Gazdasági Figyelő, 1957. március-június (1. évfolyam, 1-11. szám)
1957-03-07 / 1. szám
Mindenkiben, aki foglalkozását nem egyszerűen kenyérkereseti lehetőségnek, hanem a társadalommal és önmagával szemben erkölcsi kötelezettségeket létrehozó hivatásnak is tekinti, időnként szükségképpen felmerül a kérdés, hogyan felelt meg az általános erkölcsi norma és a saját erkölcsi felfogása által megszabott kötelességének. Az én számomra a számvetésnek egy ilyen időszaka érkezett el akkor, amikor a gazdasági kormányprogram előkészítésére hivatott bizottságok munkáját koordináló Közgazdasági Bizottság elnökségét elvállaltam. Közgazda vagyok, mégpedig — mint azt minden alkalommal, amikor színt kell vallanom, hangoztatom — nem marxista közgazda. Mit jelent pontosabban ez az önként vállalt, de az idők folyamán már-már sztereotippé vált minősítés? Ezt kell most magamba, tekintve alaposabban megvizsgálnom. Marx Károlynak és néhány kiváló követőjének tudományos munkásságát nagyra értékelem. A marxizmus szemléleti módját és sok tudományos megállapítását — így például a dialektikai szemlélet szükségességét, a történelmi materializmus alapgondolatát, az újratermelési sémát — magamévá teszem, míg ugyanakkor néhány más tétellel nem értek egyet. A közelmúltban sokszor hangzott el felhívás a dogmatizmus elleni küzdelemre, de még nem olvastam közelebbi meghatározását annak, mi is a dogmatizmus. Ha azonban dogmatizmuson azt a magatartást értjük, amely tudományos tételeknek valamely adott sorozatát egymástól elválaszthatatlannak tekinti, s magát és másokat egy ilyen sorozat valamennyi tételének globális elfogadására vagy elvetésére kényszeríti, akkor természetesen nem vagyok dogmatikus, semmilyen, irányban. A demnál izmus ellen harcoló marxisták eddig nem tisztázták azt, melyek azok a tételek, amelyeknek az elfogadása esetén valaki szerintük marxistának minősül, s melyek azok, amelyekre vonatkozó felfogás ezt az alapvető minősítést nem érinti. Kétségtelen azonban, hogy felhívásuk mögött így is a tudományos gondolkodás szabadságának követelése rejlik. A politikában vagy a gazdaság irányításában lehetségesek különféle, demokratikus, vagy diktatórikus uralmi formák; a tudományban egyikük sem. Tudományos igazságot nem lehet sem többségi szavazattal, sem pedig tekintélyre hivatkozással megállapítani. Amellett az idők során az induktív következtetések alapjául szolgáló empirikus ténymegállapítások száma is bővül, differenciálódik — a társadalomtudományok megfigyelési területért is *— s ez új tudományos felismerésekre ad alkalmat. Marx alapvető tanításai közé tartozik, hogy a politikai gazdaságtan történeti tudomány, mert a vizsgálódásai területét alkotó gazdasági élet hol lassabban, hol gyorsabban, hol kisebb mértékben, hol mélyrehatóan, de állandóan változik, átalakul, fejlődik vativ hanyatlik. A kapitalizmus is átalakul: mai intézményei és lehetőségei nem azonosak a száz év előttiekkel, s a különböző országok kapitalizmusa azonos időben is különböző. Mindezt Marx minden mai követője vallja és hirdeti, de tudományos munkásságuk tartalma csak kevés tanujelét mutatja ennek különösen ami a modern kapitalizmussal foglalkozó munkákat illeti. A modern marxista irodalomban hiába keresnénk olyan művet, amely olyan tényismerettel és olyan újszerű felfogással, a kapitalizmusra vonatkozó marxi tételek olyan merész továbbfejlesztésével elemezné az 1950-es évek kapitalizmusát, mint azt Lenin tette kora imperializmusával. A