Figyelő, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-12-03 / 49. szám
IV 33b /t1^ ) . gatnémet márka így itt is a külföldi kereslet volt a ndlkívül erőteljes konjunktúra fő hadereje. Már 1969 első nyolc hónapján 20,7 százalékkal magasabb szinten nőtt az áruk és szolgáltatások kivitele mint egy esztendővel korábban. Belgiu—Luxemburg esetében a Hollandiá- L eltérő különleges vonás az volt, így augusztusban törés állt be. Ennek a az volt, hogy a francia frank letékelésével párhuzamosan a belga ink ideiglenesen meggyöngült. Szepnberben azonban az export márabb rekordot ért el. Ugyancsak Hollandiától eltérő áralat, hogy Belgium—Luxemburg vátlozásában az import sokkal gyorsban nőtt. A növekedés augusztusban előző év augusztusához képest elérte 28,1 százalékot. Ennek az a magyarája, hogy abelső kereslet expanziója ágium—Luxemburgban lényegesen óban kibontakozott, mint Hollandián. Ezért (s itt már lényeges eltérés atatkozik Hollandia és Belgium Luxemburg között a konjunktúra tertszetét illetően) számolni kell a külkeskedelmi mérleg deficitjének irányzatai, miután a belföldi kereslet tartót ösztönző erőteljes növekedésével rhuzamosan az őszi hónapokban a Iga ipar külföldi megrendelésállomáának növekedése lelassult. Ily módon ipar termelésének évi növekedése, melyet Belgium—Luxemburgban 1969- 10—11 százalékra becsülnek, kisebb ízben következménye az export növelésének. profit Hollandiában, Belgium—Luxemburgban a gazdaság észének stabilitása éppen úgy nincs szélyeztetve, mint Hollandiában. Az ílített eltérések következtében azonn bizonyos lényeges különbségek ig figyelhetők. Így mindenekelőtt az port sa nemzetközi versenyképesség ikkent, s a belföldi kereslet expanziójak erőteljes szerepe a konjunktúra vitartásában. Lesz-e felértékelés? Ez a különbség pénzügyi vonalon agn tükröződik, hogy a holland forint iránylatában egyértelműen a felértelésre spekulál a nemzetközi pénzügyi ág, míg a belga frank esetében a ekuláció erőteljesen ingadozik. Így idául augusztusban a francia frank- párhuzamosan még a belga frank értékelésére számítottak, s ennek ketkeztében körülbelül 8 milliárd belga frank értékű tőke áramlott ki az országból. Ezt a veszteséget azután az őszi hónapokban kiegyenlítette a belga frank felértékeléséről szóló híresztelések következtében kibontakozó tőkebeáramlás. Ez utóbbit az is elősegítette,, hogy csak október legvégén tett nyilatkozatot a belga kormány, a belga frank felértékelésének megtagadásáról. Ily módon sikerült az őszi hónapokban a belga nemzeti bank devizapozícióit ismét szufficitessé tenni. Az eddigiekből is kitűnik, hogy különösen Hollandia viszonylatában továbbra is számítani kell a deviza felértékelésével kapcsolatos híresztelésekre, sőt ilyen irányú pénzügyi nyomásra. Hollandiában és Belgium—Luxemburgban az említett, árnyalati különbségek elle-nére a helyzet annyiban azonos, hogy a konjunktúra hajlamos a túlpörgésre és a kormányoknak heves pénzügyi harcot kell vívniok e túlfűtöttségi tendenciák ellen. Ez a küzdelem azonban mind holland, mind belga—luxemburgi viszonylatban nem különösebb erre hatásos. Arról van ugyanis szó, hogy a vállalatok önfinanszírozási ereje és lehetőségei oly mértékben megnőttek, ami a rendkívül magas kamatláb ellenére is lehetetlenné teszi a magángazdaság beruházási tevékenységének erőteljes fékezését. Így hát mind holland, mind belga—luxemburgi viszonylatban igen erőteljes a kísértés (különösen a központi bankok vezető köreiben) a felértékelés végrehajtására. Mint a Neue Zürcher Zeitung pénzügyi rovata leszögezi: „Még mindig nem biztosak a gazdasági megfigyelők és szakértők abban, hogy a Bene-lux országokban érintetlenek maradnak a jelenlegi devizaárfolyamok”. Ami mindkét viszonylatban óvatosságra inti a gazdaságpolitika vezetőit, az elsősorban az, hogy nem bizonyosak a nyugatnémet felértékelés belső következményeiben. Különösen a felértékelésszempontjából elsősorban számba jöhető Hollandiában azt figyelik, hogy vajon a nyugatnémet márka felértékelése nem vezet-e recessziós jelenségekhez az NSZK-ban. Ez az egyébként is lassuló külföldi konjunktúrával együtt már erőteljesen érintené a holland gazdaságot. Valószínű tehát, hogy a közeljövőben a Benelux államokban nem kerül sor felértékelésre. A távolabbi jövőben is csak akkor, ha a nyugatnémet márka felértékelésének következményeképpen nem mutatkoznak recessziós jelenségek az NSZK-ban és ezzel párhuzamosan