Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)

1970-06-03 / 22. szám

Gazdaságpolitikánk jövőjéről szóló vi­tákban egyre gyakrabban merül fel az a helyes követelmény, hogy növeljük azok­nak az exportáruknak a volumenét, amelyeknek minőségi és árfeltételei egy­idejűleg több piacon biztosítják a ver­senyképességet és az eredményes üzleti tevékenységet. Ezzel összefüggésben ala­kult ki a szakirodalomban a konvertál­ható exportáru fogalma. Eddig a konver­tibilitás, vagy konvertálhatóság kifejezé­se csak a nemzetközi pénzügyi kapcso­latok körében volt használatos, mint a valuták és devizák egymásra való szabad átválthatóságának kifejezője. E cikk kölcsönveszi e fogalmat a nemzetközi pénzügyektől, azzal az előzetes megjegy­zéssel, hogy az exporttermék — a spe­ciális külkereskedelmi ügyletek szűk körétől eltekintve — a szó igaz értelmé­ben sohasem lehet konvertibilis, csak az export ellenértéke válhat azzá. Versenyképesség Milyen ismérvek szerint lehet megha­tározni a konvertálható export árutö­meg kritériumait. A piacok közötti vá­lasztási szabadságot az exportban az biz­tosítja, ha az adott termék beletartozik a technikai és tudományos haladás által indukált tartós nemzetközi kereslet sáv­jába, valamint a termék devizaára is versenyképes a hasonló kategóriába tar­tozó többi szállító áraival szemben. A konvertálhatóság szempontjából igen fontos az is, hogy a minőségen és az áron kívül a termék külkereskedelme minden vonatkozásban (szállítási határ­idő, csomagolás, vevőszolgálat stb.) meg­feleljen a nemzetközi verseny követel­ményeinek. A fenti követelményeken túl az is szükséges, hogy az adott országgal szemben ne folytassanak diszkriminá­ciót, hogy élvezze mindazon előnyöket, amelyek más országok az egyes piacokon (vám stb.) szempontból már elértek. A nemzetközi szempontból verseny­­képes, több piacon elhelyezhető export­­termékekkel összefüggésben napjaink­ban ma már közhelyszerűen használják a világszínvonal kifejezést. Ha megvizs­gálnánk üzleti propagandánkban a leg­gyakrabban szereplő jelzőket, valószínű, hogy a világszínvonal előkelő helyezést kapna. A világszínvonalú termék, vagy világ­­színvonalú gyártási technológia igen vi­szonylagos tartalmú forgalom, amelynek általános kifejtése nagyon nehéz, hiszen az egyre szélesedő áruvilágban termé­kenként sajátos paraméterek a minőség és a nemzetközi versenyképesség jellem­zői. Világszínvonalú általában az olyan termék, amely tükrözi a technikai hala­­lás addig elért eredményeit, azokat a nagyüzemi gyártás feltételei között nem­zetközi áruforgalom céljaira állítják elő, s megfelelnek a nemzetközi piaci ver­seny egyéb követelményeinek is. A nemzetközi méretekben versenyké­pes termék, konvertálható exportáru, vi­lágszínvonalú termék elnevezések lénye­gében szinonim kifejezései annak a kö­vetelménynek, amelyet a külföldi áru­piacok megszerzése és megtartása, illet­ve azok szélesítése határoz meg. Ennek ellenére nem haszontalan, ha röviden kitérünk arra, milyen szempont­ból kell a világszínvonal kérdését meg­közelítenünk, hogyan tudjuk azt valami­lyen módon kvantifikálni. A világszín­vonal meghatározásánál két oldal külö­nülhet el egymástól: a gyártástechnoló­gia és a gyártmány. Az axióma az, hogy a korszerű (világszínvonalú) termékek előállításának feltétele a modern techno­lógia, tehát világszínvonalú termék és technológia egymást feltételezik. Ez ál­talában igaz, de a kapcsolat nem egysze­rű, mert önmagában a korszerű techno­lógia sem biztosítja a világszínvonalú termék előállítását, ha kihasználásának feltételei nem kellő színvonalon biztosí­tottak, s van arra is tapasztalat, hogy ke­vésbé korszerű technológiával sem kell feltétlenül elmaradt műszaki színvonalú termékeket gyártani. Az eddigi gyakorlatban a világszínvo­nal meghatározásánál gyakran a termelő szempontjai domborodtak ki, s kevésbé a fogyasztó érdekei. Az összehasonlító elemzéseknél az orientáló tényezőként a termelő konkurrens és nem a fogyasztói (felhasználói) hatékonyság került előtér­be. Ebből