Figyelő, 1958. január-június (2. évfolyam, 1-25. szám)

1958-04-08 / 14. szám

.­­ ~~T7z ~ Túlterheltek-e vagy­ szervezetlenek a tervező vállalatok? Az ország gazdasági helyzete megköveteli, hogy a beruházásokkal a legnagyobb mértékben takarékos­kodjunk. A legutóbbi időben több rendelkezés jelent meg a beruházások gazdaságosságával és koncent­rálásával kapcsolatosam. Itt az ideje, hogy az ille­tékes irányító szervek a beruházásokhoz nélkülöz­­hetetlen műszaki-gazdasági tervezést végző válla­latok, intézeteik munkájában ezeket a rendelkezé­seket érvényesítsék. Tervező vállalataink fennállásuk 10 éve alatt be­bizonyították, hogy a legnagyobb feladatokat is meg tudják oldani. Munkájuk egy része nem egyszerű szaktervezés, hanem művészi alkotás, amely kül­földön is elismerést szerzett a magyar mérnököknek. Sokan beszélnek elismeréssel a Lakóterv tervezte Üllői úti lakótelepről, a Várpalota Fő teréről, ahol pl. sikeresen oldották meg az új és a régi épületek összhangját. A BUVÁTI sikeresen oldotta meg több un. „foghíjas” terület beépítésének tervét, pl. a Thököly úton és a Bercsényi úti diákszálló tervezé­sénél. Nagy örömöt okozott a Járműfejlesztési Intézet HD 420 tip. 4,2 to magashegyi Csepel tehergépkocsi sikeres tibeti próbaútja. Az UVATERV tervezőit dicséri a szabadság-hegyi TV adóállomás korszerű és impozáns épülete. Nagyobb figyelmet érdemelne az ALATERV által tervezett, elemekből összerakható könnyűfém gépkocsiszín, amely a garázsírozás prob­lémáját igyekszik megoldani. Megállapíthatjuk tehát, hogy tervező vállala­taink nagyobb részben jó munkát végeztek, és meg­felelő szakembereikkel rendelkeznek ahhoz, hogy nagyobb követelményeknek is megfeleljenek. A beruházások csökkentek,­­ a túlterhelés megmaradt A tervező vállalatok, csaknem kivétel nélkül, a nagy beruházások megkezdésével egy időben léte­sültek. Az új létesítmények, beruházások tervezése hatalmas feladatot jelentett, amelyet kellő időre és megfelelő minőségben ezek a fiatal tervező válla­latok nem tudtak elvégezni. Ezért egész sor új be­ruházást jóváhagyott, sokszor még be sem fejezett, tervdokumentáció nélkül kezdtek el építeni. Az utóbbi évek során, de különösen 1957-ben, a beruházások jelentősen csökkentek, de a tervező vállalatok — legalább is az általuk kimutatott — túlterhelése megmaradt. A tervek ekkor sem készül­tek gyorsabban, s minőségük sem javult. A létszám­­csökkentések pedig — miután azokat szervezési intézkedések nem követték — néhány területen fokozták a túlterhelést. Jelenleg az a helyzet, hogy a beruházó általában időben csak akkor kap tervet, ha célprémiumot, állományon kívüli béralapot biztosít a tervező válla­lat számára. Indok: a szűk kapacitás, a túlterhelés. Mi az oka ennek a túlterhelésinek? Elsősorban az, hogy a tervező vállalatok minden eszközzel igyekeznek munkát biztosítani maguknak, mert a forint­ terv teljesítése a béralap és a prémium- k­eret kiutalásának feltétele. A munkaszerzésiek egyik leggyakoribb esete, hogy olyan feladatokat vállalnak, amelyek 15—20 év múlva kerülnek meg- * valósításra,­­mint pl. a Kapos cs­atornázása és több tucat középület terve, stb.) A szükséges távlati ter­vekre való hivatkozással a beruházók a tervező intézetekkel készíttetik a terveket, tanulmányokat — gyakran az íróasztalok számára. A felesleges tervezések mellett természetesen a népgazdaság számára hasznos és szükséges terve­ket és tanulmányokat is készítenek. Ilyen pl. az ÉM Mélyépítési Tervező Vállalat munkája a Csepeli Szabadkikötő fejlesztésére. A VIZITERV nemcsak hazánk, hanem Közép-Európa legnagyobb szabású vízierőműje és hidraulikus energia-tárolója — a Nagymarosi Vízilépcső tervezésén dolgozik. A beruházók változatlan mennyiségben készíttetik a