Figyelő, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)

1959-01-06 / 1. szám

­ Kedvezőek a beruházási bankhitelek eddigi tapasztalatai A Beruházási Bank 1958. december 1-ig kereken 250 millió forint vissza­fizetendő beruházási hitelt folyósított, s ezzel az 1955 óta beruházási célra adott bankhitelek összege túlhaladta a 750 millió forintot. Tekintélyes összeg ez, még akkor is, ha a beruházások sok milliárdos tömegében alig néhány szá­zalékot képvisel. Bizonyára nem lesz érdektelen, ha a hitelezéssel kapcsolatos tapasztalatokról röviden beszámolunk, hadd beszéljenek a tények a hitelezési forma esetleges bővítésével kapcsolatban megindult vitában. Az 1958-ban megszavazott hitelek több mint 70 százaléka olyan önköltség­­csökkentést céloz, mely általában egy éven belül eléri, sőt meghaladja a be­ruházási ráfordítás összegét. A hitel­volumen mintegy 30 százaléka a ter­melés növekedését szolgálja, elsősorban a helyi szűk termelési kapacitás meg­szüntetését. Darabszámra legnagyobb a hitelek igénybevétele az állami gazdaságoknál (20 százalék), forint szempontjából azon­ban a kohó- és gépipar (23 százalék), az élelmiszeripar (19 százalék) és a könnyű­ipar (14 százalék) szerepel az elsők között. Jellege szerint az eddig bevezetett hitel a központi feladatokkal össze nem függő beruházások forrása volt, de ebből elégítették ki az évközben fel­merülő, valamint a tervből kihagyott vagy kiszorult kisebb beruházási igé­nyeket is. 1958-ban hitelből finanszí­roztak néhány, kiemelkedően jó jöve­delmezőségű, de bővítés jellegű nagy­­beruházást is, ami helytelen. A hitel be­vonása a jelentős termelésnövekedést eredményező beruházások finanszíro­zásába megbontaná az egységes terme­lési rendszert és az esetleges kedvező jövedelmezőség alapján adna lehetősé­get egyes bővítésekre, holott azokat kizárólag a tervszerű gazdálkodás szab­hatja meg. A hitelezési rendszer ked­vező funkcionálásának első feltétele: határolják el egyértelműen a költség­­vetésből és a bankhitelből megvalósí­tandó beruházásokat. Akik most fizetik az iskolapénzt.. Szembeötlő az elhatárolás hiánya annál a néhány beruházásnál, amelyet tervhitelből kezdtek meg és bankhitel­ből fejeztek be. Ez a helyzet pl. a Dunántúli Rostkikészítő pozdorjalemez­­üzeménél, amelyre a vállalat 1,2 millió hitelt vett igénybe, a beruházás nem bizonyult gazdaságosnak. Vajon a vállalat nem mérlegelte volna gondo­sabban a tervezett termékek elhelye­zési lehetőségeit, ha már a gépek ren­delésekor tudja, hogy a beruházás gazdaságossága közvetlenül érinti anyagi érdekeit? A hitel törlesztésének ütemét ugyanis a tervezett többleteredménnyel arányosan állapítják meg és így, ha a beruházás nem váltja be a hozzáfűzött reményeket, a vállalatnak eredmény­­romlása keletkezik, elesik a nyereség­­részesedéstől is, illetve felosztható nye­resége csökken, így járt többek között az Esztergomi Szerszámgépgyár, amely 230 ezer fo­rintért má­solóesztergát szerzett be. A hiteligénylésben három műszakos ter­melés többleteredményét ígérte fedeze­tül és ennek megfelelő törlesztési köte­lezettséget vállalt, ugyanakkor csak jö­vőre teszi lehetővé az új gép több műszakban való üzemeltetését. Ezek a vállalatok már fizetik az „is­kolapénzt”, de végülis megtanulják: csak azokat a beruházásokat érdemes megvalósítani, amelyek határidőben való belépésére és teljes üzemeltetésére min­den feltételt biztosítottak. A többség jól gazdálkodott A hitelből megvalósult beruházások 12 százaléka nem