Figyelő, 1964. július-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1964-07-01 / 27. szám
Társadalmi rendszerünk nemcsak munkalehetőséget biztosít polgárai számára, de kötelességének tekinti azt is, hogy a dolgozó emberek biztonságáról, egészségéről a munka végzése közben is messzemenően gondoskodjék. Az állam a munkásvédelem intézményes szervezésével, a biztonságos munkakörülmények megteremtésével és állandó egészségügyi gondozással óvja a dolgozók egészségét, testi épségét. A Munka Törvénykönyve mellett ezt számos jogszabály kötelezően előírja. Munkásvédelmi rendszerünk állandóan fejlődik, ennek új lehetőségeit, módszereit Legutóbb 1963-ban kodifikálták az Elnöki Tanács és a kormány rendelkezései, valamint a SZOT szabályzata. A munkásvédelem törvényei A munkahelyi biztonság elsősorban a termelés műszaki-technikai feltételeitől függ. A jogszabályok értelmében ezért új létesítményt üzembe helyezni, a meglevőt korszerűsíteni, új gyártási eljárást bevezetni csak akkor szabad, ha az üzemeltetés a technológiai eljárás az egészségre nem ártalmas és a munkakörülmények biztonságosak. Üzemeink nagy része évtizedekkel ezelőtt létesült, ezekben a gyártási eljárások, a műszaki felszerelések munkásvédelmi szempontból sem mindig kielégítőek, amit egyéni védőeszközök alkalmazásával, a technológiák korszerűsítésével és munkaszervezéssel kell pótolni, ellensúlyozni. A dolgozók egészségének, biztonságának védelmére évről évre jelentős összegeket fordít az állam. Közvetlenül ezt célozzák a biztonságtechnika és az üzemegészségügy fejlesztésére a költségvetésből és a vállalati forrásokból felhasznált összegek, amelyek meghaladják az évi félmilliárdot; az egyéni védőeszközök, védőruhák és védőételek, amelyekreévente több mint 1 milliárd forint áll az üzemek rendelkezésére. Az egészségre ártalmas munkahelyeken a dolgozók fokozottabb védelme érdekében — az egyéni védőeszközök, védőruhák és védőételek alkalmazása mellett — munkaidőcsökkentésre is sor került: a 6—7 órás munkaidőben dolgozók száma ma már meghaladja a 110 000-et. A dolgozók egészségének, munkakörülményeinek javítására új tudományágak születtek — a munkaegészségügy és a tudományos munkásvédelem — s több kutató intézet, elsősorban a SZOT Munkavédelmi Tudományos Kutató Intézete és az Országos Munkaegészségügyi Intézet, kizárólag ezzel foglalkozik. Nem eredménytelenül, mert új technológiák, védőeszközök kidolgozásával, rendszeres szűrő és ellenőrző vizsgálatokkal több szakmai betegséget — pl. a higanymérgezést, az ólomártalmat — csaknem teljesen felszámolták, s az egyik legelterjedtebb szakmai megbetegedés, a szilikózis gyakoriságát évről évre csökkentették. Baleseti statisztika A munkásvédelem rendkívül sokrétű. Az említetteken túl magában foglalja a szakszervezetek ellenőrző, oktató és felvilágító tevékenységét is. A szakszervezetek munkásvédelmi felügyelői mellett mintegy 90 000 dolgozó működik közre a törvényes előírások betartásának ellenőrzésében. A munkásvédelem eredményeinek egyik átfogó jellemzője: az üzemi balesetek száma. Táblázatunk az állami ipar és a közlekedés baleseti adatait ismerteti. Az adatok mindenekelőtt arról adnak számot, hogy 1951 óta — a szakszervezetek akkor vették át az OTI-tól a balesetelhárítást —, az 1000 munkásra jutó balesetek száma 1963-ig csaknem a