kapitalizmus legújabb jelenségeinek átfogó, marxista szemléletű magyarázata hiányzik. Van ugyan eléggé bőséges monográfiairodalom, de ennek szerzői általános szemléletüket készen veszik át a marxizmus klasszikusaitól.A szocializmusra vonatkozó elméleti irodalom sem képes egyelőre napjaink szocialista gyakorlatának minden jelenségét tudományosan megmagyarázni, a legfontosabb felmerülő nehézségek leküzdésére utat mutatni. Elég e tekintetben a dolgozók anyagi érdekeltségének kérdésére utalni. Az elmúlt évtizedek technikai haladása nyomán rendkívül megnőtt az emberi munka termelékenysége és ezzel az egy-egy dolgozóra bízott értékek nagysága is. A dolgozó magatartásától függően olyan veszteségek vagy megtakarítások jelentkezhetnek, amelyek munkabér-keresetének több százszorosát, akár több ezerszeresét is elérhetik. Mai bérezési rendszerünk mellett elég gyakori jelenség, hogy a kereset fokozására, vagy a prémium biztosítására irányuló törekvés során más szempontokat figyelmen kívül hagynak és a népgazdaság olyan károkat szenved, amelyek sokszorosát teszik az elért többletkeresetnek vagy prémiumnak. Amennyire tudom, a marxista politikai közgazdaságtan irodalma eddig nem tett kísérletet ennek a kérdésnek tudományos megalapozott megoldására. A gyakorlati kísérletezés e téren meszsze megelőzte a tudományt. A politikai gazdaságtan művelői, amikor ilyenféle kérdésekbe ütköznek, a nevelés és felvilágosítás jelentőségéről, a felelősségével tisztában levő szocialista ember típusáról szoktak elmélkedni, de ezzel a szigorúan vett politikai gazdaságtan területéről a pedagógia, a lélektan és az erkölcstan területére tesznek kirándulásokat, vagyis kitérnek a kérdések közgazdasági megoldása elől. Nem vonom kétségbe, hogy a marxista politikai gazdaságtan irodalma a közeljövőben mind a kapitalizmus, mind a szocializmus modern jelenségeinek elemzése és a szocialista gyakorlat elméleti irányítása terén igyekszik majd pótolni eddigi mulasztásait. Nem láthatom azonban előre, hogy a marxista politikai gazdaságtannak ez a szükségszerű továbbfejlődése, kiegészülése, milyen irányt vesz a jövőben, s nem vagyok hajlandó egy még előttem ismeretlen irányzat hívéül elkötelezni magamat. Ennél is tovább kell mennem az őszinteségben. Nemcsak a jelenlegi marxista politikai gazdaságtan irodalmának hiányossággai és jövő fejlődési irányának tisztázatlan volta tartanak viszsza: magában a marxi elméletben is vannak tételek, amelyekkel nem tudok teljesen egyetérteni, így — hogy csak egy példát ragadjak ki — a tőkés társadalmak jövedelemeloszlási rendjét részben Marxtól eltérően igyekszem magyarázni és értékelni. Egyetértek vele abban, hogy ez a jövedelemeloszló igazságtalan, kizsákmányoló jellegű. Ezt az igazságtalan, kizsákmányoló jelleget azonban nem a tőke absztrakt létével kapcsolom össze — például nem tekintem kizsákmányolásnak ha valaki a munkabérkeresetéből néhány ezer forintot megtakarítva, azt kamat ellenében termelőeszköz vásárlására engedi át egy kisiparosnak —, hanem a tőke felhalmozódásának konkrét, erkölcsileg kifogásolható körülményeivel, amelyeket épp Marx ragyogó történelmi fejtegetések sorával leplez le. Nézetem szerint, tehát nem az a baj, hogy általában tőke van, hogy a tőke a termelés motorjaként lép fel s hogy ennek ellenében profilhoz jut, hanem az, hogy a kapitalizmusban jelentkező tőke túlnyomó részben nem munkateljesítmények, fogyasztási megtakarítások, közgazdaságilag is hasznos ötletesség