Figyelő, 1958. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)

1958-07-01 / 26. szám

A vállalatok, minisztériumok és az Országos Árhivatal hosszú hónapok óta tartó munkája nyomán ezekben a na­pokban készültek, illetve készülnek el az ipari termelői árak általános újjá­­rendezését tükröző első árjegyzékek. En­nek alapján ma már többé-kevésbé át­tekinthetjük, hogyan valósul meg a 3309/1957. sz. kormányhatározat, amely­nek értelmében 1959. január 1-ével élet­be lép az új ipari termelői árrendszer. Az új árrendszernek népgazdaságunk fejlődését alapjaiban érintő feladatokat kell megoldania. Eddigi termelői árrend­szerünkben ugyanis az árarányok gyak­ran nem helyesen tükrözték a társadal­milag szükséges munkaráfordítás mérté­két, helytelenül mutatták az élő és holt munka arányát, ennek következtében akadályozták a gazdaságos termelés fel­tételeinek megállapítását, zavarták a vál­lalati önelszámolást és a külkereskedel­mi árucsere hatékonyságának mérését. Az új árrendszer kialakításával nem­ vártunk addig, amíg teljesen megszűn­nek az ellenforradalomnak gazdasági életünkre gyakorolt káros kihatásai, tel­jes mértékben érvényesülnek az utóbbi időkben hozott, illetve tervezett gazda­sági intézkedések következményei, mert halaszthatatlanná vált olyan ipari ter­melői árrendszer létrehozása, amely biz­tosítja, hogy a termékek ára azok érté­két tükrözze, tehát a termékek cseréje általában a ráfordított társadalmilag szükséges munka arányában valósuljon meg. Milyen problémákat old meg az új árrendszer? Már most megállapítható, hogy az új ipari termelői árrendszer lényegében megvalósítja ezeket a követelményeket. Az új árrendszer mindenekelőtt biz­tosítja, hogy az ipari termelői árak alap­jául szolgáló önköltség tényezői az ár­képzésnél általában helyesen, a való­ságnak megfelelő mértékben érvénye­süljenek. Az árképzés alapja ugyanis az 1956. I—III. negyedévi tényleges válla­lati önköltség volt, amely bővült első­sorban az 1956. utáni bérrendezés költ­ségkihatásaival. Az önköltség helyes összegének kimu­tatása érdekében, a továbbiakban az új ármegállapítás keretében sor került az állóeszközök felértékelésére, a leírási há­nyadok módosítására is. Ezzel sikerült elérni, hogy ezek az egyszeri újrater­melési folyamathoz szervesen hozzátar­tozó költségek reális értékben jelentkez­zenek a termelés költségei között.­­A fel­­értékelés népgazdasági szinten megálla­pított, a minisztériumok által megfele­lően felbontott indexek alapján történt, amelyek alkalmasak az eddigi arányta­lanságok megszüntetésére. Az iparban például a magasépítmények 1956. decem­ber 31-i könyv szerinti értékének fel­­értékelési indexe 162, az 1952. január 1. után állóalap nyilvántartásba vett hír­közlő berendezéseké 190 stb.­ Aztáltal, hogy az értékcsökkenési le­írás helyesen tükrözi az állóeszközök egyszeri újratermelésének költségeit, nagymértékben megjavulhat a beruhá­zások, felújítások tervezése. Az állóesz­köz-állomány értéke átlagosan mintegy 35 százalékkal emelkedik a felértékelés következtében, ezen belül általában megfelelő arányokat sikerül kialakítani a régi és új üzemek értékelésében. A viszonylag nagyobb erkölcsi kopásnak kitett iparágakban az átlagosnál maga­sabb leírási kulcsokat alkalmaznak. Az árban jelentkező vállalati nyere­ség mértékét az alapanyagiparban az önköltségre vetített 2 százalékban, a fel­dolgozó iparban 3 százalékban állapítot­ták meg. A nyereségkulcsok felbontásá­nál figyelemmel voltak arra, hogy azok a vállalatokat ösztönözzék a népgazda­sági szempontból elsőrendű fontosságú cikkek gyártására. Az új ipari termelői árrendszer egyik fontos intézkedése, hogy az önköltség­be visszahelyezi a műszaki fejlesztés költségeit. A műszaki fejlesztési alap létesítésére szolgáló kulcsok viszonylag nagyobbak olyan iparágak termékeinek áraiban, amelyek a világszínvonalhoz, illetve az ipar szerkezeti átalakításához képest viszonylag a legnagyobb fejlesz­tést igénylik. (Például a híradástechni­kában, a finommechanikai és