Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-06-03 / 22. szám
Gazdaságpolitikánk jövőjéről szóló vitákban egyre gyakrabban merül fel az a helyes követelmény, hogy növeljük azoknak az exportáruknak a volumenét, amelyeknek minőségi és árfeltételei egyidejűleg több piacon biztosítják a versenyképességet és az eredményes üzleti tevékenységet. Ezzel összefüggésben alakult ki a szakirodalomban a konvertálható exportáru fogalma. Eddig a konvertibilitás, vagy konvertálhatóság kifejezése csak a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok körében volt használatos, mint a valuták és devizák egymásra való szabad átválthatóságának kifejezője. E cikk kölcsönveszi e fogalmat a nemzetközi pénzügyektől, azzal az előzetes megjegyzéssel, hogy az exporttermék — a speciális külkereskedelmi ügyletek szűk körétől eltekintve — a szó igaz értelmében sohasem lehet konvertibilis, csak az export ellenértéke válhat azzá. Versenyképesség Milyen ismérvek szerint lehet meghatározni a konvertálható export árutömeg kritériumait. A piacok közötti választási szabadságot az exportban az biztosítja, ha az adott termék beletartozik a technikai és tudományos haladás által indukált tartós nemzetközi kereslet sávjába, valamint a termék devizaára is versenyképes a hasonló kategóriába tartozó többi szállító áraival szemben. A konvertálhatóság szempontjából igen fontos az is, hogy a minőségen és az áron kívül a termék külkereskedelme minden vonatkozásban (szállítási határidő, csomagolás, vevőszolgálat stb.) megfeleljen a nemzetközi verseny követelményeinek. A fenti követelményeken túl az is szükséges, hogy az adott országgal szemben ne folytassanak diszkriminációt, hogy élvezze mindazon előnyöket, amelyek más országok az egyes piacokon (vám stb.) szempontból már elértek. A nemzetközi szempontból versenyképes, több piacon elhelyezhető exporttermékekkel összefüggésben napjainkban ma már közhelyszerűen használják a világszínvonal kifejezést. Ha megvizsgálnánk üzleti propagandánkban a leggyakrabban szereplő jelzőket, valószínű, hogy a világszínvonal előkelő helyezést kapna. A világszínvonalú termék, vagy világszínvonalú gyártási technológia igen viszonylagos tartalmú forgalom, amelynek általános kifejtése nagyon nehéz, hiszen az egyre szélesedő áruvilágban termékenként sajátos paraméterek a minőség és a nemzetközi versenyképesség jellemzői. Világszínvonalú általában az olyan termék, amely tükrözi a technikai halalás addig elért eredményeit, azokat a nagyüzemi gyártás feltételei között nemzetközi áruforgalom céljaira állítják elő, s megfelelnek a nemzetközi piaci verseny egyéb követelményeinek is. A nemzetközi méretekben versenyképes termék, konvertálható exportáru, világszínvonalú termék elnevezések lényegében szinonim kifejezései annak a követelménynek, amelyet a külföldi árupiacok megszerzése és megtartása, illetve azok szélesítése határoz meg. Ennek ellenére nem haszontalan, ha röviden kitérünk arra, milyen szempontból kell a világszínvonal kérdését megközelítenünk, hogyan tudjuk azt valamilyen módon kvantifikálni. A világszínvonal meghatározásánál két oldal különülhet el egymástól: a gyártástechnológia és a gyártmány. Az axióma az, hogy a korszerű (világszínvonalú) termékek előállításának feltétele a modern technológia, tehát világszínvonalú termék és technológia egymást feltételezik. Ez általában igaz, de a kapcsolat nem egyszerű, mert önmagában a korszerű technológia sem biztosítja a világszínvonalú termék előállítását, ha kihasználásának feltételei nem kellő színvonalon biztosítottak, s van arra is tapasztalat, hogy kevésbé korszerű technológiával sem kell feltétlenül elmaradt műszaki színvonalú termékeket gyártani. Az eddigi gyakorlatban a világszínvonal meghatározásánál gyakran a termelő szempontjai domborodtak ki, s kevésbé a fogyasztó érdekei. Az összehasonlító elemzéseknél az orientáló tényezőként a termelő konkurrens és nem a fogyasztói (felhasználói) hatékonyság került