felére csökkent, s 1960-hoz képest — bár az elmúlt évben romlott a helyzet — a balesetek abszolút száma is kevesebb. Erről szólva azonban fejlődésről — a fogalom köznapi értelmében — soha nem lehet beszélni, hiszen a csökkenő tendencia mellett sem térhetünk napirendre afelett, hogy üzemeinkben gyakoriak a balesetek, amelyek a legsúlyosabb esetekben a dolgozók halálát okozzák. A baleseti statisztika egyébként — az alapvető fejlődésen túl — a munkásvédelem hiányosságainak is jelzője. Ezzel a szemlélettel vizsgálva a baleseti adatokat, elsősorban az tűnik szembe, hogy az összes üzemi baleset abszolút száma(Folytatás a 2. oldalon.) X A MUNKÁS VÉDELMÉBEN... '■'•'Xr- 'yi ■ V ., g • \ borusiázások • és az építőipar koncentrálása • f Fogyasztási cikk^ importja ^j’VírVjy Sj*' .Vr ;'••**^^^■■7.'' • Békekölcsön v ^■V **.■-’21.'... ■ X‘=;.l-;F ' • - . ; '.1- * T'^: T: ' :■ ■ nyeremény jegyzek CS i » S «s §1 e£-° - $3 1° °«s « I §- s*l 1951 75 259 128 39 1960 89 400 72 2« 1961 88 299 70 24 1962 85 147 65 26 1963 87 989 65 25 A TÉMAVÁLASZTÁS önmagában véve is jellemzi a tartalmat — s ez az igazság nemcsak stilisztikai értelemben érvényes. Az a tény, hogy az országgyűlés napirendre tűzte és megvitatta a belkereskedelem helyzetét, jelzi a kereskedelem népgazdasági jelentőségét! Nem árt ezt külön hangsúlyozni, hiszen — az utóbbi évek sok-sok köznapi ténye után —, ez a napirend is bizonyítja, hogy a kereskedelem már nem „mellékszereplő” a népgazdaságban. Volt idő, amikor a termelés belföldi „végállomása” — a bolti pult és a fogyasztó — afféle „tartozék” szerepkörére csökkent. Ez egyértelműen következett a hiányból, amikor a bolt szerepe szükségszerűen az elosztásra korlátozódott. Ilyen értelemben az életkörülmények javulásának, az igények emelkedésének és differenciálódásának kifejezője az is, hogy a kereskedelem az őt méltán megillető rangra emelkedett és ezt „fémjelezte” a parlamenti tanácskozás is! Ezt a rangot — tehát a kereskedelmi feladatok méreteit — jellemzi, hogy a lakosság pénzjövedelmének 75—80 százalékát költi vásárlásokra és az ipari termelésnek csaknem a felét a belkereskedelem értékesíti. A belkereskedelem forgalma 1960 és 1963 között 16 százalékkal emelkedett, ami azt jelenti, hogy a múlt évben egy-egy család havonta átlag 300 forinttal több pénzt hagyott az üzletekben, mint három évvel azelőtt. De ez a mennyiségi emelkedés nem lineáris meghosszabítása a régebbi vásárlási színvonalnak, hanem egész sor minőségi változást is jelez! A KSH háztartásstatisztikai adatai szerint a megfigyelt munkásháztartásokban például eltolódás figyelhető meg a korszerűbb életforma irányába, miközben 1962—1963 között az egy főre jutó havi átlagos nettó kiadásban csökkent az élelmiszervásárlásra fordított arány, 48,4 százalékról 47,7 százalékra, nőtt a lakberendezési és tartós fogyasztási cikkek kiadási aránya, 9,3 százalékról 10,3 százalékra. A forgalom mennyiségi emelkedése természetesen a kereskedelemben is minőségi változásokat feltételez — egyrészt e szektor társadalmi elismerésében, másrészt a kereskedelmi feladatok teljesítésében! Ez lényegében azt jelenti: a „jó hogy kapni” helyzet gyors szűkülésével mind aktívabb szerep vár a belkereskedelemre. Nem jellegtelen „postás” többé a termelés és a fogyasztás között, hanem mindkét irányban befolyásoló