Figyelő, 1968. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-03 / 1. szám

. 1968. I ^A- JPJP január 3. l min jusz JÉKr­en. évfolyam JEI - —.... ÁRA 3 FORINT jÉ . ........... .injyipMW'iiy;'jwiai»ai pwgpiiiwm in»"ffi in Reform és társadalom Legutóbbi számunkban terjedelmes jogszabály-mellékletet közöltünk, a gaz­daságirányítási változásokat megalapozó, legfontosabb szabályok, rendeletek gyűj­teményét. Ez a tényszerű felsorolás pusztán ránézésre is megközelítő képet ad a munka méreteiről, amely most, január 1-én, ha nem is zárult, de min­denképp fordulóponthoz érkezett. Mert eddig — két-három esztendeje immár —, a szakmai, közéleti viták általánosan el­fogadott nyelvtani időalakja a jövő idő volt, ami most jelenre változott. Hoz­­zákezdtünk a gazdaságirányítási reform m­egvalósításához. 1967: főpróba Természetesen az előkészítés távolról sem szűkült az említett jogszabályok megalkotására; ezek már csak a kiala­kult, szabályozássá érett elveket rögzítet­ték. Ezt azonban a Központi Bizottság irányelvei nyomán gyűrűző, széles körű vita előzte meg, és a legkülönbözőbb tu­dományágak szakértőinek vizsgálódásai, nem utolsósorban pedig: sok gyakorlati, vállalati próba, az újszerű gazdálkodás egész sor­­részelemé­nek alkalmazása ké­szítette elő a januári „startot”. Az elmé­leti munkán, illetve­ a gyakorlat valósá­gos viszonyai közepette vizsgált elveken túl, korántsem mellékesek az előkészítés­nek azok a kézzelfogható tényezői, ame­lyek az 1967. évi termeléssel, a közelmúlt hónapok gazdálkodási eredményeivel ala­pozták meg a januári indulást. Az 1967. évi gazdasági fejlődés meghaladja az előző évekét: a nemzeti jövedelem 5—6 százalékkal, az ipari termelés 8—8,5 százalékkal, az építőipari termelés tu­ll százalékkal emelkedett; beruházások­ra 12 százalékkal fordítottunk többet, mint ez előző évben, és a lakosság fo­gyasztása 6—6,5 százalékkal nőtt. Ezek­ben az adatokban az elvi és a gyakorlati munka szintézise érződik, hiszen 1967- ben már sok tekintetben érvényesültek az újszerű gazdálkodás elvei, jelentősen csökkentek a kötelező tervmutatók, a korábbinál széleskörübben érvényesült a vállalati önállóság. Bizonyos értelem­ben azt is mondhatnók, hogy —, ha nem is teljeskörűen és minden részletében —, de 1967 már 1968 főpróbája volt, s amint a tények jelzik: a próba kedvező eredménnyel zárult. Mégis, az 1968. évi gazdálkodás jelle­gében különbözik az előzőtől, és ilyen értelemben az előkészítés időszaka ma már inkább csak históriai jelentőségű. Most már a gazdasági szakértők és a széles közvélemény gondolatai — a vá­rakozások és az aggodalmak egyaránt —, a reform gyakorlati megvalósításának várható társadalmi hatásait fürkészik. Közismert, hogy a tudomány és a gyakorlat közös erővel próbálta évek munkájával előre felderíteni ezeket a hatásokat, és a gazdasági gépezet fo­gaskerekeit is ezekhez kapcsolódva „be­szabályozni”. Kétségtelen azonban, hogy ilyen méretű változás valamennyi társa­dalmi hatását, a részletek, árnyalatok rendkívüli színskáláját lehetetlen előre feltérképezni — mindez jócskán ad majd munkát a következő esztendőkre köz­gazdászoknak, jogászoknak, szociológu­soknak. Mégis, a változások fő irányai —, amelyek voltaképpen tudatosan ter­vezett, szabályozott irányok —, már most, az induláskor hozzávetőleg rög­zíthetők. A kollektív érdek egyike a legfontosabb társadalmi ha­tásoknak: az érdekpályák átrajzolása, pontosabban: bővítése — a személyes és a társadalmi érdekek mellett — a vállalati, üzemi csoportérdekekkel. Az érdek-skála bővítése a kollektív — vállalati — érdekeltséggel korántsem egyszerű formai változás, hanem olyan láncszem a sorban, amely a gazdálko­dásra csak lazán ható személyi, illet­ve az attól túlzottan távoli társa­dalmi érdekeltség mellett a lehető leg­közvetlenebb és legkedvezőbb hatást gyakorolhatja a tényleges gazdasági­ eredményekre. Mindez egyszersmind jel­zi azt is, hogy a gazdasági reform — csomópontjában az