műszer­iparban, a gyógyszeriparban stb.) Meg kell végül említeni, hogy szál­lítási költségek az egyes termékek árai­ban az eddiginél sokkal szélesebb kör­ben a tényleges mértéküknek megfele­lően szerepelnek, s ezáltal a szállítási útvonalak lerövidítésére ösztönöznek. Az átlagfuvar rendszerét csak indokoltan szűk körben (például tégla, cserép, mész, cement) tartották fenn. Az árrendezés következtében jelentő­sen kevesebb lesz az ún. dotációs cikk. Különösen fontos ez az alapvető ipar­ágak termékeinél (pl. vaskohászat, szén­termékek), mert ezáltal az önköltség ezeknek az iparágaknak és a kapcsoló­dó feldolgozó iparágak termékeiben tor­zítások nélkül jelentkezik. Sokban hoz­zájárul a tisztánlátáshoz az is, hogy az eddig számos alapanyag árában szerep­lő forgalmi adót csak a végtermékre ál­lapítják meg, ezáltal megszűnik ezek­nek az alapanyagoknak eddigi látszó­lagos veszteségessége. Széles területen fennállott aránytalanságokat szüntet meg az is, hogy a széntermékek árát a fűtőérték (hamugramm/kalória) alap­jára helyezték. Az újjárendezett ipari termelői árak, illetve árarányok lényegesen közelebb kerülnek a nemzetközi árszínvonalhoz, illetve árarányokhoz. Ezáltal megszűnik az a helyzet, hogy a vállalatoknak gyak­ran érdekükben áll a belföldi termék­nél indokolatlanul olcsóbb importcikk felhasználása. Nagyjából megfelel a vi­lágpiaci árnak például a nyersvas és a nyersacél új ára, megvalósul a szén és a villamosenergia nemzetközi áraránya (1:2) stb. Ugyanakkor természetesen helytelen lenne árrendszerünket függő­vé tenni a nagy szélső értékeket muta­tó tőkés világpiaci áringadozásoktól. Emellett, saját adottságaink figyelembe­vételével, számos esetben indokolt eltér­ni a világpiaci áraktól, illetve árará­nyoktól. Helyes például, hogy a gázolaj­nak a benzihez viszonyított árát a die­­selesítés érdekében a világpiacinál ol­csóbban állapítjuk meg. Amire még gondolni kell Az új árrendszer folyamatban levő ki­alakítása során szükségesnek látszik egyes szempontokat fokozott mértékben figyelembe venni. Ezek közé tartozik a vállalati árkalkulációk ellenőrzése, az eddiginél szélesebb kiterjedésben és mélységben. Különösen a bázisadatok helyességét kell ellenőrizni. Erre annál is inkább szükség van, mert a bázis­­időszak és az új árrendszer életbelé­pése között közel két év telik el. 1956 óta népgazdaságunkban bizonyos struk­túraváltozásokra került sor, s a válla­lati utókalkulációs munka színvonala 1957-ben nem volt éppen a legmegfe­lelőbb. Ugyancsak ellenőrzésre szorul, hogy az állóeszközök felértékelését meg­felelő arányok mellett hajtották-e vég­re. Pl. az erkölcsi kopást nem minden területen vették helyesen figyelembe.) Nem tekinthető teljesen lezártnak a műszaki fejlesztési alap kérdése, mert egyes iparágakban (pl. szerves vegyipar, szénfeldolgozó vegyipar) a költségkul­csok az eddigi megállapítások szerint alatta maradnak a szükséges műszaki fejlesztés költségigényeinek. Jó lenne módot találni a nemzetközi árszínvonallal való egyeztetésnél alkal­mazott eltérő számítási módok, külön­böző devizaszorzók bizonyos egységesí­tésére is — a torzítások csökkentése érdekében. Aztáltal ugyanis, hogy a nemzetközi árszínvonal szempontjából 100 forint termelési érték más munka­­ráfordítást jelent az egyik iparágban, mint a másikban (például a vegyipar­ban és a textiliparban), ha a jelenlegi­nél kisebb mértékben is, de változatla­nul nehéz az összehasonlítás és körül­ményesek a külkereskedelmi gazdaságos­­sági számítások. Bár a Pénzügyminisztérium a pénz­ügyi ellenőrzés szempontjából ellenzi a különbözeti forgalmi adózást (rögzített fogyasztói ár — önköltség + nyereség), ennek alkalmazása ott, ahol az árrend­szernek lényeges szerepe lehet a válasz­tékbővítésre való ösztönzésben, feltét­lenül indokolt. Mai feladatok , rövid áttekintés keretében termé­szetszerűleg csak vázlatosan foglalkoz­hattunk az új ipari termelői árrendszer néhány fontosabb kérdésével. Az elő­készítés munkája még folyik, s részle­tesebb megállapításokra csak