Figyelő, 1958. július-december (2. évfolyam, 26-52. szám)
1958-07-01 / 26. szám
A vállalatok, minisztériumok és az Országos Árhivatal hosszú hónapok óta tartó munkája nyomán ezekben a napokban készültek, illetve készülnek el az ipari termelői árak általános újjárendezését tükröző első árjegyzékek. Ennek alapján ma már többé-kevésbé áttekinthetjük, hogyan valósul meg a 3309/1957. sz. kormányhatározat, amelynek értelmében 1959. január 1-ével életbe lép az új ipari termelői árrendszer. Az új árrendszernek népgazdaságunk fejlődését alapjaiban érintő feladatokat kell megoldania. Eddigi termelői árrendszerünkben ugyanis az árarányok gyakran nem helyesen tükrözték a társadalmilag szükséges munkaráfordítás mértékét, helytelenül mutatták az élő és holt munka arányát, ennek következtében akadályozták a gazdaságos termelés feltételeinek megállapítását, zavarták a vállalati önelszámolást és a külkereskedelmi árucsere hatékonyságának mérését. Az új árrendszer kialakításával nem vártunk addig, amíg teljesen megszűnnek az ellenforradalomnak gazdasági életünkre gyakorolt káros kihatásai, teljes mértékben érvényesülnek az utóbbi időkben hozott, illetve tervezett gazdasági intézkedések következményei, mert halaszthatatlanná vált olyan ipari termelői árrendszer létrehozása, amely biztosítja, hogy a termékek ára azok értékét tükrözze, tehát a termékek cseréje általában a ráfordított társadalmilag szükséges munka arányában valósuljon meg. Milyen problémákat old meg az új árrendszer? Már most megállapítható, hogy az új ipari termelői árrendszer lényegében megvalósítja ezeket a követelményeket. Az új árrendszer mindenekelőtt biztosítja, hogy az ipari termelői árak alapjául szolgáló önköltség tényezői az árképzésnél általában helyesen, a valóságnak megfelelő mértékben érvényesüljenek. Az árképzés alapja ugyanis az 1956. I—III. negyedévi tényleges vállalati önköltség volt, amely bővült elsősorban az 1956. utáni bérrendezés költségkihatásaival. Az önköltség helyes összegének kimutatása érdekében, a továbbiakban az új ármegállapítás keretében sor került az állóeszközök felértékelésére, a leírási hányadok módosítására is. Ezzel sikerült elérni, hogy ezek az egyszeri újratermelési folyamathoz szervesen hozzátartozó költségek reális értékben jelentkezzenek a termelés költségei között.A felértékelés népgazdasági szinten megállapított, a minisztériumok által megfelelően felbontott indexek alapján történt, amelyek alkalmasak az eddigi aránytalanságok megszüntetésére. Az iparban például a magasépítmények 1956. december 31-i könyv szerinti értékének felértékelési indexe 162, az 1952. január 1. után állóalap nyilvántartásba vett hírközlő berendezéseké 190 stb. Aztáltal, hogy az értékcsökkenési leírás helyesen tükrözi az állóeszközök egyszeri újratermelésének költségeit, nagymértékben megjavulhat a beruházások, felújítások tervezése. Az állóeszköz-állomány értéke átlagosan mintegy 35 százalékkal emelkedik a felértékelés következtében, ezen belül általában megfelelő arányokat sikerül kialakítani a régi és új üzemek értékelésében. A viszonylag nagyobb erkölcsi kopásnak kitett iparágakban az átlagosnál magasabb leírási kulcsokat alkalmaznak. Az árban jelentkező vállalati nyereség mértékét az alapanyagiparban az önköltségre vetített 2 százalékban, a feldolgozó iparban 3 százalékban állapították meg. A nyereségkulcsok felbontásánál figyelemmel voltak arra, hogy azok a vállalatokat ösztönözzék a népgazdasági szempontból elsőrendű fontosságú cikkek gyártására. Az új ipari termelői árrendszer egyik fontos intézkedése, hogy az önköltségbe visszahelyezi a műszaki fejlesztés költségeit. A műszaki fejlesztési alap létesítésére szolgáló kulcsok viszonylag nagyobbak olyan iparágak termékeinek áraiban, amelyek a világszínvonalhoz, illetve az ipar szerkezeti átalakításához képest viszonylag a legnagyobb fejlesztést igénylik. (Például a híradástechnikában, a finommechanikai és műszeriparban, a gyógyszeriparban