terveket Érdekes jelenség, hogy bár a beruházási lehe­tőségek csökkentek, a beru­­ázók­­ mégis viszonylag sokat terveztetnek, mondván: „majdcsak felhasznál­juk a kész terveket, esetleg még keretet is kapunk”. Igaz ugyan, hogy a tervkészítést a beruházónak először a felettes hatóságával engedélyeztetnie kell, de a legtöbb esetben a felettes hatóság, a minisz­tériumok is érdekeltek az új beruházás megkezdé­sében, s így igen könnyen adnak engedélyt. Bizo­nyítja ezt az, hogy alig csökken a megkötött, a Beruházási Banknál bejelentett tervezési szerző­dések száma. Az 1950—52-es években a monopól­helyzetet élvező tervező vállalatok — magasabb fizetésiekkel a beruházóktól és kivitelezőktől egyaránt elvontak jó szakembereket. Ezáltal az ellenőrzés és a ki­vitelezés szakmai színvonala csökkent. A tervek bővültek — sokkal több részlettervre lett szükség — ,másrészt pedig a beruházók építkezés köziben sok módosítást, után­tervezést kértek. Ez kapkodást és határidőtúllépéseket is eredményezett. Mindezek rendkívüli módon megdrágították a tervezői munkát. Nemrégiben az egy­ szentendrei üzem tervezési ajánlatot kért egy tervező vállalat­tól és egy tervez­ ktsz-től. Az ajánlatok kézhez­vétele után meglepetéssel tapasztalták, hogy a vállalat költségvetése több tízezer forinttal drágább. A tervező vállalatok magas munkadíjait nemcsak a nagyobb rezsi okozza, hanem a különféle, sok­szor felesleges és öncélú tanulmányok készítése , és a már általánossá vált kölcsönös „szakértői megbízások” költségeinek felszámítása. Legyen felelős a tervező A technika gyors fejlődése megköveteli a ter­vezési idő csökkentését. A túlterhelés, a tervek gyakori módosítása azonban olyan helyzetet teremt, hogy a tervek egy része gyakran évekig készül, és így a beruházás lényegében már elavult techno­lógiát valósít meg. Jóllehet, több rendelet is előírja, hogy a ter­vezőknek többéves kivitelezői gyakorlattal kell rendelkezniök, a vállalatok mégis alkalmaznak olyan munkaerőket , akik ilyen gyakorlattal nem rendelkeznek. Helytelen az is, hogy a tervezőt alig terheli anyagi vagy erkölcsi felelősség. Például az Április 4. Gépgyár egyik exportmunk­ájá­hoz tervezési ajánlatot kért a Kohó­ és Gépipari Minisztérium Tervező Irodájától, amely alapján a szerződést megkötötték. A tervező vállalat az ajánlatában megjelölt vas­­szerkezeti súly kétszeresét tervezte meg. Ez nem­csak anyagköltségben jelent többletet, hanem a külföldi cég sem volt hajlandó átvenni a súlyos szerkezetet. A kár, amely ilyen esetben keletkezik, a tervezőt és tervező vállalatot nem érinti. A vállalat a tervezés díját már felvette, a kivitelezés nem tartozik rá, felelősségre nem vonható. Nem ösztönöz minőségi munkára a tervező szer­veknél a terv­teljesítés ill. a prémiumfizetés rendszere sem. A vállalat munkájának eredményét ne kizárólag a forint­terv teljesítése határozza meg. A tervek minőségét is vegyék figyelembe, és a prémiumrend­szert is úgy kell kidolgozni, hogy a minőségi és ne a minél drágább tervezésre ösztönözzön. Az úgy­nevezett „mérnök-szorzók” szinte kényszerítik a tervezőket a drágább, komplikáltabb megoldások választására. Helyes lenne felülvizsgálni az újítási rendelet tervező vállalatokra vonatkozó részeit­ is. Igaz, hogy sok visszaélés volt ezen a területen a múltban, de a túlszigorítás az újítások ösztönző jellegét is meg­szüntette. És az építőiparban az újításnak csaknem találmánynak kell lennie ahhoz, hogy elfogadják a tervezőtől. Csökkenteni kellene az úgynevezett tervezői irányelvek és szabványok mennyiségét is. Az irány­elvek sok esetben akadályozzák, hogy a helyi adottságoknak megfelelően és esztétikailag is helye­sen tervezzenek. Több bizalmat és önállóságot kell adni a tervezőknek. Mit kellene tenni? Mindezek után a tervező vállalatok munká­jának megjavítására vonatkozó javaslatainkat a következőkben foglaljuk össze: 1. A tervezés speciális tevékenység, amely nem hasonlítható más vállalatok munkájához; sajátos bérezési, díjazási, teljesítménymérési és minőség­ellenőrzési problémák sora merül fel. Ezek meg­oldását szükséges lenne egy központi szervre bízni — esetleg a Tervhivatal Beruházási Főosztálya keretében. 