Figyelő, 1969. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-01 / 1. szám

­TM ÉIHM­BMuhuhH XV* Körkép a lakáshelyzetről A lakásépítés fejlődése mindig idősze­rű téma, de most különösen annak lát­szik, 1968-ban ugyanis „félidejéhez” ér­kezett a 15 éves lakásépítési terv, amely célul tűzte ki a lakásviszonyok minden korábbinál gyorsabb ütemű javítását. Vizsgálódásunkat megkönnyíti, hogy építési és tervezési szakemberek egy cso­portja nemrég alapos tanulmányt dolgo­zott ki a lakásellátás 1951—1970. közötti alakulásáról, amely bizonyos összehason­lításokra is módot nyújt. Mekkora a hiány? Először is, milyenek a lakásviszonyok? ! A kérdésre, bármennyire elemi jellegű terület Az így nyilvántartott lakáshiány sok­féle súlyos, kellemetlen formában nyil­vánul meg. Az országban csaknem 50 ezer olyan lakásnak használt építmény van, amelyet eredetileg nem erre a célra is, nem könnyű pontosan, és főként rö­viden válaszolni, ha nem, érjük be a puszta jelzővel, hogy: „rosszak”. A la­kosság nagy részét ugyanis valóságos vagy potenciális lakásigénylőnek tekint­jük, hiszen a legtöbb ember, család sze­retne a jelenlegihez képest kisebb, vagy nagyobb, más helyen levő, de minden­képpen szebb, kényelmesebb, korszerűbb lakáshoz jutni. A nagyjábó­l megbízható és reális fel­mérés csak a legnyomasztóbb, a taná­csok által is számontartott és belátható időn belül kielégítendő lakásigények alapján mutatja ki a lakáshiányt. Esze­rint a hiány 1951. és 1970. között a kö­vetkezőképpen alakul: építettek, és lakásnak alkalmatlan is. 1950-től 1960-ig 90-ről 112 ezerre nőtt az albérletben lakók száma. A legutóbbi adatok szerint az ország lakásállományá­nak csaknem 50 százalékában zsúfoltan A húsz év alatt épített több mint egy­millió lakás mintegy 3 és fél millió sze­mélynek, a lakosság egyharmadának adott új otthont. A kitűzött célok sze­rint ugyanezt az eredményt most 15 tu­lajdonos, az állam biztosít pénzfedezetet, 60 százalékába pedig különböző formá­ban és arányokban bevonják a lakosság anyagi erejét. A 15 éves terv első tíz évének és az azt megelőző évtized lakásépítési eredmé­nyeiről a következő adatok adnak képet, alatt kell elérni. A 15 éves terv első har­madában — mint az adatok mutatják — az előző ötéves időszak lakásépítési volt­(F­oly­tat­ás a 2. oldalon)­­ laknak, és az ilyen körülmények a lakos­ság mintegy 60 százalékát érintik. A zsú­foltság nagymértékben az új házasok la­kásszerzési nehézségeiből származik, amelyek miatt az 1960. évi népszámlálás­kor a nem kívánatosan együttélő csalá­dok száma meghaladta a 743 ezret. Eredmények 20 év alatt A lakáshelyzet megoldása felé jelen­tős lépés volt a 15 éves lakásépítési terv kidolgozása. Ez egyúttal hazánkban az átgondolt, céltudatos lakáspolitika új kor­szakának kezdetét is jelentette. A lakás­­politika természetesen nem tűzheti ki célul, hogy a lakásigényeket valamilyen szigorú fontossági sorrendben elégíti ki, azaz az újonnan épülő vagy felszabaduló lakásokból először a legsúlyosabb gon­dokkal küzdők kapnak, s amíg az ő igé­nyeiket nem elégítik ki, a kevésbé égető lakásproblémákkal az állam nem is tö­rődik. A leginkább rászorult lakásigény­lők ugyanis általában a lakosság legki­sebb­­ jövedelmű rétegeiből kerülnek ki, akiket voltaképpen csak az állam anya­gi erejéből lehetne megfelelő lakáshoz juttatni. Az állam ilyen irányú teherbí­ró képessége viszont, ha növekszik is, korántsem korlátlan. Ezért a mai lakás­­politika messzemenően igyekszik bevon­ni az ország lakásállományának gyara­pításába a magánerőt is, noha a tehető­sebb rétegek lakásproblémái rendszerint kevésbé nyomasztóak. A 15 éves lakásépítési terv is tükrözi ezt az irányzatot: a különböző súlyossá­gi igények kielégítésének párhuzamossá­gát. Az előirányzat szerint 1961. és 1975. között összesen 1 millió lakásnak kell fel­épülnie, amelynek 40 százalékához az eredeti elgondolás szerint teljesen a tv-időszak Az épített lakások megoszlási száma állami magán­erőből erőből (ezer darab) A hiányzó lakások száma és területi megoszlása 1951. 