Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-06-10 / 23. szám
TELEKREFORM HELY A HÁZAKNAK Napilapjaink május végén pár sorban közölték, hogy a Fővárosi Tanács végrehajtó bizottsága megállapította a telekadó budapesti tételeit. Eszerint a tulajdonosoknak a telek fekvése és közművesítési foka szerint négyszögölenként évi 2010 forint adót kell fizetniük, ezen belül legkevesebbet a peremkerületek családi házas övezeteiben, legtöbbet pedig a belső negyedekben és a budai hegyvidéken. E szerény híradás alig sejttette, hogy a látszatra nem túl jelentős pénzügyi döntés voltaképpen nagy eseményt jelent: megkezdődött a lakosság telekellátásának fejlesztéséről 1969. augusztus 31-én hozott kormányhatározat gyakorlati megvalósítása. A két időpont között a határozat „elméleti” végrehajtása folyt, amelynek során az illetékes minisztériumok körültekintően kidolgozták és nyilvánosságra hozták az új telekellátási rendszer részletes szabályait. A telekreform előkészítése természetesen nem ennek a viszonylag rövid időszaknak a műve. Évek óta nyílt titok már, hogy a telekgazdálkodás, a telekellátás jogi és pénzügyi alapjai az egyre szorongatóbb építési területhiány és a vele összefüggő spekulációs jelenségek miatt gyökeres változtatásokra szorulnak. A reform irányai — a közvélemény bevonásával — már jóval az említett kormányhatározat előtt körvonalazódtak. A szakemberek azonban tisztában voltak a kérdés bonyolultságával, sok tekintetben „kényes” vonatkozásaival, ezért a megoldásra elegendő időt kértek és kaptak. Most, az építésügyi- és városfejlesztési, a pénzügy- és az igazságügyminiszter rendeleteinek ismeretében nyugodtan elmondhatjuk: helyes volt ez az alaposság, a gondolatok kellő érleltetése. Úgy tűnik, a rendeletekben megfogalmazott új szabályok valóban képesek hosszú távra rendet teremteni a telekpiacon. Horderejüket akkor tudjuk igazán méltányolni, ha mindenekelőtt némi visszapillantást teszünk az eddigi állapotokra. Visszaélések a hiánnyal Köztudott, hogy a felszabadulás után a telekgazdálkodást jó darabig az a téves szemléletmód határozta meg, amely szerint a földtulajdonnak nincs sem használati értéke, sem ára. Ezért az állampolgárok és az állam vállalatai, intézményei lényegében korlátozás és anyagi ellenszolgáltatás nélkül juthattak a köztulajdonból építésre alkalmas telkekhez. A földreform körülbelül 450 ezer házhelyet juttatott az igénylőknek, s később, egészen 1957-ig is a juttatás maradt a lakosság telekellátásának alapja: az állam minimális, szinte csak jelképes megváltási áron adta át a lakosság személyi tulajdonába a telkeket. Az ötvenes évek vége felé a juttatási rendszert értékesítési rendszer váltotta fel, amelyben a helyi tanácsok által kialakított telkeket az OTP nagyjából már piaci-forgalmi áron adta el a lakosságnak. Ezzel párhuzamosan fellendült a magánszemélyek egymás közötti telekforgalma is. A lakosság magánerőből történő lakásépítkezéseihez, a nyaralók és hétvégi házak iránt egyre növekvő igények kielégítéséhez évente több tízezer építési telekre van szükség, s az állam az igényeknek csak igen kis részét tudja kielégíteni, mert az egyes te(Folytatás a 2. oldalon) 'U? 'L' Devizapolitika (3. old.) + Döntés, hatáskör, érdekeltség (5. old.) • A közgazdaságtudomány műhelyei (6. old) Iíj kapcsolataink Dél-Amerikával (7. old.) Eszközellátottság és termelékenység a mezőgazdaságban (15. old.) kérdések"valam a pályaválaszt anal A fiatalok nagy többsége az általános iskola befejezése után kerül szembe a pályaválasztás kérdésével. Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy egy 14 éves — a kamaszkor küszöbén levő — gyerek ezt az életbevágóan fontos kérdést aligha döntheti el megbízhatóan és felelősségteljesen. A választás többnyire a nem mindig reális szülői elképzelések, családi aspirációk függvénye, s az esetek legnagyobb részében „vakon”, tehát a kiválasztott pálya különösebb ismerete nélkül történik. További kérdőjelek: mi történikazokkal, akik valamilyen iskolatípusból lemorzsolódnak? Milyen ma az iskolában a tanulók pályára való felkészítése, s milyennek kellene lennie ahhoz, hogy az ne negatív előjelű szelekcióként érvényesüljön? Hogyan lehetne a szakiskolákban javítani a felvételi kiválasztási munkát? Hogyan alakul — és alakítható — a munkásosztály utánpótlási folyamata? Mi történik a képzés után, kik és miért válnak be, vagy miért alkalmatlanok? Nagyjából ezek a kérdéscsoportok foglalkoztatják a szakképzés kutatóit. Tavaly decemberben 7000 fiatal terjedelmes kérdőívet kapott a Munkaügyi Minisztérium Ifjúsági és Pályaválasztási Osztályának, illetve Pszichológiai Laboratóriumának aláírásával. Ez a kérdőív-tömeg volt az alapja annak a tanulmánynak, amelyet a minisztérium Szakképzési Kutatások címmel adott közre a közelmúltban. A tanulmány része, első lépése egy nálunk merőben új, rendkívül hasznos eredményeket adó kutatómunkának. A megkérdezettek 62,2 százaléka szakmunkástanuló, 20,5 százaléka szakközépiskolában tanul, s 17,3 százaléka már dolgozik. (Jellemző: a szakmunkástanulók szüleinek csaknem 80 százaléka, a szakközépiskolások szüleinek 61 százaléka, a már dolgozó fiatalok szüleinek pedig több mint 80 százaléka fizikai munkás.) Hogyan választanak szakmát ? A reprezentatív vizsgálat módszereivel felderített első kérdéscsoport: hogyan, milyen hatásokra történt a pályaválasztás, milyen motivációk alapján döntöttek a kiválasztott pálya mellett és ezek a motivációk megfelelnek-e a szóbanforgó szakmákhoz kívánatos motivációknak ? A megkérdezetteknek csaknem 26 százaléka szülői tanácsra hallgatva választott szakmát. Gyakorlatilag ide sorolhatók azok az esetek is (a megkérdezettek 15,2 százaléka), amikor családi hagyományok voltak a döntés motivációi. Jelentős azoknak a száma, (15,1 százalékkal sorrendben harmadik), akik „úgy gondoltam, ez lesz a legjobb...” alapon döntöttek. A motivációs skála rendkívül sokrétű. Baráti tanácsok, véletlen körülmények, rádióban hallott, tvben látott, vagy újságban olvasott ismeretek, üzemlátogatási élmények és tanári tanácsok egyaránt szerepelnek a listán. S a sor legvégén, mindössze 3,4 százalékkal ott van azért a szervezett (iskolai vagy egyéb nyilvános) pályaválasztási tanácsadás is. (Megjegyzendő: a pályaválasztási tanácsadás, néhány év alatt, úgyszólván a semmiből fejlődött ki, hatásában még kevés eredményről lehet beszámolni.) A motivációs körülmények különösebb kommentálása nélkül is nyilvánvaló, hogy nagyon sokan nem az általuk eredetileg óhajtott szakmát választották. Izgalmas kérdés, hogy milyen okok miatt kellett lemondani az eredeti elképzelésekről? Figyelmen kívül hagyva a nehezen kategorizálható „egyéb” okokat, listavezető a rossz tanulmányi eredmény. Rögtön ezután következnek az anyagi megfontolások. („Nem ezt akartam, de így hamarabb jutok önálló keresethez”, illetve: „ebben a szakmában jobbak a kereseti lehetőségek”) Van egy csoport, amely a kiválasztott szakmában nagyobb fejlődési perspektívát lát. Jelentős azok száma is, akik kényszerből döntöttek: a helyi adottságok miatt, illetve mert a lakóhelyhez közel csak a választott szakmát tanulhatták, más iskola nem volt. A döntés motivációi A kutatók arra is választ kerestek, hogy a fiatalok, szakmájukkal kapcsolatban, milyen motívumokat tartanak fontosnak, s ezeket fontossági sorrendben 1—10-ig rangsoroltatták. A „jó kereset” fiúknál, lányoknál, szakmunkás tanulóknál és már dolgozóknál egyaránt az első helyen szerepel. A szakközépiskolásoknál harmadik helyre került, s megelőzik az „újítási, feltalálási lehetőség” és az „alkatrészekből működő szerkezeteket lehet létrehozni” típusú motivációk. További, viszonylag nagy gyakorisággal választott, jelentősebb motiváló tényezők: a munkafeladat veszélyessége, elmerült, átfogó gondolkodás igénye, döntési lehetőség, illetve a döntések kockázatának vállalása, kezdeményező erő, a politikai állásfoglalás jelentős, lehetőség a technikai megoldások tökéletesítésére. Az ilyen és ehhez hasonló (Folytatás a 6. oldalon)