stb.) Meg kell végül említeni, hogy szállítási költségek az egyes termékek áraiban az eddiginél sokkal szélesebb körben a tényleges mértéküknek megfelelően szerepelnek, s ezáltal a szállítási útvonalak lerövidítésére ösztönöznek. Az átlagfuvar rendszerét csak indokoltan szűk körben (például tégla, cserép, mész, cement) tartották fenn. Az árrendezés következtében jelentősen kevesebb lesz az ún. dotációs cikk. Különösen fontos ez az alapvető iparágak termékeinél (pl. vaskohászat, széntermékek), mert ezáltal az önköltség ezeknek az iparágaknak és a kapcsolódó feldolgozó iparágak termékeiben torzítások nélkül jelentkezik. Sokban hozzájárul a tisztánlátáshoz az is, hogy az eddig számos alapanyag árában szereplő forgalmi adót csak a végtermékre állapítják meg, ezáltal megszűnik ezeknek az alapanyagoknak eddigi látszólagos veszteségessége. Széles területen fennállott aránytalanságokat szüntet meg az is, hogy a széntermékek árát a fűtőérték (hamugramm/kalória) alapjára helyezték. Az újjárendezett ipari termelői árak, illetve árarányok lényegesen közelebb kerülnek a nemzetközi árszínvonalhoz, illetve árarányokhoz. Ezáltal megszűnik az a helyzet, hogy a vállalatoknak gyakran érdekükben áll a belföldi terméknél indokolatlanul olcsóbb importcikk felhasználása. Nagyjából megfelel a világpiaci árnak például a nyersvas és a nyersacél új ára, megvalósul a szén és a villamosenergia nemzetközi áraránya (1:2) stb. Ugyanakkor természetesen helytelen lenne árrendszerünket függővé tenni a nagy szélső értékeket mutató tőkés világpiaci áringadozásoktól. Emellett, saját adottságaink figyelembevételével, számos esetben indokolt eltérni a világpiaci áraktól, illetve árarányoktól. Helyes például, hogy a gázolajnak a benzihez viszonyított árát a dieselesítés érdekében a világpiacinál olcsóbban állapítjuk meg. Amire még gondolni kell Az új árrendszer folyamatban levő kialakítása során szükségesnek látszik egyes szempontokat fokozott mértékben figyelembe venni. Ezek közé tartozik a vállalati árkalkulációk ellenőrzése, az eddiginél szélesebb kiterjedésben és mélységben. Különösen a bázisadatok helyességét kell ellenőrizni. Erre annál is inkább szükség van, mert a bázisidőszak és az új árrendszer életbelépése között közel két év telik el. 1956 óta népgazdaságunkban bizonyos struktúraváltozásokra került sor, s a vállalati utókalkulációs munka színvonala 1957-ben nem volt éppen a legmegfelelőbb. Ugyancsak ellenőrzésre szorul, hogy az állóeszközök felértékelését megfelelő arányok mellett hajtották-e végre. Pl. az erkölcsi kopást nem minden területen vették helyesen figyelembe.) Nem tekinthető teljesen lezártnak a műszaki fejlesztési alap kérdése, mert egyes iparágakban (pl. szerves vegyipar, szénfeldolgozó vegyipar) a költségkulcsok az eddigi megállapítások szerint alatta maradnak a szükséges műszaki fejlesztés költségigényeinek. Jó lenne módot találni a nemzetközi árszínvonallal való egyeztetésnél alkalmazott eltérő számítási módok, különböző devizaszorzók bizonyos egységesítésére is — a torzítások csökkentése érdekében. Aztáltal ugyanis, hogy a nemzetközi árszínvonal szempontjából 100 forint termelési érték más munkaráfordítást jelent az egyik iparágban, mint a másikban (például a vegyiparban és a textiliparban), ha a jelenleginél kisebb mértékben is, de változatlanul nehéz az összehasonlítás és körülményesek a külkereskedelmi gazdaságossági számítások. Bár a Pénzügyminisztérium a pénzügyi ellenőrzés szempontjából ellenzi a különbözeti forgalmi adózást (rögzített fogyasztói ár — önköltség + nyereség), ennek alkalmazása ott, ahol az árrendszernek lényeges szerepe lehet a választékbővítésre való ösztönzésben, feltétlenül indokolt. Mai feladatok , rövid áttekintés keretében természetszerűleg csak vázlatosan foglalkozhattunk az új ipari termelői árrendszer néhány fontosabb kérdésével. Az előkészítés munkája még folyik, s részletesebb megállapításokra csak annak befejezése után, illetve