annak be­fejezése után, illetve az árrendszer gya­korlati működésének tapasztalatai alap­ján kerülhet sor. Az új ipari termelői árak küszöbön­­álló bevezetése azonban már most fel­vet több olyan kérdést, amelyekkel az illetékeseknek késedelem nélkül foglal­­kozniuk kell. Ezek közül a legfontosabb, hogy a vállalatok már most tanulmányozzák az új árrendszernek termelésükre várható kihatásait. A vállalatoknak kellő időben fel kell készülniük azokra a változások­ra, amelyeket az ipari termelői árak újjárendezése jelent termelésük össze­tétele, gyártmányaik önköltsége, önkölt­ségcsökkentési és takarékossági lehető­ségeik szempontjából. Figyelembe kell venniök például, hogy az új árrendszer­ben számos eddig dotációs termék ára nagyobb mértékben emelkedik, mint a többié és az anyagigényes készáruk ár­emelkedése nagyobb arányú, mint a munkaigényes készáruké. Időben tanul­mányoznak kell az új árrendszer vár­ható kihatásait az importanyagok ár­változására, új, illetve jobb minőségű gyártmányok előállítására, az anyag­­szükséglet mértékére és összetételére, a vállalati költségarányok alakulására stb. vonatkozólag. Időben rendezni kell az 1959. éves ter­vek kérdését is. A leghelyesebb az len­ne, ha ezek a tervek már az új árak alapján készülnének el, ez azonban, ér­tesülésünk szerint, az árrendezési mun­kálatok elhúzódása miatt, nem valósít­ható meg. Ilyen körülmények között el­kerülhetetlen lesz a változatlan árakon készített 1959. éves tervek árainak át­számítása, ami — a fellazítás veszélye miatt — gondos előkészítést és fokozott ellenőrzést igényel. Számítani kell arra, hogy az új ár­rendszer életbelépte után egyes árakat majd módosítani kell, akár azért, mert a gyakorlatban helytelennek bizonyul­nak, akár bizonyos jelentős költségté­nyezőkben beálló változások (pl. bérren­dezés) miatt. Már most biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy ilyen indokolt változtatásokat menet közben gyorsan végre lehessen hajtani. Végezetül, az ipari termelői árak új rendszere megváltoztatja nemcsak a ter­melői árarányokat, hanem a népgazda­ság fő arányait is. Ez szükségessé te­szi, hogy időben kidolgozzuk azokat a módszereket, amelyek az összehasonlít­hatóságot az új árrendszer bevezetése után biztosítják. For­nus János 1330 P'nr Már most készüljünk fel az új termelői árrendszer bevezetésére Miért nem szüntetjük meg a kvarchomok-importot ? Importcsökkentési lehetőségeink egyik jelentős területe az üveggyártás nyers­anyagszükségletének 60—70 százalékát kitevő kvarchomok-behozatal. Jelenleg az a helyzet, hogy nemcsak több millió devizaforintot adunk ki évente a többségében nyugati országok­ból importált kvarchomokért, hanem a beszerzési lehetőségek egyenetlensége miatt az üvegipar ellátása is kiegyen­súlyozatlan. Ha ehhez még hozzászámít­juk, hogy a kvarchomok-import — ér­tékével arányban nem álló — szállítási költségeket jelent és jelentős szállítási kapacitást köt le, világos, hogy sürgő­sen napirendre kell tűznünk kvarc­­homok-szü­kségletünk hazai forrásokból való biztosítását. Ezek a források pedig nem jelenték­telenek. A legutóbbi vizsgálatok szerint egyedül a Szigetvár—Csurgó környékén feltérképezett hazai kvarchomok-vagyon, az üveggyártás mai volumenéhez képest mintegy 30 évre elegendő nyersanyagot tartalmaz. Ahhoz, hogy a hazai kvarc­homokot az üveggyártáshoz felhasznál­hassuk, megfelelő tisztítóüzem létesítése szükséges. A Nehézipari Minisztérium Ásványbá­nyászati Igazgatósága el is készítette egy ilyen, mintegy 10—11 millió forintos be­ruházást igénylő üzem terveit, szüksé­ges lenne azonban, hogy mielőbb hozzá­fogjanak a tisztítótelep létesítéséhez. A kérdés megoldása azért is sürgős, mert üvegiparunk műszaki színvonala és kapacitása állandóan fejlődik. V. a • HOGYAN ÁLL A SZÁRAZJÉG-GYÁRTÁS? Még a múlt évben, a Gazdasági Fi­gyelő december 19-i számában vetet­tük fel a répcelaki és mihályi széndio­xid-források fejlesztésének, a szárazjég­­gyártás növelésének lehetőségeit. Azóta hat hónap telt el, m­­rt utána