és hasonlók eredményeként keletkezett és keletkezik, hanem a társadalom általános fejlődésének, véletleneknek, konjunktúráknak, monopolhelyzeteknek, a már meglevő tőkén alapuló kizsákmányolásnak, sokszor pedig közönséges rablásnak, vagy múltbeli rablások jogi utóhatásainak az eredménye. Ha nem is százszázalékos, de azt eléggé megközelítő igazság, hogy „a tulajdon ” lopásai A tőkefelhalmozás erkölcsi jogosultságát alátámasztó elméletek többnyire sántítanak. Senkinek sem lesz gyára vagy sarokháza attól, hogy nem dohányzik vagy rongyos ruhában jár. Az újabb nem marxista közgazdasági elméletek közül ma divatos a néhány éve elhúnyt Schumpeter felfogása, aki szerint, a vállalkozói nyereség a vállalkozói újítások, amelyek világszerte elterjedtek, végeredményben a haladást is szolgálták s ezért első alkalmazóik valóban megérdemelték a velük elért anyagi eredményt. De a vállalkozói nyereségek túlnyomórészben mégis valamilyen szerencsés konjunktúra eredményei szoktak lenni. És — még általánosabb példával élve — milyen erkölcsi jogcíme lehet a telektulajdonosnak arra az értéknövekedésre, amely telkénél kizárólag a népsűrűség növekedése, új útvonalak épülése stb. következtében áll elő? Mindezek a meggondolások azonban nézetem szerint nem változtatnak azon a tényen,hogy a tőke akkumulációja, s a tőkén alapuló profit és kamat szükséges és hasznos jelenségek, hiszen tőkeakkumuláció nélkül lehetetlen volna a munka termelékenységének fokozódása , sőt a népesség szaporodására tekintettel még az azonos színvonalon tartása is — a profit és a kamat pedig a tőkefelhasználás irányítói, mert a különböző ágakban kialakuló eltérő színvonaluk határozza meg a prioritási rangsort. A kapitalizmus ellentmondásai közé tartozik, hogy a tőke, a profit és a kamat közgazdaságilag hasznos, sőt nélkülözhetetlen kategóriák, de birtoklásuk, illetőleg elsajátításuk jogcíme túlnyomórészt erkölcsileg védhetetlen, ugyanakkor aránytalan, igazságtalan jövedelemmegoszlást is eredményeznek. • Nem kétséges, hogy a kapitalizmusnak ezt az ellentmondását csak a szocializmus oldja fel abban a szintézisben, amely az akkumulációt a döntő termelőeszközök társadalmi tulajdonával kapcsolja össze,lymódon tehát a legfontosabb termelőeszközök társadalmi tulajdonát megvalósító szocialista társadalmi és gazdasági rend vitathatatlanul igazságosabb a kapitalizmusnál. A kapitalizmus lényegéhez tartozik, sőt valójában egész működése azon alapul hogy nem ismeri a kiegyenlítő igazságosság szempontjait. (Ilyenek csak némely részlettelenségekben és akkor is tökéletlenül érvényesülnek, például a progresszív adózás vagy — a munkásosztály által kiharcolt — egyes szociális juttatások terén.) A kapitalizmusban az azonos képzettségű és munkaintenzítású munkás keresete, az azonos képességű vállalatvezetők jövedelme, az azonos nagyságú tőkék profitja igen különbözőképpen alakul, ebbe bizonyos értelemben mindenki belenyugszik, mert a gazdasági erők spontán működése mellett mindez a „szerencse” vagy ,,balszerencse” képében jelentkezik. Egészen más a helyzet a szocializmusban, ahol a termelést és a jövedelemelosztást emberek tervezik ahol tehát mindenki joggal elvárhatja, hogy rá is tekintettel legyenek, „igazságosan" bánjanak vele. A szocializmus lényegéhez tartozik tehát az igazságosságra való törekvés, és éppen ez az, amely minden erkölcsösen gondolkodó emberre a legerősebb vonzóerőt gyakorolja. De ugyanakkor —ma még — ez leggyöngébb pontja is. Még