újszerű „érdek-tér­képpel” —, valójában a­ szocializmus gyorsabb, hatékonyabb építésének törté­nelmileg rendkívül jelentős lehetőségét tárja fel. Következésképp: alaptalanok azok az aggodalmak, amelyek a válla­lati nyereség középpontba­­ állítását, a vállalati érdekeltség — és ehhez kötődve természetesen a személyes érdekek — erősödését visszalépésnek, a közös, tár­sadalmi fejlődés ellen ható tényezőknek tekintik. A tények meggyőző erejével bizonyította ennek az aggodalomnak az alaptalanságát Nyers Rezső, a Központi Bizottság titkára az országgyűlés leg­utóbbi ülésszakán. „Nálunk — mondot­ta — a nyereség társadalmasítva van. Sohasem vehetik el tehát egyének, ha­nem mindig valamely közösségé. A kö­vetkező három évben a vállalatok nyere­ségének minden 100 forintjából átlag 60 forintot az állam vagy a tanács használ fel társadalmi célra, átlagosan 25 forint a vállalatok fejlesztési alapját bővíti, átlagosan 15 forint pedig a dol­gozók részesedését képezi. Az utolsó fillérig közérdekű tehát a felhaszná­lás”. Vezetés és demokratizmus A gazdasági reform egész sor olyan új gazdasági eszközt, módszert állít so­rompóba, amely a közösséget illető anyagi eszközök közérdekű felhasználá­sát hatékonyabbá, gyümölcsözőbbé te­heti. Ilyen eszköz, hogy az eredményes felhasználás előnyeit és a rossz gazdál­kodás hátrányait mindenekelőtt az a kollektíva — vállalat, szövetkezet — vállalja, ahol a döntést hozták, s azon belül is a döntési felelősség arányában differenciált mértékben. Ilyen eszköz to­vábbá a gazdálkodásban használt eszkö­zök ingyenességének megszüntetése, az anyagi terhek beiktatása a kollektíva számvetésébe; az árrendszer fokozatos, hosszú távra tervezett hozzáigazítása a költségekhez, ami egyszersmind szintén a vállalati gazdálkodás lényegbevágó in­formátora és gazdasági terelője; a gaz­dasági eszközök sorába tartozik a bel- és a külföldi piac hatásainak közvetlenebb „csatlakoztatása” a vállalati döntések élpályáiba.­­Mindez csak vázlatos jelzése a me­chanizmus-változások jól ismert, sokszor vitatott, elemzett rendszerének, és a jel­zésekkel mindössze arra utaltunk, hogy az újszerű eszközök csatlakozási pontja, áramköri kontaktusa minden esetben: a vállalat, az önállóan gazdálkodó kollek­tíva. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ezen a kollektíván belül erősödik az állam által kinevezett vezető felelőssége és döntési hatásköre, az korántsem mond ellent a csoportérdek elvének. A gazdasági me­chanizmus reformjából egyértelműen kö­vetkezik az a társadalmi hatás is, amely a vezetés felelősségét a széles körű de­mokratizmussal, a vállalati közélet köz­reműködésének erősítésével ötvözi egy­be. Aligha kell bizonyítani, hogy — az erre vonatkozó jogszabályokon, a kol­lektív szerződéseken és a szakszervezeti hatáskör bővítésén túl —, a vállalati ve­zetők számára elsőrendű érdekké válik, hogy valóban figyeljenek a kezdeménye­zésekre, véleményekre. *Életszínvonal — ma, holnap A társadalmi hatások sorában —, ha a végeredmény fontossága nézőpontjából rangsorolunk —, valójában a vállalati érdek és önállóság is eszköz csupán, méghozzá a korábbiaknál hatékonyabb eszköze a közös, társadalmi eredmény fokozásának, az életkörülmények javítá­sának. Ahogyan eddig, ezután is ez áll egész munkánk középpontjában, ez a lé­nyege, értelme annak a roppant méretű munkának, társadalmi erőkifejtésnek is, amit új mechanizmusnak nevezünk. Hozzátehetjük, hogy ez nemcsak hosz­­szú távra, a reform távlati hatásai szem­pontjából értendő, hanem jelen időben is. Erre utalnak mindenekelőtt az 1968. évi népgazdasági terv előirányzatai, amelyek 3—4 százalékos reáljövedelem-emelke­dést, 1,5—2 százalékos reálbérnövelést, 7 százalékos kiskereskedelmi forgalombő­vítést terveznek. S ezekkel az előirány­zatokkal szoros összhangban vannak azok az elvek, amelyek a gazdasági re­form bevezetéséhez szükséges egyensúlyi helyzet megteremtését csak a reálisan emelhető életszínvonal