Figyelő, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1966-01-05 / 1. szám
EGYÉNISÉG ÉS AM HA.MZ.nS A gazdaságirányítási rendszer reformjának irányelveit kialakító munka most lép ki a modellező műhelyből. Maguknak a modelleknek a megalkotása, egyes reagálástípusok ezeken való végigjátszása sem volt könnyű feladat. De nyilvánvaló, hogy a munka neheze most jön. Gigantikus kísérlet egy társadalom részéről, ha a gazdasági életből kirekeszti a spontán mechanizmusokat (vagy azok nagy részét) és helyükbe a társadalmi tudatosságot érvényesíteni kívánó központi akaratot állítja. Az emberi értelembe, tudásba, erőbe vetett erős hit kell hozzá. S ha nehéz volt annak idején megteremteni egy központi utasításokon nyugvó gazdasági rendszert, ennél csak egy lehet nehezebb: tudatosan létrehozni, előre megadott fő célok irányába beállítani egy olyan mechanizmust, amely képes az utasításos irányítás részfunkcióinak zömét átvenni. A spontán fejlődő, alig szabályozható organizmusok életképességének tételét elvetettük, tagadva a kapitalizmus életképességét hazánkban. A katonás, utasításos, mindent felülről intéző organizációról kiderítettük, hogy gazdasági fejlődésünknek ma már nem a leghatékonyabb eszköze. Most felállítjuk a tudatosan létrehozott, de lényegében önmozgó, önszabályozó és önfejlődő mechanizmus modelljét. Három modell Ebben a modellben a termelőeszközök társadalmi tulajdona alapján a gazdasági össztevékenységet központilag, tudatosan kialakított elveknek, céloknak, távlati döntéseknek vetik alá. A gazdasági egységeknek a feladatok végrehajtásának kényszere mellé ebben a modellben odaadják a feladatok többségének kitűzési jogát is; a központ a kezében tartja az átfogó, döntő vonatkozásokat, de minden részletkérdésben alacsonyabb szintekre adja a döntési jogot. Az organizmus: spontán létrejött és spontán mozgó alakulat. Az organizáció: tudatosan létrehozott, megszervezett és lényegében eseti utasításokra reagáló alakulat. A mechanizmus tudatosan létrehozott, megszervezett, de lényegében önmozgással és önszabályozó erővel bíró alakulat. Mindhárom modell az egyének és a csoportok reagálási rendszerére épül. Az első modellben a hatások és a visszahatások lényegében szervezetlenek, esetlegesek, a gazdaság lényegében saját belső ellentmondásainak rabja és gyermeke. A második modellben mind a tások (utasítások), mind a visszahatások (magatartások) szervezettek, „szolgálati szabályzatba” vannak foglalva. A harmadik modellben a hatások kisebb része közvetlenül (utasításokkal), másik része közvetve (közgazdasági befolyásolással) szervezett, felsőbb akaratot tükröző, de a visszahatások lényegében kötetlenek, s csak annyiban nevezhetők szervezettnek, amennyiben az ezeket kiváltó hatások szervezettek. Az egyének és a csoportok a „mechanizmus-típusú” modellben szabadok, abban az értelemben, hogy nem utasításra cselekszenek. Gazdasági magatartásuknak a jogszabályi rendezés merev, de tág keretet ad, ezen belül reagálásaik nem kötött. Nem kényszeríti őket utasítás valamilyen „ésszerű” magatartásra, vagy ésszerűnek nyilvánított cselekvésre. De ha nem járnak el gazdasági munkájukban ésszerűen, akkor ezt csak saját kárukra tehetik. Ez a harmadik modelltípus az, amelyet most ki kell alakítanunk. A további feladat pedig az, hogy az elméleti, egyszerűsített modelleket egy sor eddig figyelmen kívül hagyott elemmel gazdagítsuk, s most már ezeken a bonyolultabb modelleken játsszuk le a kívánt hatásokat és visszahatásokat. Elsőrendű feladat megismerni azokat az egyéni és csoportvonásokat, amelyek az egyes gazdasági hatásokra való reagálást meghatározzák. A társadalom tudatos irányításának követelménye magában foglalja annak szükségességét, hogy a társadalomban egyes központi hatásokra, impulzusokra előre meghatározott, tömeges és tipikus cselekvéssor induljon meg; tehát legyen a társadalomnak olyan belső mozgástörvénye, amelyik az egyes emberek, kollektívák, rétegek magatartását „beszabályozza”, az impulzusokat közvetíti, a kitűzött célokat megvalósítja. Ez a mechanizmus nem jön létre magától. A jogi szabályozásra, az intézményekre, a gazdasági és politikai módszereikre éppen úgy szükség van, mint a cselekvéssorokat megvalósító egyének és csoportok egészséges reagálóképességére, alkalmasságra, műveltségi, morális, politikai színvonalára, öntevékenységére. Utasítások helyett... Miközben kilépünk a modellező műhelyek szűk falai közül, s közeledünk a való élethez, be kell vonnunk a modellbe az egyéneknek és a csoportoknak ezt a reagálási mechanizmusát. A központi irányítás — mint bebizonyosodott — nem képes minden részkérdést szabályozni, minden helyzetre konkrét utasítást adni. Kiderült, hogy erre nincs is szükség. Központi döntést csak olyan átfogó kérdésekben szabad hozni, amelyekre vonatkozó döntéseknek alacsonyabb szinten nincsenek meg a kellő feltételei, nincsenek meg a népgazdaságilag helyes reagálások biztosítékai. A mechanizmusnak bizonyos önmozgással kell bírnia. Ez annyit jelent, hogy saját belső mozgástörvényeinél, ellentmondásainál fogva képesnek kell lennie megközelítően helyesen kapcsolódó magatartás- és cselekvéssorok megindítására, önszabályozó erővel is kell rendelkeznie, vagyis képességgel arra, hogy belső ellentmondásait azok túlzott kiélezése és nagyobb veszteségek nélkül fel legyen képes oldani, önmaga teremtse meg a torzulások keletkezésével egyidő-ben azokat a tényezőket és körülményeket, amelyek révén a torzulások megszűnnek. Önfejlődő erejének kell lenni, vagyis képességének arra, hogy a változó körülményekhez alkalmazkodjék, miközben körülményeit maga is alakítja. Ha nincsenek meg legalább részben a mechanizmusnak ezek a vonásai, akkor az átfogó intézkedéseket szükségképpen számtalan ad hoc utasítás, adminisztratív lépés, feszültség, bizonytalanság, félresikerült cselekvéssor követi. Nem megoldás az, ha minden, ezzel a témával foglalkozó tanulmány, cikk, előterjesztés végére odaírjuk, hogy szükség esetén adminisztratív beavatkozást ajánlunk. Arra kell törekedni, hogy ilyenre minél ritkábban legyen szükség. Olyan illúziókat nem kergethetünk, hogy az általunk épített társadalom és gazdaság tökéletes, harmonikus, precíziós óraszerkezet. A társadalom nem perpetuum mobile. Nagyon nehéz volna olyan mechanizmust teremteni, amelyiknek elég adni egyinduló impulzust, s megindul az eleve beszabályozott önmozgás. Az ilyen egyszerűsítés, szimplifikálás politikai és gazdasági hibákra vezet. A szocialista társadalom fejlődése tudatosan szervezett, állandó korrigálást igénylő tömegcselekvés. De törekednünk kell — éppen a tipikus magatartás rendszer kialakítása végett — arra, hogy a korrekciók inkább csak finomítások legyenek és ne a vállalatokat megrázkódtató, jövőjüket bizonytalanná tevő, önállóságukat elvevő utasítások. Mindennek feltétele az egyének és csoportok reagálási mechanizmusának megismerése, az elméleti modellbe való felvétele. Az egyént számos meghatározó kapcsolat fűzi családjához, barátaihoz, munkatársaihoz, életkörülményeihez. Vannak egyéni vágyai, elképzelései, szokásai, többé-kevésbé kiforrott értékelés rendszere. Ezek mind szabályozzák a külső hatásokra való reagálását. Ha a gyárban egy anyagot meg akarunk munkálni, alkalmazkodnunk kell ennek az anyagnak a természetéhez. Ha a társadalmat és benne az egyént magasabb színvonalra akarjuk emelni, akkor igazodnunk kell meglevő vonásaihoz, jellemzőihez. A társadalmi valóságból kell kiinduljunk, de ez a kiindulás nem vezethet a meglevőt konzerváló, azt igazoló, megmagyarázó tevékenységhez. Éppen azért kell „elébe menni” annak, amit meg akarunk változtatni, hogy igyekezetünk sikerrel járjon. A változtatás — aktív alkalmazkodás. Ez érvényes nemcsak a holt anyagra, hanem az élő emberre is. Vélemény és magatartás Az egyének és csoportok értékelésében nem szabad összekevernünk azt, ami van, azzal, amit szeretnénk hogy legyen. Az egyén — legyen bár csak húsz éves — magában