előtérbe. Ebből következik, hogy a fogyasztói hatékonyság fokozásának követelménye (minőség, ár stb. feltétellel) végsősorban az értékesítés fontos kulcsa, amelyet mindig a felhasználó szempontjából kell vizsgálni (általános gazdasági fejlettsége, műszaki követelményei, vásárlóképessége függvényében). Minőségmérés A gazdasági-műszaki vizsgálódások specializálódása során napjainkban új tudományág van kibontakozóban — a minőségmérés (kvalimetria). A kvalimetria a műszaki és gazdasági összehasonlító módszer alkalmazásával arra ad választ, hogy az egyes termékek különböző műszaki-gazdasági paramétereik alapján milyen „értékkel” rendelkeznek, milyen a kialakítható rangsor az egyes versenyző termékek között, milyen a termékek felhasználhatósága (élettartam, kezelés, üzemanyag-felhasználás stb.) a termék mennyire követi a modern esztétikai követelményeit stb. A kvalimetria módszerei igen változatosak: alkalmazza a laboratóriumi vizsgálatokat, pontozásos termékösszehasonlítást végez, a szakértők és fogyasztók véleményét általánosítja. Általában az a tapasztalat, hogy ezek a terméktesztek segítséget nyújtanak az ún. világszínvonal meghatározásához, de mivel a módszerek sem homogének és nem teljes mértékben egzaktak, számos értékelési nehézséggel találkozhatunk, amelyek nehezítik annak megítélését, hogy exporttermékeink nemzetközi piacképessége valóban miként alakul. „Vivő“ ágazatok A minőségméréssel összefüggő kérdések vázlatos bemutatása után térjünk vissza arra, milyen feltételek között lehet az exportáru konvertálható, miként lehet ennek révén külkereskedelmünk viszonylati rugalmasságát növelni, ami a konjunkturális feltételek jobb kihasználását biztosítja. Leegyszerűsítve azt állíthatjuk, hogy kedvező gazdasági konjunktúra mellett minden fajta minőségű áru vevőre talált, természetesen differenciált áron. A nemzetközi forgalomban alacsonyabb minőségű áruval a komparatív előnyöket csak szerény mértékben lehet érvényesíteni, s igen szűkre kell szabni az elhelyezés ország változatait. Ezért minden józan gazdaságpolitikának, sőt vállalati célkitűzésnek arra kell koncentrálódnia, hogy minél több áruja váljék műszaki és gazdasági szempontból világszínvonalúvá, széles piaci körben konvertálhatóvá. A nemzetközi kereskedelem elemzése azt bizonyítja, hogy még a legfejlettebb tőkés ipari államok sem képesek arra, hogy teljes export áruszerkezetüket a konvertálhatóság követelményének megfelelően alakítsák ki, s így bizonyos bilaterálisan determinált exporttermékek e szférában is viszonylag jelentős aránynyal szerepelnek. Ugyanakkor a világkereskedelem legdinamikusabb ágaiban ezek az országok nagy exportkvótát kötnek le, s tevékenységükkel gyakorlatilag behatárolják e piacok fejlődésének irányait és sajátosságait. Ez azt mutatja, hogy a világkereskedelem szempontjából minden korszakban kialakulnak a „vivőtermékek”, amelyekben a magas minőség és kedvező önköltség esetén a piaci elhelyezés széles sávja biztosítható, amely az exportőrt bizonyos mértékben mentesíti a konjunkturális ingadozások nagyobb megrázkódtatásaitól, s biztosítja számára a széles piaci játékteret. A kisebb gazdasági dimenziójú, s kevésbé fejlett országoknál az exporttermék szerinti koncentrációja még plasztikusabb szokott lenni. Itt nemcsak a tőkés nemzetközi munkamegosztás torzító hatását kifejező monokulturális exportszerkezetre gondolunk, hanem arra, hogy a relatíve szabadabb rendelkezésű országok is, a természetes önvédelem, a behatárolt adottságok, valamint egyéb külső és belső olykor véletlenszerű körülmény hatására is ipari termékeink egyrészénél az exportra való orientáció követelményeinek megfelelően alakították a termelés fejlesztését. Hazánk jövőbeni gazdasági fejlesztésében a konvertálható exportáru tömegnövelésének követelménye valószínű szorosan összefonódik a termelés szelektív fejlesztésének igényével, valamint az export vivőágazatainak, termékcsoportjainak kialakításával. Ez szükségszerűen az