következik, hogy a fogyasztói hatékonyság fokozásának követelménye (minőség, ár stb. feltétellel) végsősorban az értékesítés fontos kulcsa, amelyet mindig a felhasználó szempontjából kell vizsgálni (általános gazdasági fejlettsége, műszaki követelményei, vásárlóképessé­ge függvényében). Minőségmérés A gazdasági-műszaki vizsgálódások specializálódása során napjainkban új tudományág van kibontakozóban — a minőségmérés (kvalimetria). A kvalimet­ria a műszaki és gazdasági összehason­lító módszer alkalmazásával arra ad vá­laszt, hogy az egyes termékek különböző műszaki-gazdasági paramétereik alapján milyen „értékkel” rendelkeznek, milyen a kialakítható rangsor az egyes verseny­ző termékek között, milyen a termékek felhasználhatósága (élettartam, kezelés, üzemanyag-felhasználás stb.) a termék mennyire követi a modern esztétikai kö­vetelményeit stb. A kvalimetria módszerei igen változa­tosak: alkalmazza a laboratóriumi vizs­gálatokat, pontozásos termékösszehason­lítást végez, a szakértők és fogyasztók véleményét általánosítja. Általában az a tapasztalat, hogy ezek a termék­tesztek segítséget nyújtanak az ún. világszínvo­nal meghatározásához, de mivel a mód­szerek sem homogének és nem teljes mértékben egzaktak, számos értékelési nehézséggel találkozhatunk, amelyek ne­hezítik annak megítélését, hogy export­­termékeink nemzetközi piacképessége valóban miként alakul. „Vivő“ ágazatok A minőségméréssel összefüggő kérdé­sek vázlatos bemutatása után térjünk vissza arra, milyen feltételek között le­het az exportáru konvertálható, miként lehet ennek révén külkereskedelmünk viszonylati rugalmasságát növelni, ami a konjunkturális feltételek jobb kihaszná­lását biztosítja. Leegyszerűsítve azt állít­hatjuk, hogy kedvező gazdasági kon­junktúra mellett minden fajta minőségű áru vevőre talál­t, természetesen diffe­renciált áron. A nemzetközi forgalom­ban alacsonyabb minőségű áruval a komparatív előnyöket csak szerény mér­tékben lehet érvényesíteni, s igen szűkre kell szabni az elhelyezés ország­ változa­tait. Ezért minden józan gazdaságpoliti­kának, sőt vállalati célkitűzésnek arra kell koncentrálódnia, hogy minél több áruja váljék műszaki és gazdasági szem­pontból világszínvonalúvá, széles piaci körben konvertálhatóvá. A nemzetközi kereskedelem elemzése azt bizonyítja, hogy még a legfejlettebb tőkés ipari államok sem képesek arra, hogy teljes export áruszerkezetüket a konvertálhatóság követelményének meg­felelően alakítsák ki, s így bizonyos bi­laterálisan determinált exporttermékek e szférában is viszonylag jelentős arány­nyal szerepelnek. Ugyanakkor a világke­reskedelem legdinamikusabb ágaiban ezek az országok nagy exportkvótát köt­nek le, s tevékenységükkel gyakorlati­lag behatárolják e piacok fejlődésének irányait és sajátosságait. Ez azt mutatja, hogy a világkereskedelem szempontjából minden korszakban kialakulnak a „vivő­termékek”, amelyekben a magas minőség és kedvező önköltség esetén a piaci elhe­lyezés széles sávja biztosítható, amely az exportőrt bizonyos mértékben mentesíti a konjunkturális ingadozások nagyobb megrázkódtatásaitól, s biztosítja számá­ra a széles piaci játékteret. A kisebb gazdasági dimenziójú, s ke­vésbé fejlett országoknál az exportter­mék szerinti koncentrációja még plasz­tikusabb szokott lenni. Itt nemcsak a tő­kés nemzetközi munkamegosztás torzító hatását kifejező monokulturális export­szerkezetre gondolunk, hanem arra, hogy a relatíve szabadabb rendelkezésű orszá­gok is, a természetes önvédelem, a be­határolt adottságok, valamint egyéb kül­ső és belső olykor véletlenszerű körül­mény hatására is ipari termékeink egy­­részénél az exportra való orientáció kö­vetelményeinek megfelelően alakították a termelés fejlesztését. Hazánk jövőbeni gazdasági fejlesztésé­ben a konvertálható exportáru tömeg­növelésének követelménye valószínű szo­rosan összefonódik a termelés szelektív fejlesztésének igényével, valamint az ex­port vivőágazatainak, termékcsoportjai­nak kialakításával. Ez szükségszerűen az exportnomenklatúra