1970. változás 1000 darab % Budapest 168 153 —9 Városok 102 109 -1­7 Községek 181 43 —76 1951—55 184 48 139 1956—60 284 77 207 1961—65 282 103 179 1966—70 (terv) 300 100 200 Összesen: 1050 328 722 7 7 Gazdasági növekedés és egyensúly 1969-ben (3. oldal) Fejlesztési kölcsön vállalati nagyberuházásokhoz (4. oldal) # Vita a marketingről (6. oldal) A termelés és szükséglet összhangja a mezőgazdaságban (11. oldal) A II. III. IV. békekölcsönsorsolás teljes listája (14—15. oldal) A SZEMÉLYZETI MUNKÁRÓL Nem éppen újkeletű a felismerés: a modern ipari társadalomban, a maximá­lis fejlett gépesítettség mellett a terme­lési folyamat egyre fontosabb tényezője az ember, különösen a vezető, az irá­nyító ember. A termelési folyamat min­den tényezője viszonylag könnyűszerrel beszerezhető vagy helyettesíthető, ez azonban már csak nagy fenntartással mondható el az emberről. A munkaerő­­ egyre keresettebb, egyre becsesebb ez. S nem véletlen, hogy vele mint sze­­élyiséggel való foglalkozás — éppen a­­fejlettebb, a legjobban gépesített ipa­államokban,­­ önálló szakmává, hiva­tássá különült. A személyzeti munka a vállalatirányítás szerves része. A sze­mélyzet is egyike a vállalat legmagasabb rangú vezetőinek: helye és szerepe a mű­szaki, gazdasági­ és kereskedelmi veze­tőkével egyenrangú. Mindez nálunk sem hangzik újdonság­ként. Igazságára — egyebek között — az állandóan emelkedő­­és egyre nagyobb gondokat okozó munkaerővándorlás is figyelmeztet. Egyelőre azonban még csak magánál a felismerésnél tartunk, ami azt jelenti, hogy a termelési folya­mat összetevői közül — az emberi vo­natkozásokra viszonylag kevés figyelmet fordítunk. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a személy­zeti munkának nem annyira titkosnak, mint inkább szakszerűnek kell lennie. A Politikai Bizottság kádermunkáról szóló idei határozata, valamint az ezt követő 1001/1968-as kormányrendelet végképp eloszlatta ugyan a személyzeti munkát helyenként még körülvevő „titokzatossá­got”, de nem hozott, nem is hozha­tott még alapvető fordulatot. Ebből ki­indulva a Figyelő szerkesztősége kerek­­asztal-beszélgetésre hívta meg a téma né­hány ismerőjét, elméleti és gyakorlati szakembereket, személyzeti- és gazda­sági vezetőket: Baumgarten Elemért, az Egyesült Izzó személyzeti főosztályának vezetőjét, dr. Boros Bélát, az Országos Vezetőképző Intézet tanárát, Horváth Lászlót, az Országos Gumiipari 7­. Ve­­zérigazgatóját, Lakos Évát, a Pénzügy­minisztérium személyzeti főosztályának vezetőjét, dr. Kiss Pált, a Miniszterta­nács tanácsszervek osztályának személy­ügyi csoportvezetőjét, Meitner Tamást, a Munkaügyi Minisztérium főosztályveze­tőjét, dr. Rohánszki Mihály pszicholó­gust, az Országos Vezetőképző Intézet tudományos munkatársát és Somogyi Fe­rencet, az Országos Gumiipari Vállalat személyzeti főosztályának vezetőjét. A személyzeti munka, a kiválasztás alapelvei, a személyzeti munka és a sze­mélyzet is helye és szerepe, az oktatás és továbbképzés lehetőségei jelentették be­szélgetésünk legfontosabb témáit. Ezek a témák persze korántsem ölelik fel a személyzeti munkával kapcsolatos vala­mennyi, külön-külön is vitát érdemlő kérdést, de ahhoz talán elegendőek, hogy további eszmecserére és főleg gyakorlati intézkedésekre ösztönözzenek. Elvek és gyakorlat A személyzeti munka és a személyze­t is számára kézzel fogható és látszólag könnyűszerrel alkalmazható követel­ményrendszert állított fel a már említett PB-határozat és az ezt követő kormány­­rendelet. Ez a követelményrendszer — amelyet a vita résztvevői „hármas elv­ként” emlegettek — a kiválasztás leg­fontosabb kritériumait jelenti: a politi­kai megbízhatóságot, a szakmai tudást és gyakorlatot, valamint a vezetési képes­ségeket. Bárki betölthet bármilyen tisztséget, ha ezzel a mércével mérve al­kalmasnak bizonyult A kérdés csak az, hogy vajon hol van az az ember, aki mindhárom követelménynek maximáli­san megfelel és éppen ezért nyugodt lel­kiismerettel ajánlható — a személyzeti osztály részéről — vagy kinevezhető, a gazdasági vezetés által valamilyen irá­nyító posztra. Hol van az az ember, aki ezzel az ideális „kádert” feltételező, már­­már etalon jellegű követelményrendszer­rel mérhető? S ha kevés ilyen emberről tudunk, akkor vajon a követelményrend­szer melyik részéből engedjünk? Az elmúlt másfél évtized gyakorlata a kérdésre olyan választ adott, hogy a po­litikai megbízhatóság, a munkáshatalom­hoz való feltétlen hűség a követelmény­­rendszer első és legfontosabb tényező­je. S ha figyelembe vesszük, hogy a pro­letár állam megalakulása után a sze­mélyzeti munka célja ennek az állam­nak az erősítése, megfelelő — s ezen el­sősorban a politikai megbízhatóság ér­tendő " káderekkel való ellátása "volt. (Folytatása az 5. oldalon)

Next