exportnomenklatúra bizonyos szűkülésével jár, azaz az exportból kiszorulnak azok a termékek, amelyek gazdaságosság, piaci elhelyezhetőség szempontjából nem bírják a versenyt a vivőágazatok termékeivel. Ez az összefüggés beleillik a KGST-országok közötti gazdasági integráció elmélyítésének követelményébe, a specializáció és kooperáció szélesítésébe, valamint az autark gazdaság korlátainak fokozatos leépítésébe. Feltehető a kérdés, hogy a gazdaságfejlesztés korszerű koncepciója mellett csak a vivőágazatok termékeinek exportja szükséges? A válasz feltétlenül nemleges! Az export teljes köre, figyelembe véve a nemzetközi fizetési mérleg és az importszükséglet által determinált igényt, sokkal szélesebb, mint a vivőágazatok exportja. A célkitűzés akkor helyes, ha a gazdaságtalannak minősülő szélső esetekben mindig a nemzetközi haladás sávjába tartozó gazdaságosabb exporttermékekkel cseréljük fel, ami azt jelenti, hogy az exportfejlesztésnek a kijelölt vivőágazatokra kell összpontosulnia. A következő kérdés: hogyan egyeztethető össze a vivőágazatok kijelölése az exportban az ún. főpiac elvével, amelynek számos gyakorlati következménye és hasznos oldala van? A konvertálható export árualap szélesedése és állandó elvének, csak csökkenti a fő piactól való függés mértékét, ami biztosítja a nagyobb cselekvési szabadságot e piacon is. Ugyanakkor az ilyen exportáru olyan piacokat is állandó piacokká, sőt olykor fő piacokká tehet, amelyeket eddig minőségi okok miatt csak átmenetileg tudtunk kihasználni. Feltételezhető, hogy a vivőágazatok termékeiben elért export sikerei hatnak a belföldi áruszállításra is. A hatás valószínű az lenne, hogy a belföldi felhasználó élvezné azokat az előnyöket, amelyeket a magasabb export-követelmények támasztanak, valamint a fokozódó specializáció eredményeként magas minőségű importtermékekhez juthatna. Ez feltétlenül pozitív jelenség. A konvertálható export árutömeg növelése szorosan összefügg a KGST-ben realizálódó nemzetközi munkamegosztás további fejlődésével. A jelenlegi külkereskedelmi arányok mellett, amelyek objektíven fejezik ki a szocialista országok gazdasági egymásrautaltságát és a gazdaságfejlesztés kollektív igényét, a vivőágazatok kijelölésénél parancsolóan írja elő a szocialista országok ilyen jellegű elképzeléseinek, terveinek nagyfokú koordináltságát, ami nemcsak a szocialista piac, hanem a tőkés piacon való sikeres külkereskedelmi tevékenység egyik fontos eleme. E folyamatban nagy jelentősége van a szocialista országok közötti műszaki-tudományos együttműködésnek, amelyhez meg kell találni az olyan gazdasági ösztönző formákat, amelyek révén lüktetőbbé válik az elért eredmények egymás közötti kicserélésének üteme és növekszik annak volumene is. Ez szorosan kötődik ahhoz, hogy a szocialista országok gazdasági integrációja milyen mértékben tudja az ár- és pénzkapcsolatokat továbbfejleszteni, hogyan tudja ezeket az emelőket a gazdasági és műszaki haladás szolgálatába állítani. Így jutunk el a következő gondolatkörhöz, amely azt taglalja, milyen kapcsolat áll fenn a konvertálható exportárutömeg és a valutakonvertibilitás között a szocialista gazdaságban. Valuta átválthatóság poláris pontjai A valutakonvertibilitás megvalósítása a szocialista gazdasági integráció fejlődésének egyik fontos állomása. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a szocialista országok közötti gazdasági kapcsolatokban, valamint a tőkés államokkal folytatott külkereskedelmünkben a reális piaci gazdasági ösztönzést meg lehessen valósítani. A valutakonvertibilitás megvalósítása, ha figyelembe vesszük a tőkés világ nemzetközi pénzügyeinek második világháború utáni fejlődését, hosszú, szakaszos folyamat. A tőkés világgazdaságban a nemzetközi pénzügyek területén hozott intézkedések mindig a külső és belső gazdasági és politikai feltételek beérése után, általában kollektív akció formájában valósultak meg, így jutottak el 1945-től 1958-ig a részleges konvertibilitás