tényező! Egyrészt a fogyasztói igények érvényesítője, tehát az ipar fogyasztói „kontrolljának" megtestesítője. Másrészt nem kritikátlan tolmácsa ezeknek az igényeknek, hanem egyre inkább alakítója is — hiszen a kereskedelem sokat tehet bizonyos elavult fogyasztói szokások, ízlésbeli maradványok átalakításában, általában a korszerűbb életforma, tehát a korszerűbb fogyasztási struktúra fejlesztésében. Mindez — tömör összegezésben — gazdálkodás és nem elosztás! Ez volt a lényege az országgyűlési tanácskozáson körvonalazott feladatoknak, az ülésszak általános atmoszférájának. Az aktív gazdálkodás azonban logikusan nemcsak a régebbinél sokkal nagyobb kötelezettségeket ró a kereskedelemre, hanem nagyobb lehetőségeket is feltételez! Mivel a kereskedelem feladatai az elkövetkező években szükségszerűen növekednek — hiszen tendencia nálunk, hogy a nemzeti termelés gyártmányskálájának szűkülnie, a fogyasztási skálának viszont bővülnie kell —, fontos, hogy a belkereskedelem „mozgási tere” is szélesedjék. Nem kizárólag, sőt nem is elsősorban az anyagi ellátottság javítására gondolunk — bár erre is nagy összegeket fordít az állam, amit mindnyájan tapasztalhatunk a csinosodó, korszerűbb arcot öltő üzlethálózat láttán. Ám talán ennél is fontosabb, hogy a kereskedelem mind hatékonyabban éljen a tevékenységéből következő jogokkal, lehetőségekkel, mind rugalmasabb kereskedelempolitikát alakítson ki, s ehhez kapjon szélesebb hatáskört is. Helyesnek látszik, ha módot kapna például arra, hogy rugalmasabban állapítsa meg bizonyos idénycikkek árát — ami a gazdálkodásnak lényeges feltétele —, továbbá, hogy nyomatékosabban érvényesíthesse az iparral szemben a minőségi, márkázási, választékbeli követelményeket. A parlamenti ülésen egyébként szó esett erről, olyan értelemben, hogy a fogyasztói igények és az ipari termelés összehangolásában — a belkereskedelem ezzel kapcsolatos tevékenységében is — sok még a kívánnivaló! Különösen vonatkozik ez a gyártmányok korszerűségére, a modernebb életforma fogyasztási cikkeinek előállítására, az itt tapasztalható viszonylagos lassúságra. Ebben a kereskedelem is követett el hibákat; a rendelések olykor tapasztalható túlzott óvatossága például nem serkenti az ipart új cikkek gyártására. De ezen túl is sok hibát kell a kereskedelemnek kijavítania, olyan hibákat, mint az igényfelmérés, az áruterítés általánosan ismert problémái. Egészében véve: az új, minőségileg változott követelmények alapján felelős, szakszerű és a szó teljes értelmében gazdálkodó tevékenységet vár a népgazdaság a kereskedelemtől! A parlament a fogyasztó szemével, de népgazdasági összefüggéseiben vizsgálta a kereskedelem helyzetét, s ilyen alapon összegezte e célkitűzésekben feladatait: „A belkereskedelem valóban társadalmi méretekben vegye számba a lakosság keresletét, figyelmesen, sokoldalúan szolgálja ki a vevőket, napi munkájában is legyen méltó a társadalmunk támasztotta követelményekhez". Természetes, hogy mindez nemcsak a belkereskedelemre, hanem az iparra, a külkereskedelemre, a szállításra, végeredményben a népgazdaság minden ágára ró feladatokat. S az is természetes, hogy e kötelezettségek teljesítése minden népgazdasági ág délgozén számára előnyös, hiszen valamennyien vásárlók vagyunk! MAGYART vj '^^kiVUi4A ---------------------- ÁRA MID FORINT