2. Az ellenőrzés további szigorításával meg kell szüntetni a tervezői túlterhelést, amely lehetővé teszi, hogy a tervező vállalatok a­­munkák között válogassanak , és külön prémiumokat kérjenek stb. Nem szabad megengedni, hogy a vállalatok szinte korlátlanul adjanak tervezési megbízásokat; felesleges tervezői megbízatás kiadása esetében vonják felelősségre a beruházót. Megfelelő egész­séges arányt kell biztosítani a közeli és a távo­labbi feladatok terveinek elkészítésében. Megoldásra váró probléma a kisebb létesítmények tervei el­készítésének biztosítása, különösen a vidéki válla­latok és tanácsok beruházásainál. 3. Meg kell szüntetni azt a káros gyakorlatot, hogy a tervező vállalat, a tervező anyagi érdeke ellentétes a népgazdaság érdekével. Fokozni kell a tervezők felelősségét. Legyen a tervező valóban felelős a megvalósult műért, ezért a tervezőnek legyen beleszólása a kivitelezésbe is. Németh Sándor ­bb­ Hatékonyabb vállalati pénzügyi rendszert Az 1957. évi vállalati pénzgazdálkodá­si rendszer azt a célt szolgálta, hogy elő­mozdítsa a gazdasági élet rendjének hely­reállítását, megszilárdítsa a gazdasági fe­gyelmet. Emellett bizonyos változtatások is történtek a pénzgazdálkodás rendjé­ben, megszűntek egyes, korábban ér­vényben volt felesleges és bürokratikus megkötöttségek. Helyesnek bizonyult a gyakorlatban az az intézkedés, amely a vállalatok for­góeszközellátását teljes egészében a Nem­zeti Bankra bízta. Mivel 1957-ben a for­góalapok rendezésére nem került sor — a bank a forgóalapot pótló ún. üzem­viteli hitelek folyósításán keresztül tel­jesen áttekinthette a vállalatok forgó­eszköz gazdálkodását, és rugalmasabban tudta figyelembe venni a vállalatok tényleges forgóeszközszükségletét, mint a minisztériumok. A vállalatok hitelen keresztül történő befolyásolását azonban nagymértékben gyengítették azok a je­lentős terven felüli pénzügyi források, amelyek a tervezettnél lényegesen gyor­sabb gazdasági konszolidáció következ­tében keletkeztek a vállalatoknál. A vállalatok viszonylag bő pénzellátás­­a is hozzájárult ahhoz, hogy az elmúlt év során a készletek jelentős mérték­ben növekedtek. Az iparvállalatok kész­letei 1957. III. negyedévében 1956. III. negyedévéhez viszonyítva — lényegében azonos termelési szint mellett — több mint 10 százalékkal voltak nagyobbak. Az ipari készletező vállalatok készletei pedig csaknem 40 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbi készleteket. A pénzforrások bősége azonban lehető­séget adott olyan készletek gyűjtésére is, amelyek jóval meghaladják a terme­lési szükségleteket és ezért fölöslegesen kötik le a népgazdaság erőforrásait. Ismeretes, hogy 1957-ben a tervek túl­teljesítése nem mindenütt volt egyértel­műen kedvező a népgazdaság szempont­jából. Előfordult rendelés nélküli gyár­tás, vagy olyan beruházási eszközök ter­melése, amelyekkel a beruházási terv nem számolt, felhasználva az ahhoz igen fontos, gyakran importanyagokat. Az anyaggazdálkodási fegyelem sem érvé­nyesült megfelelően. Ezzel függ össze a finanszírozásnak az a gyengesége, hogy ezeket a tendenciákat pénzügyi eszkö­zökkel általában nem sikerült megaka­dályozni. A jövőben törekedni kell arra, hogy a bank ilyen esetekben hatékonyab­ban alkalmazza a finanszírozási rend­szer ellenőrző, korlátozó