olyan lesz a nemzetközi konjunktúra helyzete, hogy a felértékelés irányába ható nyomás nehezedik a Be-s Belux devizáira. utolsóz óntermelés Indonézia ónbányái a izlések szerint idén ezer tonna ónt termek. Az ország ónbányáik termelési eredmée 1966-ban évi 12 700 ma volt, majd 1967- t elérte a 13 827 tona, 1968-ban pedig a 049 tonnás szintet. Az Indonézia által exttált ónmennyiségenként 50 millió dolértékű devizát jövemezett. Francia bankküldöttség Jugoszláviában Jugoszláviában tálalásokat folytatott az ök legnagyobb franbank, a La Banque Lé union Europeeneldöttsége. A bank a rdkívül befolyásos mneider—Creusot ipari sporthoz tartozik, s szt vesz a Jugoszlávban levő Bori Majpek-i és kutinai ipaobjektumok fejlesztések finanszírozásán. Jean de Dreuzy, a bank vezérigazgatója Belgrádban kijelentette, hogy pénzintézete sokoldalú kapcsolatot létesített a jugoszláv gazdasággal. Autóár-emelkedés A nyugat-németországi autógyárak emelik gyártmányaik árát. Ennek keretében a Bayerische Motorenwerke A. G. (BMW) bejelentette, hogy árait átlagosan 7 százalékal emeli. A Daimler—Benz A. G.nél november 19-től 4— 5 százalékos áremelés lép hatályba. A FIAT Művek, a Renault Művek és a Citroen Autógyár nyugatnémetországi leányvállalatai gyártmányainak ára egyelőre változatlan marad. Új bolgár tengeri kikötő Várnában új kikötő építését kezdték el, amely három ötéves terv egyik legnagyobb építkezésének ígérkezik. A kikötő közvetlenül a devnjai ipari övezet közelében lesz. Az építkezés első szakaszában — amely körülbelül hat évig tart — négy kilométer hosszú kikötőhely létesül. Mellette egyidejűleg huszonegy tengeri hajó tartózkodhat, s ezzel évente nyolcmillió tonna áru forgalmát teszi lehetővé. A kikötőhelyet később a többszörösére hosszabbítják, a ki- és berakodás munkálatait pedig teljes egészében gépesítik. Jugoszlávia külkereskedelme A Jugoszláv Statisztikai Hivatal legújabb jelentése szerint Jugoszlávia kivitelének értéke az év első 10 hónapjában elérte a 14,7 milliárd új dinárt (egy dollár hivatalos értéke 12,50 dinár) a behozatal értéke viszont meghaladta a 22 milliárd dinárt. Jugoszlávia első számú külkereskedelmi partnere az NSZK, a második helyen Olaszország, a harmadik helyen pedig a Szovjetunió áll. p Cikksorozatban adtunk tájékoztatást a különböző európai szocialista országok lakáshelyzetéről és lakáspolitikájáról. Most, a részletes ismertetés után az általános tapasztalatok összefoglalására is sor kerül. Az európai szocialista országok lakáspolitikája több szakaszra bontható. Az első szakaszban, 1950-ig, minden szükségletet megelőzött a háborús kárt szenvedett népgazdaságok helyreállítása és újjászervezése. Célul tűzték ki a múltból maradt szociális egyenlőtlenségek megszüntetését. A legégetőbb lakásigényeket az adott lakásalap újraelosztásával elégítették ki. A lakásalap újraelosztása ■nem egyformán zajlott le. • Egyes országokban a bérházjellegű házingatlanokat állami tulajdonba vették, másutt meghagyták a magánházak tulajdonjogát, de azalacsony lakbérek megállapításával s a lakóbérbevételek jó részének az épületek javítására való megkötésével, a szabad rendelkezési jog megvonásával olyan helyzetet teremtettek, hogy a bérházak nem válhattak munka nélküli jövedelemszerzés forrásául. Új helyzet, új feszültségek A második szakaszban, az 1951—1955. években a termelő berendezések fejlesztése volt az elsődleges feladat. Egyébként a lakásépítés fokozásának is előfeltétele ez. A tényleges lakásépítés többnyire háttérbe szorult. Közben megélénkült a lakosság demográfiai fejlődése, megnőtt a házasságkötések száma, a természetes szaporodás. A nagyarányú iparosítással, a mezőgazdaság kollektivizálásával és gépesítésével a falusi lakosság nagy tömegei vándoroltak a városokba és zsúfoltságot hoztak létre. A lakosság átrétegződése, folytán egyre égetőbben megnőtt az igény, mind az új lakások, mind a meglevő, hosszú idő óta elhanyagolt lakósházak felújítása, korszerűsítése iránt. A harmadik szakaszban 1956—1960-ig a lakáspolitika arra irányult, hogy mielőbb önálló lakást biztosítsanak minden családnak. Kis alapterületű, szerényen berendezett lakásokat igyekeztek építeni. Elsőrendű cél a mennyiségi hiány felszámolása volt. Megindult a lakóházak tatarozása. Ebben az időszakban csaknem mindegyik szocialista ország perspektívikus tervet dolgozott ki a lakáskérdés gyökeres megoldására. A lakáshiány felszámolását elsődlegesen állami