hordja évezredek felhalmozott tapasztalatát, spontán reagálási rendszerét, egyszóval emberi mivoltát. A szépség, a jóság, az igazság, a szeretet, a gyűlölet őbenne nem valamilyen hivatalos álláspont, hanem ezernyi tényező által meghatározott értékelési rendszer eleme. Bár a szocialista társadalomban az egyén — hosszabb időszakot nézve — alakítható és alakítandó valóság, rövidebb időszakban mégis inkább adott tény, amelyhez igazodni, alkalmazkodni is kell. Megváltoztatjuk például a szállítási szerződési rendszert. Erősítjük a megrendelő pozícióját, mert eddig gyenge volt Vajon elég itt végiggondolni olyan „objektív” elveket, hogy nálunk szükségletre kell termelni, az „elfekvőségeket” csökkenteni kell, meg kell akadályozni az inkurrencia képződését, meg kell szüntetni a szállítók monopólhelyzetét stb.? Nem elég! Azt is meg kell nézni, hogy egy új megoldásra az érdekelt vállalatok és azok ügyintézői hogyan reagálnak. Hallottuk, hogy az új szerződési rendszerben majd a megrendelő a szükségletek változása esetén rugalmasan módosíthatja szerződését. Segít ez a bajon? Részben igen. Nem fognak szállítani a megrendelőnek olyan anyagot, amelyre annak a saját rendelésállomány módosulása miatt már nincs szüksége. Ez az ún. „objektív” oldal. A „szubjektív” pedig körülbelül ez lenne: „Most megrendelek 40 tonna 20 mm-es szalagacélt. Valószínűleg kelleni fog. Ha majd mégsem kell az egész, a rendelést lefújom vagy átiratom más méretű acélra!” Eddig úgy tudtuk, hogy jogi alapelv a „pacta sunt servanda” (a megállapodásokat be kell tartani). Most kiderül, hogy a megállapodást az egyik fél rugalmasan módosíthatja. A társadalmi érdekkel ütköző megrendelői magatartások olyan tömege léphet fel, amelyik a gyártó műveknél, a készletező vállalatoknál zavart okoz, a megrendelői felelősséget a minimálisra csökkenti. Sokan fogják az új rendelkezést helyeselni, de sokan vissza is élnek majd vele. A vélemény és a magatartás gyakran elválik. Az egyéneknek és a csoportoknak a reagálása nem teljesen egyértelmű. Gyakran és természetszerűen elválik egymástól a vélemény és a magatartás. A vélemény ugyanis az egyén objektív körülményei által csak nagy vonalakban meghatározott, a magatartás azonban szorosan az. Például egyetérthet valaki azzal általában, hogy a munkafegyelmet meg kell szilárdítani, a laza normákat meg kell szigorítani; ebből azonban még nem következik az, hogy örül annak, ha a mű vezetője rászól, ha a normáját rendezik, ha a késésért büntetik stb. A vélemény és a magatartás eltérése mindaddig természetes jelenség, amíg az egyénre nagy erővel hat az érdekeltség — értve ezt a szó legszélesebb értelmében. Ide tartozik az egyén hiúsága, becsvágya, anyagi érdeke éppen úgy, mint igazságérzete, félelme, ragaszkodása stb. Az egyén „tárgyilagossága” más jellegű, ha őt nem érintő körülményekről mond véleményt és más, amikor önmaga érdekvédelmét intézi. A közgazdaságtudománynak segítségül kell hívnia a szociológiát, a tömeglélektant, az egyéni lélektant, a jogtudományt, a vezetéselméletet, az etikát stb., hogy sajátos feladatainak meg tudjon felelni. Tudományos szintézis A társadalomtudományok új, gyakorlati szintézise van kialakulóban. Jog nincs etika és közgazdaságtan nélkül; a közgazdaságtudomány nem nélkülözheti a lélektant, a jogtudományt, az etikát, a munkalélektant stb. Az egyes tudományágak, illetve társadalmi, tevékenységi szférák persze nemcsak segítséget kérnek a többitől, hanem segítséget is nyújtanak nekik. Például a közgazdaságtudomány és a gazdaságirányítás feladata olyan aktív munkakörülmények — bérezési rendszerek, szervezeti formák, jog- és kötelesség-elosztás stb. — kialakítása, amelyek az egyének és csoportok társadalmi tudatosságát, erkölcsi értékítéletét, magatartási rendszerét fejlesztik, így a gazdasági irányítás segítséget nyújt az állam jogi, pedagógiai, nevelő funkciójának. Az egyének tudati fejlesztése legalább olyan fontos, mint a műszaki fejlesztés. Mindkettő