lehetőségeit. A forgóeszközök finanszírozásának 1957. évi módszerét — amely 1958-ra érvényben marad — nem lehet végle­gesnek tekinteni. A termelői árrendezést követően fel fog merülni a kérdés: va­jon a vállalati forgóeszközök finanszíro­zásának mi a leghelyesebb módja. A ko­rábbi gyakorlatot, hogy a termelés ter­vezett alakulását figyelembe véve a for­góalapokat negyedévenként rendezték, nem volna helyes fenntartani. Van olyan vélemény, hogy nem is szükséges a vál­lalatoknak külön forgóalapot biztosíta­ni, az egész finanszírozást a bank vé­gezze. Ez viszont nem egyeztethető ösz­­sze az önálló vállalati gazdálkodás el­vével. Az 1957. évi vállalati pénzügyi rend­szer gyökeresen új tényezője volt a dol­gozók anyagi érdekeltségét növelő nye­reségrészesedési rendszer bevezetése. Az új rendszer eddigi tapasztalatait általá­ban pozitíven lehet értékelni. A vállalati finanszírozás múlt évi rendszerének negatív vonásai is vannak. A gazdasági élet vártnál gyorsabb kon­szolidálódása következtében a béremelé­sekre és egyéb többletköltségekre 1957- ben adott úgynevezett állami ártámo­gatás túlzottnak bizonyult. Ezek helyes­bítése sok bizonytalanságot okozott a nyereségrészesedés megállapítása szem­pontjából. A jövedelmezőség javítása ér­dekében egyes vállalatok rontották a termékek minőségét, emelték az árakat stb. Mindezeket a hibákat 1958-ban el kell kerülni. A beruházások finanszírozása kérdésé­ben is növekedett a vállalatok önálló­sága. A beruházások és felújítások pénz­ügyi forrásai között megszűnt a merev elhatárolás. Mód nyílott a fel nem hasz­nált pénzeszközök átvitelére a következő évre. A beruházási tevékenység hibái azonban 1957-ben sem szűntek meg, és ezeket a pénzgazdálkodási rend sem tudta kiküszöbölni. Tovább emelkedett a beruházások befejezetlen állománya. A vállalatok sora kötött szerződéseket építkezésekre és berendezésekre — a megállapított beruházási kereteken felül. Bár a pénzügyi szervezet részéről ennek megakadályozására történtek erőfeszíté­sek, az eredmény mégis az volt, hogy az év második felében az eredeti be­ruházási kereteket mintegy 15 százalék­kal fel kellett emelni. Az emelés elle­nére is sok helyen még további össze­gekkel lépték túl a beruházási-felújítási kereteket. Ebben a tekintetben helyes­nek kell minősíteni azt az intézkedést, hogy a túllépés összegét a vállalatok eredményükből fizessék ki, csökkentve ezzel a nyereségrészesedést. Változás történt 1957. évben a válla­latok költségvetési elszámolásában is. 1957. évtől minden vállalat egyedileg áll elszámolási viszonyban az állami költ­ségvetéssel. Minden vállalat önmaga fe­lel pénzügyi eredményeiért a költség­vetésnek. Ezt az elvet tükrözi az a ren­delkezés is, hogy a többletveszteséget kimutató vállalatokat különleges (szaná­lási) eljárás alá vonják és a veszteség okainak feltárása után intézkedés törté­nik a vállalat munkájának megjavításá­ra. Az ilyen irányú eljárásokra első íz­ben az 1957. évi mérlegek lezárása után ez évben kerül sor. Az elgondolások szerint a többlet­veszteségeket a vállalatoknak általában le kell törleszteniük. A törekvés az, hogy megszűnjék a vállalati veszteségek auto­matikus pénzügyi rendezése és az a hely­telen szemlélet, hogy az „új évvel új élet” kezdődik. Az elmondottakkal az 1957. évi vál­lalati pénzgazdálkodás tapasztalatait fog­laltuk össze. Meg kell állapítani, hogy az 1957. évi vállalati pénzügyi rendszer általában jól szolgálta a gazdasági cél­kitűzéseket, az új intézkedések helyesek­nek bizonyultak. A hiányosságok első­sorban a tervfegyelem lazulásából és a tervszerűség hiányából eredtek. A fel­adat az, hogy ezeknek a tanulságoknak az alapján kell tovább fejleszteni a vál­lalati pénzügyi rendszert. Bokor János 3

Next