néztünk, hogy történt-e valami változás. Ha nem is sok, de valami történt. Az NDK-ból importáltak és már be is ál­lítottak egy új prést, ezzel a szárazjég­termelés évi 80 vagonról 360-ra emelke­dett — sőt, 1959-ben egy újabb prés be­állításával elérik az 1000 vagonos ter­melést. De a sör- és szódavíz-gyártáshoz szükséges szénsav-mennyiség jó részét is Répcelakon nyerjük. Minden azt mutat­ja, hogy lényegesen jobban használjuk ki ezt a természeti kincsünket, mint ed­dig. De sajnos, még mindig nem eléggé. A jelenleg működő két kút naponta 24— 30 vagon szárazjég termelését tenné le­hetővé. Viszont a termelés csak egy va­gon. A Söripari Igazgatóságnak az a vé­leménye, hogy az 1960-ra tervezett 1000 vagonos termelés lényegesen több, mint a belföldi szükséglet. További fejlesz­tést tehát csak akkor érdemes megva­lósítani, ha a külföldi értékesítés is le­hetővé válik. Az exportlehetőséggel kapcsolatosan a Chemolimpex illetékes osztályvezetőjét kérdeztük meg, aki elmondotta, hogy Csehszlovákia a múlt évben vett száraz­jeget és cseppfolyós széndioxidot, de ezek kellemetlen szaga miatt beszüntet­ték a további vásárlást. A Söripari Igaz­gatóságon megtudtuk, hogy június 1-től az új tisztító berendezés beállításával kifogástalan minőségű lesz a széndioxid is, a szárazjég is. A csehszlovákok en­nek az ígéretnek alapján újabb próba­rendelést adtak. Ez történt cikkünk megjelenése óta. S ez nem kevés. Bizonyos azonban, hogy a szárazjégben még sok ki nem akná­zott lehetőség van. Külkereskedelmi szerveink piackutatása e téren nem ki­elégítő és feltehető, hogy más országok­ba is lehetne szállítani szárazjeget, ami gazdaságilag igen előnyös lenne szá­munkra. Szárazjég — háztartási célra A belföldi felhasználás is jóval na­gyobb lehet, ha az általunk javasolt szakértő bizottság megalakul és feltárja a felhasználás lehetőségeit. Néhányat ja­vaslatként most felsorolunk. Igen nagy probléma a háztartások jogellátása, ami — többek szerint — csak a háztartási elektromos hűtőszek­rények gyártásának fokozásával oldható meg. Ez a megoldás azonban ma még drága. Lényegesen olcsóbb lenne, ha szárazjégre alkalmas jégszekrényeket is gyártanánk. Egy másik felhasználási lehetőség: gyümölcsök, főzelékek és tojás tartósí­tása széndioxiddal töltött műanyag bu­rokban. A széndioxid hetekig frissen tartja a gyümölcsöket és a tojást, tehát bel- és külföldi fogyasztásra biztonsá­gosan szállítható. Előző cikkünkben felvetettük a szén­savas fürdők házi előállításának lehető­ségét is a gyógyítási célokra. Számos megoldás kínálkozik tehát a szárazjég és a széndioxid felhasználásá­ra és nem kétséges, hogy szakértők még további lehetőségeket tárhatnának fel. Bürokrácia a szénsavval Széndioxid-forrásainkat — mint mon­dottuk — nem használjuk ki kellőkép­pen, hiba azonban, hogy a bürokrácia még ennek a kis mennyiségnek az ér­tékesítését is megnehezíti. A szénsavat a három telephellyel rendelkező Gázér­tékesítő Vállalat répcelaki kirendeltsége veszi át a Söripari Igazgatóság üzemétől. De ennek jó részét visszaadja a sörgyá­raknak. Ugyanez a helyzet az autószifo­nokhoz szükséges gázpateronokkal is, amelyek töltését a Vegyipari Kiszerelő Vállalat végzi. A Söripari Igazgatóságon hallottuk, hogy az igazgatóság a sörle­rakatok útján a Gázértékesítő Vállalat kikapcsolásával zavartalanul biztosíthat­ná az ország szénsav-ellátását, s ha a Vegyi Kiszerelő Vállalat átadja a töltő berendezéseit, akkor a kereskedelmet za­vartalanul ellátnák szénsavpatronokkal. Úgy véljük, hogy ezzel a felvetéssel az illetékes szerveknek érdemes lenne fog­lalkozniuk. Széndioxid-forrásaink hasznosítása te­hát javult ugyan, de még nem oldottuk meg a jelenleg működő két kút napi 200 ezer köbméternyi hozamának felhaszná­lásé­t. Ismét felvetjük: helyes lenne egy szakértő bizottságot szervezni, amely gyógyászati és ipari szempontból egy­aránt kidolgozna egy sor további fel­használási lehetőséget, sőt tervet készít­hetne a felhasználó berendezések és a technika fejlesztésére is. Máté Béla

Next