azonos képességű és azonos munkát végző emberek esetében is rendkívül nehéz az igazságos, vagyis azonos bért biztosítani, hiszen épp az a kérdés, hogy mely képességeket lehet egymással azonos színvonalúnak tekinteni, mely munkákat lehet ugyanabba a bérkategóriába helyezni. Márpedig a népgazdaságban dolgozók képességei és az általuk végzett munkák között igen nagy különbségek is vannak. Igazságos kategorizálásukhoz igen sokféle mutatószám egyidejű alkalmazására, rendkívül bonyolult rendszerre volna szükség és még akkor is mindig lennének érdekeltek, akik igazságtalanságról panaszkodnának. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy nemcsak keresetek, hanem prémiumok is vannak, amelyek feltételeinek a különböző szakmákban és munkahelyeken szükségképp különbözőknek, de egyformán igazságosaknak kellene lenniök. Már korábban is utaltam a szocialista bérezés egyelőre megoldatlan problémáira. Ezek és hasonló kérdések mutatják, hogy a szocializmusban az igazságosságra való törekvés egyelőre — bizonyos mértékig — a gazdaságosság optimumának megvalósítását akadályozó tényezőként jelentkezik. Nem szorul bizonyításra, hogy a gazdasági eredményesség és az igazságosság feltételei mai helyzetünkben még távolról sem esnek egybe. Márpedig nem elég az, hogy a szocializmust a kapitalizmusnál igazságosabbnak tartjuk, eredményesebbnek is kell lennie amainál. Ez nagyrészt a szocialista rend ma még nem minden tekintetben kiforrott gazdasági mechanizmusának további fejődésétől függ. Napjainkban is élénk viták folynak a szocialista vállalatok fokozott gazdasági önállóságának megvalósításáról, a túlzott centralizáció megszüntetéséről, a tervgazdálkodás körének célkitűzéseinek és eszközeinek megválasztásáról. s szakembereink véleményei mindezeken a területeken annyira diversgálók, hogy még a szocializmus definícióiénak is csak két olyan elemét emelhetjük ki, amelyet valamennyien feltétlenül vallanak: a döntő termető eszközök társadalmi tulajdonát és az emberek emberi kizsákmányolástól való mentességét. Varnnak nem marxista közgazdák, akik — különösen a kalkulációnak a szocialista gazdasági rendben jelentkező nehézségei miatt — kételkednek abban, sikerülhet-e egyáltalán a szocialista termelést gazdaságossági szempontból eredményesen megszervezni. Messze vezetne, ha itt most ezzel az állásponttal vitázni akarnék; csak leszögezem, hogy én — sok más nem-marxista közgazdával együtt — a gazdaságosság kalkulációs és gyakorlati megvalósítását a szocializmusban lehetségesnek tartom. Ehhez azonban a szocialista gazdasági rend újszerű mechanizmusának a kifejlesztése szükséges, amelynek talán még csak a csíráit ismertük fel. Itt kifejtett nézeteim nyilván sokban nem egyeznek a jelenlegi marxista politikai gazdaságtan felfogásával. De mert a szocializmust én is a kapitalizmusnál igazságosabb társadalmi rendnek tartom, s a gazdaságos működését biztosító mechanizmus kiépítésének lehetősége felől is meg vagyok győződve: nyilván csak durva vulgarizálással lehetne nézeteimet „burzsoá” eszméknek minősíteni.• Még egy réteggel mélyebbre kell hatolnom az önvizsgálattal, azt kérdezve magamtól: annak, hogy a szocializmust igazságosabb társadalmi rendnek vallom, s gazdasági mechanizmusát is, bár egyelőre tökéletlennek, de mégis tökéletesíthetőnek mondom, sőt a tökéletesítést célzó javaslatok kidolgozásában is tevékeny részt veszek, vajon nem csupán az-e az oka, hogy szocialista országban élek? Nem vallanék-e mást egy kapitalista ország polgáraként, s hazámban nem látnám-e szívesebben ismét a kapitalizmust? Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségkívül elősegítette, hogy az utóbbi években alaposabban megismerhettem a szocializmus újabb irodalmát ,a régebbit természetesen korábban is ismertem) főként pedig gyakorlati problémáit, mint ahogyan valamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állítom azt, hogy amennyiben egy, a lakosság széles rétegeinek magas és még mindig javuló életszínvonalmt biztosító kapitálisa társadalomban élnék (tehát nem olyanban, amilyen Magyarországon a két vlágháború között fennállott, hanem, mondjuk, Svédországban, Kanadában vagy Újzélandban), ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott fellépásomnek ott is kifejezést adnék. Hogyan kívánhatnám tehát hazámban, Magyarországon, a meggyőződésem szerint igazságosabb szocialista rend megdöntését? Az utóbbi kérdést azonban nemcsak szubjektíve érzem képtelennek, hanem objektíve lehetetlennek is tartok egy ilyen változást. A török hódoltság utáni időben működött Magyarországon a hírhedt „neoarquistica commissio”, állítólag azért, hogy tisztázza a hódoltsági területen a földbirtokok tulajdonjogát, s azokat a volt tulajdonosek örököseinek visszaszolgáltassa. Ismeretes az eljárás eredménye; a Habsburg-ellenes értelmű nemesek birtokfosztása e Habsburg pártiak és indigének javára. De itt csak a puszta földről volt szó. Képzeljünk el egy olyan „neoacquistica commission‘-t, amely gyárakat, bankokat, egyéb nagyvállalatokat akarna visszaadni a régi tulajdonosoknak! Az államosításkor fennállott vagyoni helyzet megállapítása ma már lehetetlen, azóta pedig vállalatok százai olvadtak össze, váltak szét, alakultak át vagy szűntek meg. a régi termelőberendezéseket a dolgozó magyar nép hallatlan áldozatai árán utakkal cserélték fel vagy bővítették .:» De minden ilyen érvelés eltörpül a másik mellett, amely népünk egyértelmű akaratára utalt A XVII. század végén lehetett a földbirtokokat csereberélni, mert a jobbágyi sorban élő parasztság közömbös volt aziránt, hogy a földesura Péter lesz-e vagy Pál. Nem is tudhatta előre, melyikük lett volna ,,emberségesebb”, amellett az elnéptelenedett országban minden birtokos igyekezett viszonylag tűrhető helyzetet teremteni jobbágyainak, különben máshoz költöztek. A mai Magyarország öntudatos dolgozó tömegei tisztában vannak a termelőeszközök társadalmi tulajdonának jelentőségével. S ha el is ítélik az elmúlt években elkövetett hibákat, a földek, bányák, gyárak s egyéb nagyvállalatok visszaadását nem tűrnék, ellene szegülnének a fegyveres, politikai és gazdasági harc minden eszközével. Így tehát mindazok számára, akik Magyarországon élnek és itt is kívánnak élni, az itteni szocialista társadalmigazdasági rendbe való beilleszkedés az egyetlen járható út. A „kapitalizmus vagy szocializmus" kérdése Magyarországon eldőlt, az emberibb, igazságosabb rendszer javára. Arra kell most törekedni, hogy gazdasági eredményesség tekintetében is ez a rendszer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden — marxista, vagy nemmarxista — közgazdász számára kötelesség, öröm és izgalmas feladat. VARGA ISTVÁN NY. EGYETEMI TANÁR % m*h mamistai számadása r-uoíimiMtitttiiiitHiiiiHiiinfttttiuHiiimimHiiHiiiuiHiiuHniHHjHHimitiiiiuMmiiHiHimittimfutmtMiiHtHiiunmuiuiiiimih: ♦ Fenti cikkre még vissza fogunk térni, mert nem mindenben ért vele egyet a szerkesztőség. GAZDASÁGI FIGYELŐK