feladatnak ítélték, de a megnövekedett lakossági vásárlóerő lekötése végett számoltak az igénylők anyagi részvételével is. Mivel a lakáshiány túlnyomórészt a városokban jelentkezett, ahol a földterület jobb kihasználásához, a közművesítés gazdaságosságához többszintes beépítésre van szükség, az országok többségében, a lakosság anyagi erőforrásainak bevonása céljából, lakásszövetkezeti mozgalmakat szerveztek. Megoldások kutatása A negyedik szakaszban, 1961-től napjainkig erősödik az a felismerés, hogy kizárólag állami erőforrásból a lakáskérdés nem oldható meg. Ugyanakkor a lakosság megtakarításait e célra rendelkezésre bocsátja problémájának mielőbbi megoldása érdekében. A lakásépítéshez szükséges anyagokat, szerkezeteket és kivitele■rzői kapacitást azonban az államnak kell biztosítania. Tudományos kutatómunka indult a probléma megoldására. Rájöttek arra, hogy a tömeges lakásépítési igényt csak az építési technológia korszerűsítésével, a lakásépítkezések termelékenységének megnövelésével lehet kielégíteni. A Szovjetunió példájára a legtöbb országban terjednek a nagy falelemes építés iparosított módszerei. A kialakult helyzetben az új megoldások keresése két irányban is megindult. a) Intézkedések váltak szükségessé a lakosság különböző rétegei teherviselésének arányosabbá tétele érdekében, s ez legcélszerűbben a lakbéreknek reális szintre emelésével látszott megoldhatónak. Részleges lakbérrendezést hajtottak végre ennek érdekében az elmúlt években Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában és Jugoszláviában. b) Szükségessé vált az olcsó bérű állami bérlakások elosztási rendszerének a megreformálása, amely helyenként kiterjedt a meglevő lakások kellő kihasználtságának biztosítására is (kihasználási pótdíjak fizetése). A szocialista országok lakáspolitikája, bár sok rokonvonást tartalmaz, a meglevő adottságok, a kialakult szokások, hagyományok, továbbá a gazdasági lehetőségek miatt jelentős eltéréseket is mutat. Az Európai Gazdasági Bizottság lakásügyi, építési és városrendezési bizottságának értékelése szerint a szocialista országok közül a legeredményesebben elégíti ki a lakosság lakásszükségleteit elsősorban Csehszlovákia, a Német Demokratikus Köztársaság, továbbá Magyarország. A második csoportba Lengyelország és a Szovjetunió sorolható, kedvezőtlenebb a helyzet lakásügyi szempontból Bulgáriában és Jugoszláviában és valószínűleg Romániában (azért valószínűleg, mert kellő részletességű adatok nincsenek.) Műszaki bázis A lakásgazdálkodásban eltérő problémákat okoz a régi lakónegyedek felújítása, korszerűsítése. Ezek a feladatok legnagyobbak Csehszlovákiában, az NDK- ban és Magyarországon. A házak karbantartási és felújítási munkáiban pótolni kell az elmaradásokat, amelyek még a háború alatti és a háború utáni idők mulasztásaira nyúlnak vissza. A háború alatt a legnagyobb veszteségeket a Szovjetunió, Lengyelország és Jugoszlávia lakásalapja szenvedte. Javítani kell a lakásállomány összetételét, mert méretük, nagyságuk nincs kellő összhangban a háztartások nagyságával, szükségleteivel. Emiatt nagy a zsúfoltság, a lakások egy részében pedig kihasználatlanság mutatkozik. A legtöbb szocialista országban magas az 1 szobás lakások arányszáma. A lakások újbóli elosztása ugyan csökkentette ezt a problémát, de a gyökeres megoldás koncentrált akciót tesz szükségessé az építési, a fenntartási és az elosztási politikában. Jelentősek azok a problémák, amelyek a lakásviszonyokban észlelhető földrajzi különbözőségekből adódnak. Az országok egyes területei gazdaságilag visszamaradtak, főként Bulgáriában, Lengyelországban, Romániában és Jugoszláviában. Nagy a fejlődési szintkülönbség Nyugat- és Kelet-Lengyelország között, Csehszlovákiában Szlovákia és Cseh-Morvaország között, Jugoszláviában az észak-nyugati és a dél-keleti szövetségi köztársaságok között. Hasonló problémák várnak megoldásra Magyarországon és Romániában is. A szocialista országok a lakáspolitikai célkitűzéseiket hosszabb távú tervekben rögzítik. A célkitűzések jelenleg még arra irányulnak, hogy a mennyiségi szükségleteket kielégítsék. Mivel az épülő új lakások jobbak, mint a meglevő lakásállomány, egyidejűleg a lakásszínvonal is emelkedik. A lakásépítés tempója csaknem valamennyi országban növekvő, annak ellenére, hogy a lakásberuházások aránya az összes beruházásokhoz képest csökken. N. L. ?) m A szocialista országok lakáspolitikája DECEMBER 3.17