érte el, vagy még nem érte el a kitűzött gazdasági célt. Ez arra figyelmeztet, hogy a hitelforma akalmazásával működésbe lépő ösz­tönzők hatása kezdetben még nem teljes körű. Egyes vállalatok a tervhitelnél olyan gyakran tapasztalt „beruházni minden áron” szemlélet bűvöletében a hiteligénylés előtt elmulasztották a gazdaságosság beható elemzését. Ezért csak fokozatosan szabad szélesíteni a hitelrendszert, hogy a kezdeti hibák minél kisebb körre korlátozódjanak. A bankhitelek nagyobb hányadánál az igénylők tervüket beváltották, túl­teljesítették. A Hajdúszoboszlói Község­gazdálkodási V. pl. a korábban terv­hitelből megépült hajtatóházba 280 ezer forint hitelből fűtőberendezést létesített, a mélyfúrásiból felitörő 73 fokos melegvíz hasznosítására. Eredmény: primőr para­dicsom május és június hónapban má­zsaszámra, az első évben 146 ezer fo­rint nyereség és ebben még nincs benne a másodvetemény, a szekfű várható eredménye. Az egészséges kezdeményezések köré­be tartoznak a kisebb korszerűsítések is. A Dinamó Villamosforgógépgyár pl. félmillió forint hitelből szerelő futó­szalagot létesített és ezzel több mint 300 000 forintos éves megtakarítá­st ért el. A termelés fokozását célzó beruházá­sok többnyire igen hatékonyak. A Bu­dakalászi Textilművekben 540 000 fo­rintos bankhitellel létesített filmnyomó üzem 23 millió forint értékű többlet­­termelést és 2,2 millió forint nyereséget tett lehetővé. Az ilyen beruházások azonban kissé „kilógnak" a jelenlegi hitelezési rendszerből. Szükséges tehát, hogy ezeknek a beruházásoknak a jegy­zéke — a hitelforrástól függetlenül — a tervhiteles beruházásokkal egyidőben, még a tárgyév előtt a tervező szervek rendelkezésére álljon. A hitelből megvalósított beruházások átfutási idejének csökkentésére, a ha­táridők és költségelőirányzatok betartá­sára a vállalatok érthető módon lénye­gesen nagyobb erőfeszítést tettek, mint a tervhiteles beruházásoknál. Az 1958. június 30-ig megvalósult beruházások egy­harmada az elő­irányzatnak megfele­lő, vagy annál némi­leg magasabb összeg­ben valósult meg (költségszintjük a tervezett 105 százalé­ka), kétharmada pe­dig alatta maradt a tervezettnek (költ­ségszint: 85 százalék). A beruházók foko­zott anyagi érdekelt­ségét szolgálná, ha a vállalatok a beruhá­zás révén elért több­letnyereségből már a visszafizetés idősza­ka alatt is részesed­nének, tehát a bank­nak a törlesztési ösz­­szegeket a várható többleteredménynél alacsonyabb összeg­ben kellene előírnia. Mindent összevéve megállapíthatjuk, hogy a beruházási bankhitelben megta­láltuk azt a mód­szert, amely a kisebb beruházások megva­lósítását beilleszti az anyagi érdekeltség rendszerébe: az éves eredmény érzékenyen­­— néha fájdalmasan — jelzi a vállalat beruházási tevékeny­ségének hatásfokát. A további felada­tok közé tartozik, hogy a jelentkezett ösztönzők érvényesülése útjából elhárít­suk a technikai akadályokat. Első­sorban azt a módszert kell meg­találnunk, mely az anyagi érdekelt­ség funkcionálását összhangba hozza a fennálló alaprentabilitási rendszerrel. Igaz, a kisebb beruházások egy részé­nél nem várhatunk. 1-2 év alatti visz­­szafizetést fedező többleteredményt és így ezek nem is vonhatók be a hitele­zésbe, ez azonban aligha lehet akadálya annak, hogy 1960-ra a hitelt bevezessük abban a körben, melyben a népgazdaság számára előnyös alkalmazásának feltételei megteremthetők. Havas G.