltérő felhasználás következik be. A népgazdaság különböző területein más-más módszerekkel végzett újraértékelés, leírási kulcs-módosítás eredményeit össze kell hangolni. Ezt a (Folytatás a 8. oldalon) ALAPOSABBAN VIZSGÁLJUK MEG A MÉZEXPORT GAZDASÁGOSSÁGÁT Érdeklődéssel olvastam a Gazdasági Figyelő 9-ik számában megjelent „Mézexportunk“ c. cikket. A cikk szerzői a bevezetőben megállapítják, hogy „indokolt a mézexport gazdaságosságának vizsgálata”. E megállapítást viszont nem követi vizsgálat, sőt az egész cikk egyetlen olyan adatot sem tartalmaz, amelyből az olvasó következtethetne arra, hogy mézexportunk vajon gazdaságos-e, vagy sem. A gazdaságosság vizsgálatához szükséges adatok helyett a cikkből csak két konkrétumot lehet megállapítani: 1. Mikor, hova, hány mázsa mézet exportáltunk. 2. A felvásárlási ár 18.— Ft. A kevés konkrétum mellett néhány általánosság nyugtatja meg az érdeklődőt. Ilyenek pl: „A mézexport magas árkiegyenlítéssel jár“ (Milyen magas? Lehet, hogy amit a cikk szerzői magasnak találnak, az az én megítélésem szerint alacsony.) „1955-ben a tőkés eladási ár az 1952 évihez képest csaknem egyharmad részéve esett vissza“. (Nem lenne egyszerűbb megmondani hány dollárcent volt a méz ára 1952-ben és 1955-ben? Ez csak nem titok?). Mivel a cikk adatokat nem közöl, nem bizonyít, hanem kinyilatkozta, amikor megállapítja, hogy „az exportra szánt mézet a nemzetközi árarányokhoz képest magas belföldi ráfordítással állítjuk elő“. Ezek után a cikk fő konklúziója az, hogy a 18,5 Ft/kg-os felvásárlási árat mérsékelni, a malép fogyasztói árát pedig emelni kell. Helyes lenne ez? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Helyes lenne, ha a cikk bebizonyítaná hogy 1 kg. méz előállításának önköltsége mondjuk 9,5 Ft, de helytelen, ha az önköltség mondjuk 17,99 Ft lenne. Nagyon érdekelt volna pl, ha a cikkírók megismertettek volna azzal a módszerrel, mellyel megállapítják az export gazdaságosságát. Mert azt feltételezni, hogy a „magas“ árkiegyenlítás önmagában bizonyítja az export gazdaságtalanságát — tévedés. Véleményem szerint egy ország számára valamely export gazdaságos akkor, ha az exportált jószág által megtestesített társadalmi munka mennyisége nem nagyobb mint az illető jószág előállításához nemzetközileg szükséges társadalmi munka mennyisége. Ha ez igaz, akkor a mézexportnak gazdaságosnak kell lennie, ha a méztermelés nagyjából azonos feltételek mellett történik, mint a tengerentúlon, mert azonos ráfordítás mellett — mind a cikk is mondja — mintegy 20—25%-al jobb árat tudunk elérni a magyar méz jellegzetes aromája miatt. Mézexportunk 10—15 mill. kft-ot reprezentál exporttervünkben. Érdemes lenne alaposabban megvizsgálni mézexportunk kérdését, mert ha természeti adottságaink önmagukban 20—25%-os ártöbbletet biztosítanak, akkor ezt ki kell használnunk. A cikk minden negatívuma mellett azt tartom a legnagyobb értéknek, hogy erre — ha mellékesen is — de felhívta a figyelmet. dr. Sebestyén Győző 7