talaján, arra ala­pozva képzelik el. Érdemes emlékeztetni ezzel kapcsolatban az országgyűlési vi­tára, ahol az egyensúlyt kialakító esz­közök közül kettőt — és nem akármilyen kettőt! — kizártak, tabunak neveztek: az egyik a tömegek rovására érvényesülő takarékosság, a másik pedig a tanácsi vagy vállalati eszközök elvonása állami célokra. A két „kizárt” tényező szemlé­letesen jelzi a reform megvalósításának következetes útját: egyrészt azt, hogy a gazdaságirányítási változásokat csakis a dolgozó tömegekkel együtt, érdekeiket teljesítve, és saját tapasztalataikkal „ok­tatva” valósítjuk meg, másrészt, hog­y a reform elvi alappillérének tekintjük a vállalat gazdálkodási szférájába került anyagi eszközök feletti döntés szuvereni­tását. Bevezetőben utaltunk arra, hogy ed­dig az úgynevezett „jövő idejű” korsza­kot éltük. Ez sok szempontból egysze­rűbb, másrészt kétségkívül bonyolultabb időszak volt, mint az amely előttünk áll. Kétségtelen, hogy gazdálkodási konzek­venciák nélkül csupán a várható hatások­ról gondolkodni könnyebb, mint a való­ságos gazdasági döntéssel szembekerülni, bár igaz az is, hogy a reform bonyolult gépezetét előre, mintegy elvi modellként kialakítani, nem volt éppen nehézségek nélküli munka. A lényeg azonban, hogy az előttünk álló hetekben, hónapokban, amikor a reform­elvek jelen időre váltá­sának mindennapos és korántsem gond­talan korszaka következik, a korábbi években olyan jól kapcsolódó elvi rugal­masságot és gyakorlati vizsgálódási készséget kell harmonikusan összekap­csolniuk a gazdasági — mindenekelőtt: vállalati — vezetőknek. A rugalmasság azt jelenti, hogy noha az új gazdaság­­irányítás kialakult alapelveihez ragasz­kodnunk kell, (hiszen a „játékszabályok” bizonyos időre szóló érinthetetlensége rendkívül fontos feltétele az eredmény­nek), másrészt a részletekről csak a gyakorlat állíthat ki bizonyítványt, és ha egy-egy ponton az „osztályzat" nem kedvező, hiba lenne mereven ragasz­kodni az előzetes elképzelésekhez. A re­form tételes, immár jogszabályokban rögzített elvei mellett nem kevésb­é fontos a szelleme, az a fogékonyság, amely a változás tényeit, a valóság jel­zéseit sosem hagyja figyelmen kívül. De legalább ilyen fontos követelmény tesz a következő hetekben a türelem is; az, hogy hagyjuk valóban ön törvényei sze­rint működni a piaci mechanizmust, számolva e törvények mozgásával, bele­értve azt is: ne próbáljuk szabályozni azokat a szférákat, amelyeket maga a mechanizmus gépezete kielégítően ren­dez, szabályoz. Változó és alakító közvélemény A társadalmi tényezők, hatások között különösen fontos­ figyelni a közvélemény jelzéseire, észrevételeire vállalati és or­szágos méretekben egyaránt. Ez egyfelől természetesen szorosan vett gazdasági információt is jelent; közelebbről: piaci jelzést, amely a vállalat számára ma már elsőrendű jelentőségű. De több is ennél; olyan jelzés­rendszer, amely be­folyásolhatja a központi és a vállalati döntéseket. Fontos mérlegelni természe­tesen azt is, hogy az országos közvéle­mény egész sor új — és sokszor éppen újszerűsége miatt meghökkentő — foga­lommal, gazdasági impulzussal találkozik majd; újszerű lesz például, hogy azonos árucikk más-más boltban esetleg eltérő áron kapható, hogy más-más vállalatnál jelentősen eltérőek a keresetek, hogy egy-egy termék minőségéért, hibáiért immár „címzetten” lehet felelőssé tenni az előállító vállalatot, stb. Fontos gaz­dasági feladat lesz, különösen a közeljö­vőben, széleskörűen meghonosítani az új fogalmakat és gazdálkodási hatásokat a közvéleményben, segíteni, hogy a szak­mailag avatatlanok is viszonylag hamar „otthon érezzék magukat” az új gazda­sági közegben. Új úton járunk, és az út mindig ne­hezebb, bonyolultabb a járt útnál. Ha a várható eredmények mellett a gondok­kal is reálisan számolunk, zökkenőmen­­tesebb lesz ennek az útnak első, nehe­zebb szakasza. Tábori András : Árellenőrzés Beruházási változások ® Névjegyünk külföldön

Next