—Vadócz J. A bankhitelből finanszírozott, gyorsan megtérülő beruházásnak jó példája a Dinamó Villamosforgógépgyárban több mint 700 000 forintos befektetéssel létesített szerelő-futószalag (Folytatás a 3. oldalról) — tervfeladataik ismeretének hiányá­ban — tapasztalati számok alapján, vagy „érzésből" eszközöljék éves anyagmeg­rendeléseiket. Éppen ezért fokozott fe­lelősség hárul a vállalatokra, hogy szállítási szerződéseikben valóban csak a tervszerinti termeléshez és a megfe­lelő időpontban szükséges anyagokat biztosítsák. Az új termelői árrendszer külön is aláhúzza ennek a kérdésnek a jelentőségét, nem utolsósorban a vállalati költségek alakulása szempontjából. Kiemelkedő szerephez jutnak a szál­lítási, illetve az építési szerződések be­ruházásaink megvalósításában is. A be­ruházásokkal kapcsolatos szerződések időben való megkötése fontos eszköz az új létesítmények üzembehelyezési idő­pontjának előbbrehozatalához, a folya­matban levő beruházások állományának csökkentéséhez, a beruházások koncent­rálásához. A vállalatoknak élniök kell azzal a részükre az idén első ízben biz­tosított lehetőséggel, amely módot nyújt arra, hogy a kivitelező vállalatok a fo­lyamatban levő beruházási munkákat a szerződésben eredetileg meghatározott értéken felül is végezhessék, tehát a ki­egészítő szerződések időben való megkö­tése rendkívül fontos követelmény. Fokozott felelősség a szerződések teljesítésénél Rá kell mutatni arra is, hogy a szál­lítási szerződések szorosan összefügge­nek a vállalati jövedelmezőséggel. A termelés folyamatossága, amely alapve­tően befolyásolja a termelési költségeket, éppen úgy a termékek átvételét és a zavartalan anyagellátást biztosító szállí­tási szerződéseken nyugszik, mint ahogy a különböző szolgáltatásokra (például felújítások, gépek karbantartása stb.) kötött szerződések is kihatnak a terme­lés feltételeire, a vállalat rentabilitására. Hozzátehetjük még, hogy a tervszerű pénzgazdálkodás — ma jobban, mint valaha — elképzelhetetlen jó szállítási szerződések nélkül. Kezdve azon, hogy ma már csak olyan termelést finanszí­roznak bankhitellel, amely szállítási szerződés alapján folyik, nyilvánvaló, hogy ha a nem megfelelő szerződések miatt az értékesítés, és az ebből szár­mazó bevételek üteme és a kötelezettsé­gek (pl. bérfizetés, anyagszámlák) je­lentkezési időpontja a tervezettől elté­rően alakul, vagy szerződésekben „túl­biztosított” készletek, illetve szerződés nélkül gyártott termékek kötik le a for­góeszközöket, felborul a vállalat pénz­ügyi egyensúlya. Azáltal, hogy a tervek felesleges túl­­részletezettsége helyett a jövedelmező­ségi mutató lépett előtérbe, megnöveke­dett az a felelősség is, amellyel a vál­lalatok szerződéses kötelezettségeikért tartoznak. A szerződést kötött vállalat nem zavarhatja meg vagyoni következ­mény nélkül más vállalat munkáját, mert a szerződés megszegése esetén helyt kell állnia az okozott következ­ményekért. Az ennek során jelentkező szankciók (pl. kötbér, kártérítés)­­termé­szetesen lerontják a vállalat jövedelme­zőségét. Az ilyen igények kötelező ér­vényesítését viszont éppen azért kell az eddiginél fokozottabb mértékben meg­követelni, mert ezzel elérhetjük, hogy a rossz munka vagyoni következménye ne gyűrűzzék tovább a vállalatok kö­zött, hanem ott jelentkezzék, ahol a hi­bát elkövették. Ebben a vonatkozásban az utóbbi években jelentős fejlődés kö­vetkezett be: azoknak az ügyeknek szá­ma például, ahol a Központi Döntő­bizottságnak — a vállalatok igény­érvényesítésének elmulasztása miatt — hivataliból kellett eljárást