bizonyos szűkülésé­vel jár, azaz az exportból kiszorulnak azok a termékek, amelyek gazdaságos­ság, piaci elhelyezhetőség szempontjából nem bírják a versenyt a vivő­ágazatok termékeivel. Ez az összefüggés beleillik a KGST-or­szágok közötti gazdasági in­tegráció elmélyítésének követelményébe, a specializáció és kooperáció szélesítésé­be, valamint az autark gazdaság korlá­tainak fokozatos leépítésébe. Feltehető a kérdés, hogy a gazdaság­­fejlesztés korszerű koncepciója mellett csak a vivőágazatok termékeinek ex­portja szükséges? A válasz feltétlenül nemleges! Az export teljes köre, figye­lembe véve a nemzetközi fizetési mérleg és az importszükséglet által determi­nált igényt, sokkal szélesebb, mint a vi­vő­ágazatok exportja. A célkitűzés akkor helyes, ha a gazdaságtalannak minősülő szélső esetekben mindig a nemzetközi haladás sávjába tartozó gazdaságosabb exporttermékekkel cseréljük fel, ami azt jelenti, hogy az exportfejlesztésnek a kijelölt vivő­ágazatokra kell összponto­sulnia. A következő kérdés: hogyan egyeztet­hető össze a vivő­ágazatok kijelölése az exportban az ún. főpiac elvével, amely­nek számos gyakorlati következménye és hasznos oldala van? A konvertálható export árualap szélesedése és állandó elvének, csak csökkenti a fő piactól va­ló függés mértékét, ami biztosítja a na­gyobb cselekvési szabadságot e piacon is. Ugyanakkor az ilyen exportáru olyan piacokat is állandó piacokká, sőt olykor fő piacokká tehet, amelyeket eddig mi­nőségi okok miatt csak átmenetileg tud­tunk kihasználni. Feltételezhető, hogy a vivő­ágazatok termékeiben elért export sikerei hatnak a belföldi áruszállításra is. A hatás való­színű az lenne, hogy a belföldi felhasz­náló élvezné azokat az előnyöket, ame­lyeket a magasabb export-követelmé­nyek támasztanak, valamint a fokozódó specializáció eredményeként magas mi­nőségű importtermékekhez juthatna. Ez feltétlenül pozitív jelenség. A konvertálható export árutömeg nö­velése szorosan összefügg a KGST-ben realizálódó nemzetközi munkamegosztás további fejlődésével. A jelenlegi külke­reskedelmi arányok mellett, amelyek ob­jektíven fejezik ki a szocialista országok gazdasági egymásrautaltságát és a gaz­daságfejlesztés kollektív igényét, a vivő­ágazatok kijelölésénél parancsolóan írja elő a szocialista országok ilyen jellegű elképzeléseinek, terveinek nagyfokú ko­­ordináltságát, ami nemcsak a szocialista piac, hanem a tőkés piacon való sikeres külkereskedelmi tevékenység egyik fon­tos eleme. E folyamatban nagy jelentő­sége van a szocialista országok közötti műszaki-tudományos együttműködésnek, amelyhez meg kell találni az­ olyan gaz­dasági ösztönző formákat, amelyek révén lüktetőbbé válik az elért eredmények egymás közötti kicserélésének üteme és növekszik annak volumene is. Ez szoro­san kötődik ahhoz, hogy a szocialista or­szágok gazdasági integrációja milyen mértékben tudja az ár- és pénzkapcso­latokat továbbfejleszteni, hogyan tudja ezeket az emelőket a gazdasági és mű­szaki haladás szolgálatába állítani. Így jutunk el a következő gondolatkörhöz, amel­y azt taglalja, milyen kapcsolat áll fenn a konvertálható exportárutömeg és a valutakonvertibilitás között a szocialista gazdaságban. Valuta átválthatóság poláris pontjai A valutakonvertibilitás megvalósítása a szocialista gazdasági integráció fejlő­désének egyik fontos állomása. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a szocialista or­szágok közötti gazdasági kapcsolatokban, valamint a tőkés államokkal folytatott külkereskedelmünkben a reális piaci gazdasági ösztönzést meg lehessen való­sítani. A valutakonvertibilitás megvaló­sítása, ha figyelembe vesszük a tőkés vi­lág nemzetközi pénzügyeinek második világháború utáni fejlődését, hosszú, szakaszos folyamat. A tőkés világgazda­ságban a nemzetközi pénzügyek terüle­tén hozott intézkedések mindig a külső és belső gazdasági és politikai feltételek beérése után, általában kollektív akció formájában valósultak meg, így jutottak el 1945-től 1958-ig a részleges konverti­bilitás