az árrendszer gyakorlati működésének tapasztalatai alapján kerülhet sor. Az új ipari termelői árak küszöbönálló bevezetése azonban már most felvet több olyan kérdést, amelyekkel az illetékeseknek késedelem nélkül foglalkozniuk kell. Ezek közül a legfontosabb, hogy a vállalatok már most tanulmányozzák az új árrendszernek termelésükre várható kihatásait. A vállalatoknak kellő időben fel kell készülniük azokra a változásokra, amelyeket az ipari termelői árak újjárendezése jelent termelésük összetétele, gyártmányaik önköltsége, önköltségcsökkentési és takarékossági lehetőségeik szempontjából. Figyelembe kell venniök például, hogy az új árrendszerben számos eddig dotációs termék ára nagyobb mértékben emelkedik, mint a többié és az anyagigényes készáruk áremelkedése nagyobb arányú, mint a munkaigényes készáruké. Időben tanulmányoznak kell az új árrendszer várható kihatásait az importanyagok árváltozására, új, illetve jobb minőségű gyártmányok előállítására, az anyagszükséglet mértékére és összetételére, a vállalati költségarányok alakulására stb. vonatkozólag. Időben rendezni kell az 1959. éves tervek kérdését is. A leghelyesebb az lenne, ha ezek a tervek már az új árak alapján készülnének el, ez azonban, értesülésünk szerint, az árrendezési munkálatok elhúzódása miatt, nem valósítható meg. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen lesz a változatlan árakon készített 1959. éves tervek árainak átszámítása, ami — a fellazítás veszélye miatt — gondos előkészítést és fokozott ellenőrzést igényel. Számítani kell arra, hogy az új árrendszer életbelépte után egyes árakat majd módosítani kell, akár azért, mert a gyakorlatban helytelennek bizonyulnak, akár bizonyos jelentős költségtényezőkben beálló változások (pl. bérrendezés) miatt. Már most biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy ilyen indokolt változtatásokat menet közben gyorsan végre lehessen hajtani. Végezetül, az ipari termelői árak új rendszere megváltoztatja nemcsak a termelői árarányokat, hanem a népgazdaság fő arányait is. Ez szükségessé teszi, hogy időben kidolgozzuk azokat a módszereket, amelyek az összehasonlíthatóságot az új árrendszer bevezetése után biztosítják. Fornus János 1330 P'nr Már most készüljünk fel az új termelői árrendszer bevezetésére Miért nem szüntetjük meg a kvarchomok-importot ? Importcsökkentési lehetőségeink egyik jelentős területe az üveggyártás nyersanyagszükségletének 60—70 százalékát kitevő kvarchomok-behozatal. Jelenleg az a helyzet, hogy nemcsak több millió devizaforintot adunk ki évente a többségében nyugati országokból importált kvarchomokért, hanem a beszerzési lehetőségek egyenetlensége miatt az üvegipar ellátása is kiegyensúlyozatlan. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a kvarchomok-import — értékével arányban nem álló — szállítási költségeket jelent és jelentős szállítási kapacitást köt le, világos, hogy sürgősen napirendre kell tűznünk kvarchomok-szükségletünk hazai forrásokból való biztosítását. Ezek a források pedig nem jelentéktelenek. A legutóbbi vizsgálatok szerint egyedül a Szigetvár—Csurgó környékén feltérképezett hazai kvarchomok-vagyon, az üveggyártás mai volumenéhez képest mintegy 30 évre elegendő nyersanyagot tartalmaz. Ahhoz, hogy a hazai kvarchomokot az üveggyártáshoz felhasználhassuk, megfelelő tisztítóüzem létesítése szükséges. A Nehézipari Minisztérium Ásványbányászati Igazgatósága el is készítette egy ilyen, mintegy 10—11 millió forintos beruházást igénylő üzem terveit, szükséges lenne azonban, hogy mielőbb hozzáfogjanak a tisztítótelep létesítéséhez. A kérdés megoldása azért is sürgős, mert üvegiparunk műszaki színvonala és kapacitása állandóan fejlődik. V. a • HOGYAN ÁLL A SZÁRAZJÉG-GYÁRTÁS? Még a múlt évben, a Gazdasági Figyelő december 19-i számában vetettük fel a répcelaki és mihályi széndioxid-források fejlesztésének, a szárazjéggyártás növelésének lehetőségeit. Azóta hat hónap telt el, mrt utána