a jövőt alapozza meg. Az egyén reagálási „mechanizmusának” — a pszichikai, etikai mechanizmusnak — a fejlesztése a gazdasági mechanizmus fejlesztésével egyenrangú, attól el nem választható feladat. A dolog természete, hogy a gazdaság szférájában vannak vezetők és vannak vezetettek. Sőt, mindennapi, hogy ugyanaz az egyén ez is, az is. Ahogy a vezetés elkülönül a végrehajtástól, úgy bizonyos mértékig a vezetőik is elkülönülnek a vezetettektől. Ez önmagában nem baj. A merev elkülönülés azonban a demokratizmus ellensége. Ha azt akarjuk, hogy ilyesmi ne nehezítse társadalmunk fejlődését, olyan gazdasági mechanizmust kell kiépítenünk, amely megfelel az egyéni és a csoport mechanizmusoknak. Csak így hathat az előbbi pozitívan az utóbbira. A tudatos központi akarat és az egyéni vagy csoportos magatartás közötti egyik közvetítő a gazdasági mechanizmus, így jellegében alkalmazkodnia kell az objektív társadalmi törvényekhez, a fő politikai célokhoz éppen úgy, mint az egyének és a csoportok reagálási, értékelési mechanizmusához. A tudatos központi akarat érvényesülési eszköze és területe az egyének magatartása, amelynek tökéletesítése, szocialistává tétele, társadalmi úton történő tartalmi alakítása hosszú történelmi folyamat. Fel kell emelni az embert egy magasabbrendű, társadalmibb, tehát emberibb magatartás szintjére. Ebben pedig nem nélkülözhető a gazdasági mechanizmus révén adott aktív, nevelő munkakörülmények jellemformáló ereje sem. Dr. Pirityi Ottó 3 FIGYELŐ, 1966. JANUÁR 1. . . . Gazdaságirányítási vita a Szovjetunióban A Szovjetunióban folyó közgazdasági viták első, nagyobb terjedelmű hazai összefoglalását tartalmazza a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó gondozásában megjelent „Vita a gazdaságirányítási rendszerről” című könyv. A válogatás, a szovjet reformvita anyagát rendszerezi, s Liebenman professzornak a Pravdában (1962-ben) mgjelent cikkével kezdődik, és az SZKP Központi Bizottságának 1965. szeptemberi plénumán elhangzott referátumokkal zárul. A válogatás igyekszik a problémát, felvetésétől párthatározattá emeléséig logikailag is nyomon követni. Az első kérdés amire az olvasó feleletet kap, hogy miért éppen a kérdéses időszakban merült fel a reform szükségessége. Feleletként a vita során két nagy kérdéscsoport bontakozik ki: a reform szükségességét indokoló okok megjelenése, illetve a megoldás lehetőségei. A szovjet gyakorlatban az irányítási rendszer felülvizsgálását a piaci viszonyok — a világ és a belső piac, a partnerek körülményei — megváltozása indokolta. A két tényező közül a belső piacnak szentelnek nagyobb figyelmet. A központosított tervezési és gazdaságirányítási rendszert ezután a szükségletek gyors változásának szempontjából vizsgálják. A gazdasági élet változékonyságának és a tervezési rendszer bonyolultságának ellentéte így különösen szembetűnő, s a válogatás cikkei, beszédei ennek feloldását keresik. Megállapítják, hogy a kérdéses rendszerben a megoldás lehetőségei csaknem teljes egészében kimerültek, s az új követelményekkel csak az irányítási rendszer gyökeres megváltoztatása esetén lehet lépést tartani. A reform kézenfekvő megoldásainak keresésében, csaknem valamennyi vitatkozó a vállalatok önállóságának növeléséhez jut el. Ma már szakemberhiány nem gátolja a vállalatokat, önálló kezdeményezéseik megvalósításában. A közgazdászok az egészséges, önálló elképzelések megvalósulásának akadályát a központi irányítás nehézkességében látják. Nem felülről megszabott sablonokat kell a vállalatokra ráerőszakolni, hanem olyan központi irányítást kell megvalósítani, amely biztosítja az egészséges kezdeményezések megvalósítását. A vállalatoknak természetesen viselniük kell vállalkozásaik következményeit. A javaslatok helyességét néhány szovjet gyárban évek óta sikeresen folyó kísérletek bizonyítják. A kísérletek tapasztalatai nagymértékben befolyásolták a vita, valamint az ezt követő határozatok, intézkedések irányát. —Zj—T