megvalósításáig. A szocialista gazdasági kapcsolatokban két álláspont van a valutakonvertibili­tás megvalósításának lehetőségét illetően. Az egyik az, amely szerint a konvertibi­litás megvalósításához az út, amikor megteremtjük előzetesen a konvertálható export-árutömeget, valamint erre ala­pozva a nemzetközi fizetési mérleg kon­szolidálható, s olyan valuta- és aranytar­talék színvonala jön létre, amely biztosí­tékot nyújt az átmeneti nemzetközi pénzügyi feszültségek áthidalásához. A másik felfogás pedig az, hogy a valuta­konvertibilitás megvalósításának meg kell előznie ezt, mert önmaga képes olyan impulzusokat létrehozni, amelyben a konvertibilitás egyéb feltételei kibon­takoznak, s lényegében kialakul az ön­erősítés mechanizmusa. Az utóbbi felfo­gás alátámasztására gyakran érvelnek azzal, hogy hazánkban lényegében a gazdasági reformot is minden különö­sebb tartalékképzés nélkül hoztuk létre. E két poláris pont között igen nehéz megtalálni a valószínű igazságot. Egyol­­dalról igaz, hogy a valutakonvertibilitás megvalósítása, amely nem valamely or­szág szuverén döntésének kérdése, ha­nem nagy mértékben attól függő, hogy azt a nemzetközi pénzvilág bizalmával és támogatásával megerősíti-e, vagy nem; ebből következően a külső és belső gazdasági feltételeket meg kell teremteni ahhoz, hogy a valutakonvertibilitás ön­erősítő mechanizmusa egyáltalán létre­jöhessen. A konvertálható exportáru-tö­meg azonban nem elegendő ahhoz, hogy valamelyik kis dimenziójú, nem kulcsva­lutájú ország eljusson a konvertibilitásig. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, illeszked­nie kell a nemzetközi valutáris kooperá­cióhoz. A KGST-országoknak e feltétel adott, az együttműködés természetesen kellő árutartalom nélkül nem nyújt le­hetőséget a megoldásra. Wiesel Iván Ls Konvertálható exportáru FIGYELŐ, 1970. JÚNIUS 3. att- Magyar-NSZK gazdasági tárgyalások A Budapesti Nemzetközi Vásáron 250 NSZK-beli cég vett részt kiállításként és növekvő érdeklődést mutattak a magyar felvevőpiac iránt. A vásáron folytatott tárgyalások, üzletkötések, az itt tapasz­talt fokozódó érdeklődés nyomán erősen megnyilvánul a nyugatnémet cégek ér­dekeltsége arra, hogy már 1970-ben is mind az exportoldalon, mind az import­oldalon megfelelően növekedjenek a köl­csönös beviteli lehetőségek. A nyugati országok közül 1970-ben is az NSZK volt Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere. A két ország kö­zötti áruforgalom növekedésének üteme azonban az elmúlt években lelassult. A dinamikusabb fejlődést az NSZK-ban még fennálló különböző adminisztratív korlátozó intézkedések fékezik. A li­beralizált, vagyis mennyiségi kor­látozás nélkül az NSZK-ba bevihető magyar áruk részesedése az odairányuló exportunkban még ma is lényegesen ki­sebb, mint a legtöbb más nyugati or­szágban. E mellett a Közös Piac szá­munkra hátrányos különböző intézkedé­sei is nehezítik mezőgazdasági exportun­kat. Ezért nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar E NSZK áruforgalom fejlődésének alapvető feltétele a biztonság megte­remtése arra, hogy a magyar export­cikkek szabadon, korlátozások nélkül le­gyenek szállíthatók az NSZK-ba. Ez te­remtené meg egyszersmind a lehetőségét annak, hogy a magyar import vásárlá­sokra az NSZK-beli szállítók hosszabb távra is számolhassanak, ugyanakkor a magyar exportőrök a vásárlások ellen­értékét áruikkal tudják kiegyenlíteni. Az elmúlt hetekben folytatott magyar- NSZK gazdasági tárgyalásokon a magyar félnek a beviteli korlátozások megszün­tetésére irányuló, az export biztonságát jelentő törekvései álltak a megbeszélések középpontjában, s e kérdés­ben a magyar fél még nem talált kellő megértésre. Ezért bár egyes fontos kérdésekben meg­egyezés történt, „gondolkodási szünetet” kellett beiktatni. A felek abban állapod­tak meg, hogy a még nyitvamaradt kér­désekben később folytatják a tárgyalá­sokat. Egyetértésre jutottak abban, hogy addig is, amíg a hosszúlejáratú megálla­podás létrejön, 1970.­ évre új árulistákat írnak alá. —110S 7

Next