néztünk, hogy történt-e valami változás. Ha nem is sok, de valami történt. Az NDK-ból importáltak és már be is állítottak egy új prést, ezzel a szárazjégtermelés évi 80 vagonról 360-ra emelkedett — sőt, 1959-ben egy újabb prés beállításával elérik az 1000 vagonos termelést. De a sör- és szódavíz-gyártáshoz szükséges szénsav-mennyiség jó részét is Répcelakon nyerjük. Minden azt mutatja, hogy lényegesen jobban használjuk ki ezt a természeti kincsünket, mint eddig. De sajnos, még mindig nem eléggé. A jelenleg működő két kút naponta 24— 30 vagon szárazjég termelését tenné lehetővé. Viszont a termelés csak egy vagon. A Söripari Igazgatóságnak az a véleménye, hogy az 1960-ra tervezett 1000 vagonos termelés lényegesen több, mint a belföldi szükséglet. További fejlesztést tehát csak akkor érdemes megvalósítani, ha a külföldi értékesítés is lehetővé válik. Az exportlehetőséggel kapcsolatosan a Chemolimpex illetékes osztályvezetőjét kérdeztük meg, aki elmondotta, hogy Csehszlovákia a múlt évben vett szárazjeget és cseppfolyós széndioxidot, de ezek kellemetlen szaga miatt beszüntették a további vásárlást. A Söripari Igazgatóságon megtudtuk, hogy június 1-től az új tisztító berendezés beállításával kifogástalan minőségű lesz a széndioxid is, a szárazjég is. A csehszlovákok ennek az ígéretnek alapján újabb próbarendelést adtak. Ez történt cikkünk megjelenése óta. S ez nem kevés. Bizonyos azonban, hogy a szárazjégben még sok ki nem aknázott lehetőség van. Külkereskedelmi szerveink piackutatása e téren nem kielégítő és feltehető, hogy más országokba is lehetne szállítani szárazjeget, ami gazdaságilag igen előnyös lenne számunkra. Szárazjég — háztartási célra A belföldi felhasználás is jóval nagyobb lehet, ha az általunk javasolt szakértő bizottság megalakul és feltárja a felhasználás lehetőségeit. Néhányat javaslatként most felsorolunk. Igen nagy probléma a háztartások jogellátása, ami — többek szerint — csak a háztartási elektromos hűtőszekrények gyártásának fokozásával oldható meg. Ez a megoldás azonban ma még drága. Lényegesen olcsóbb lenne, ha szárazjégre alkalmas jégszekrényeket is gyártanánk. Egy másik felhasználási lehetőség: gyümölcsök, főzelékek és tojás tartósítása széndioxiddal töltött műanyag burokban. A széndioxid hetekig frissen tartja a gyümölcsöket és a tojást, tehát bel- és külföldi fogyasztásra biztonságosan szállítható. Előző cikkünkben felvetettük a szénsavas fürdők házi előállításának lehetőségét is a gyógyítási célokra. Számos megoldás kínálkozik tehát a szárazjég és a széndioxid felhasználására és nem kétséges, hogy szakértők még további lehetőségeket tárhatnának fel. Bürokrácia a szénsavval Széndioxid-forrásainkat — mint mondottuk — nem használjuk ki kellőképpen, hiba azonban, hogy a bürokrácia még ennek a kis mennyiségnek az értékesítését is megnehezíti. A szénsavat a három telephellyel rendelkező Gázértékesítő Vállalat répcelaki kirendeltsége veszi át a Söripari Igazgatóság üzemétől. De ennek jó részét visszaadja a sörgyáraknak. Ugyanez a helyzet az autószifonokhoz szükséges gázpateronokkal is, amelyek töltését a Vegyipari Kiszerelő Vállalat végzi. A Söripari Igazgatóságon hallottuk, hogy az igazgatóság a sörlerakatok útján a Gázértékesítő Vállalat kikapcsolásával zavartalanul biztosíthatná az ország szénsav-ellátását, s ha a Vegyi Kiszerelő Vállalat átadja a töltő berendezéseit, akkor a kereskedelmet zavartalanul ellátnák szénsavpatronokkal. Úgy véljük, hogy ezzel a felvetéssel az illetékes szerveknek érdemes lenne foglalkozniuk. Széndioxid-forrásaink hasznosítása tehát javult ugyan, de még nem oldottuk meg a jelenleg működő két kút napi 200 ezer köbméternyi hozamának felhasználásét. Ismét felvetjük: helyes lenne egy szakértő bizottságot szervezni, amely gyógyászati és ipari szempontból egyaránt kidolgozna egy sor további felhasználási lehetőséget, sőt tervet készíthetne a felhasználó berendezések és a technika fejlesztésére is. Máté Béla