megvalósításáig. A szocialista gazdasági kapcsolatokban két álláspont van a valutakonvertibilitás megvalósításának lehetőségét illetően. Az egyik az, amely szerint a konvertibilitás megvalósításához az út, amikor megteremtjük előzetesen a konvertálható export-árutömeget, valamint erre alapozva a nemzetközi fizetési mérleg konszolidálható, s olyan valuta- és aranytartalék színvonala jön létre, amely biztosítékot nyújt az átmeneti nemzetközi pénzügyi feszültségek áthidalásához. A másik felfogás pedig az, hogy a valutakonvertibilitás megvalósításának meg kell előznie ezt, mert önmaga képes olyan impulzusokat létrehozni, amelyben a konvertibilitás egyéb feltételei kibontakoznak, s lényegében kialakul az önerősítés mechanizmusa. Az utóbbi felfogás alátámasztására gyakran érvelnek azzal, hogy hazánkban lényegében a gazdasági reformot is minden különösebb tartalékképzés nélkül hoztuk létre. E két poláris pont között igen nehéz megtalálni a valószínű igazságot. Egyoldalról igaz, hogy a valutakonvertibilitás megvalósítása, amely nem valamely ország szuverén döntésének kérdése, hanem nagy mértékben attól függő, hogy azt a nemzetközi pénzvilág bizalmával és támogatásával megerősíti-e, vagy nem; ebből következően a külső és belső gazdasági feltételeket meg kell teremteni ahhoz, hogy a valutakonvertibilitás önerősítő mechanizmusa egyáltalán létrejöhessen. A konvertálható exportáru-tömeg azonban nem elegendő ahhoz, hogy valamelyik kis dimenziójú, nem kulcsvalutájú ország eljusson a konvertibilitásig. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, illeszkednie kell a nemzetközi valutáris kooperációhoz. A KGST-országoknak e feltétel adott, az együttműködés természetesen kellő árutartalom nélkül nem nyújt lehetőséget a megoldásra. Wiesel Iván Ls Konvertálható exportáru FIGYELŐ, 1970. JÚNIUS 3. att- Magyar-NSZK gazdasági tárgyalások A Budapesti Nemzetközi Vásáron 250 NSZK-beli cég vett részt kiállításként és növekvő érdeklődést mutattak a magyar felvevőpiac iránt. A vásáron folytatott tárgyalások, üzletkötések, az itt tapasztalt fokozódó érdeklődés nyomán erősen megnyilvánul a nyugatnémet cégek érdekeltsége arra, hogy már 1970-ben is mind az exportoldalon, mind az importoldalon megfelelően növekedjenek a kölcsönös beviteli lehetőségek. A nyugati országok közül 1970-ben is az NSZK volt Magyarország legnagyobb kereskedelmi partnere. A két ország közötti áruforgalom növekedésének üteme azonban az elmúlt években lelassult. A dinamikusabb fejlődést az NSZK-ban még fennálló különböző adminisztratív korlátozó intézkedések fékezik. A liberalizált, vagyis mennyiségi korlátozás nélkül az NSZK-ba bevihető magyar áruk részesedése az odairányuló exportunkban még ma is lényegesen kisebb, mint a legtöbb más nyugati országban. E mellett a Közös Piac számunkra hátrányos különböző intézkedései is nehezítik mezőgazdasági exportunkat. Ezért nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar E NSZK áruforgalom fejlődésének alapvető feltétele a biztonság megteremtése arra, hogy a magyar exportcikkek szabadon, korlátozások nélkül legyenek szállíthatók az NSZK-ba. Ez teremtené meg egyszersmind a lehetőségét annak, hogy a magyar import vásárlásokra az NSZK-beli szállítók hosszabb távra is számolhassanak, ugyanakkor a magyar exportőrök a vásárlások ellenértékét áruikkal tudják kiegyenlíteni. Az elmúlt hetekben folytatott magyar- NSZK gazdasági tárgyalásokon a magyar félnek a beviteli korlátozások megszüntetésére irányuló, az export biztonságát jelentő törekvései álltak a megbeszélések középpontjában, s e kérdésben a magyar fél még nem talált kellő megértésre. Ezért bár egyes fontos kérdésekben megegyezés történt, „gondolkodási szünetet” kellett beiktatni. A felek abban állapodtak meg, hogy a még nyitvamaradt kérdésekben később folytatják a tárgyalásokat. Egyetértésre jutottak abban, hogy addig is, amíg a hosszúlejáratú megállapodás létrejön, 1970. évre új árulistákat írnak alá. —110S 7