indítania, 1958. második felében a felére csök­kent, a korábbi évek átlagához viszo­nyítva. De a szerződésekből következő szank­ciók érvényesítése körül ma még he­lyenként tapasztalható liberalizmus, amely leginkább a kötbérelengedésben jelentkező „amnesztiában’­ nyilvánul meg, nemcsak a rosszul dolgozó vállalat hibáját kendőzi el, s ezáltal az irányító szerv hamis képet kap a vállalat mun­kájáról, hanem az engedékeny vállalat önkárosítására is vezet, ez pedig sérti a becsületesen dolgozók anyagi érdekeit is. Nyilvánvaló tehát, hogy a vállalati dolgozók közvetlenül, anyagilag is érde­keltek abban, hogy a vállalatot a többi vállalattal való együttműködés kereté­ben milyen jogok illetik és milyen köte­lezettségek terhelik. A szállítási szerződések tehát, amelyek részletesen meghatározzák a jóváhagyott tervekben előírt fő feladatokat, kihat­nak az egész év munkájára. A népgaz­dasági terv teljesítése jelentős részben azon múlik, hogy a vállalatok most az év elején olyan szerződéseket kössenek — s ezeket pontosan is teljesítsék — amelyekkel gazdaságpolitikai célkitűzé­seink szellemében illeszkednek be a népgazdaság egészébe. Jellinus János 1ZZT­. h~­­ Keddtől kedetig Néhány hónappal ezelőtt tettük szóvá, hogy az Építőanyagellátó , és Értékesítő Vállalat rendszer-­­­télén rendelései következtében a Bu­­­­dapesti Fedéllemezgyár raktárán gyű­­­­lik a kátránypapír, ami egyébként a lakosság körében keresett cikk. Most arról értesülünk, hogy intéz­kedés történt ez ügyben és a szóvá­­tett állapot azóta lényegesen és kedvezően megváltozott. Az Építő­anyagellátó Vállalat időben és meg­felelő mennyiségben adja fel azóta rendeléseit, sőt ma már az a helyzet, hogy a gyártó vállalat a túlteljesítés­re is megkapta a diszpozíciót. Lesz tehát kátránypapír, a még jobb ellátás érdekében nyerspapírle­­mezt is importálunk, s ami számunkra talán a konkrét tényeknél is fonto­sabb: a felvetett probléma nem sik­kadt el. Foglalkoztak vele és nem­csak papíron. Kátránypapíron is. Vegye magára, akinek inge a vendéglátóiparban az alábbi nehez­telésünket: Néhány kerületben január elsején megjelent a vendéglátóipari üzletek falán egy tábla a következő felirat­tal: „Felszolgálási- és zenedíjat külön nem számítunk fel”. Ha a szöveghű­séget vizsgáljuk, ez a felirat szóról­­szóra igaz. Egy új és mindenképpen helyes rendelkezést ad hírül, amely szerint az ülve, esetleg zene mellett fogyasztott cikkek után külön százalé­kot nem számítanak, mivel ezt már az alapárba bekalkulálják. Ezzel meg­szüntettek egy sereg bizonytalansá­got, a százalékszámításnál kiküszö­bölik a pincér­ceruza véletlen vagy esetleg szándékos tévedését, biztonsá­got, áttekintést adnak a vendégnek. Amilyen tiszta képet kap azonban a vendég ennek a módszernek a té­vén, olyan zavaros és feltétlenül fél­reérthető az említett feliratok szöve­ge. Ebben ugyanis az dominál, hogy: „nem számítunk fel”. Holott a hang­súly a „külön” szón van, amit viszont a felirat szinte szégyenlős diszkréció­val bujtat el a szövegben. Rendkívül finom és érzékeny anyag a nyelv — s ezt a felirat szerzői is tudják — a sorrend és a fogalmazás olykor merőben más értelmet adhat. S erre a „fogásra” igazán nincs szük­sége a vendéglátóiparnak, hiszen min­denki számára természetes, hogy az ülvefogyasztás és a zene magasabb rezsije, indokolja a magasabb árakat. S bár kénytelenek voltunk ezt egy kissé „dobra verni”, ezért külön zenedíjat mi valóban nem számítunk fel. Ser VJ___________________

Next