Figyelő, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1970-06-03 / 22. szám
beruházók lehetőségei az USÁ-ban összes külföldi közvetlen tőkeberuházásai 66 milliárd dollárt tesznek ki és hatszorosan meghaladják az összes többi tőkés országoknak az Egyesült Államokban eszközölt beruházásait. A mérlegből kiderül, hogy a viszonylag legkedvezőbb helyzetben Svájc van, amely elsősorban a nemzetközi bankrendszerben elfoglalt sajátos helyzeténél fogva csaknem kiegyenlített beruházási mérleggel dicsekedhetik az Egyesült Államok viszonylatában. Közvetlen ezután mérlegszempontból is Nagy-Britannia következik — volumen szempontjából pedig vitathatatlanul ez az Egyesült Államokban működő legnagyobb külföldi beruházás. Az angol tapasztalatok Éppen ezért nemzetközi tapasztalatok szempontjából is elsősorban Nagy-Britannia helyzetét érdemes megvizsgálni. Az Economist figyelemre méltó összeállítást közöl a Reddaway-jelentés közzététele után. Ez 1962 és 1968 között Nagy-Britannia közvetlen külföldi beruházásait hasonlította össze a különböző területek viszonylatában. Ebből mindedenekelőtt az derül ki, hogy 1962 és 1965 között Nagy-Britannia közvetlen külföldi beruházásai évi 209 millió fontról 308 millió fontra nőttek. Ezután kétéves visszaesés következett be, majd, 1968- ban az utolsó rendelkezésre álló adatok szerint 410 milió fontnyi beruházási csúcs. Ennél is érdekesebb azonban a területi megoszlás vizsgálata. 1962-ben nagyságrendben Ausztrália, a Közös Piac, az EFTA és Dél-Afrika után következtek csak az Egyesült Államok-beli brit beruházások, körülbelül azonos szinten a Kanadában levő beruházásokkal. Ezzel szemben 1968-ban már az Amerikában eszközölt beruházások álltak az élen, s 410 milió fontnyi összértékből 90 millót tettek ki. Ezután következett csak sorrendben Ausztrália, a Közös Piac, Dél-Afrika, Kanada és az utolsó helyre csúszott EFTA. Természetesen ebből a megoszlásból sok szempontból (például az EFTA vonatkozásában is) értékes következtetéseket lehetne levonni. A legfontosabb azonban annak az indokolása, hogy miért tört első helyre az Egyesült Államok a brit külföldi tőkeberuházások mérlegében. Ez annál is érdekesebb, mert más vezető tőkés országok esetében (Japán, Svájc, NSZK) hasonló tendencia figyeltető meg. Ugyanakkor a statisztikai adatok azt mutatják, hogy (például brit unatkozásban) az Egyesült Államok csak a kilencedik helyet foglalja el a beruházások hatásfoka tekintetében évi 13,6 százalékos profittal (adólevonás előtt). A Reddaway jelentés érdekes és nemzetközi érvényű választ talált arra, hogy ennek ellenére mivel magyarázható a beruházási tőke áramlása az Egyesült Államok felé. A magyarázat eszerint az, hogy az Amerikában eszközölt tőkeberuházások a technológia és technikai tudás (know-how) nagymértékű visszaáramlását eredményezik a beruházó országba. Ennek az úgynevezett „feedback” (szó szerint: visszatáplálása) hatásnak a mennyiségi értékét a Reddaway-jelentés angol viszonylatban az összprofit 33 százalékában jelöli meg, ami természetesen az egyszerű statisztikai képet már jelentősen megváltoztatja. Ennek a feed-back hatásnak a beruházó ország és az Egyesült Államok kapcsolatán túlnemő nemzetközi hatása van. A londoni Economist ezt a következőképpen határozza meg: „A tőke amerikai tevékenysége útján nyert know-how kihasználható azután a más országokban folytatott kereskedelmi tevékenységben, sőt, lényeges részét alkotja annak a védelmi rendszernek, amelyet a nagy európai vállalatok építhetnek ki saját területük amerikai inváziójával szemben." Három lehetőség Az eddigi képből is látható, hogy az Egyesült Államokban eszközölt beruházások esetében igen komplex műveletekről van szó, amelyeknek továbbgyűrűző nemzetközi hatásuk is van. Éppen ezért az amerikai gazdaságpolitika jelentős akadályokat és korlátokat állít a közvetlen amerikai invesztícióra törekvő vállalatok útjába. A Reddaway-jelentés a nemzetközi képet megvizsgálva úgy véli, hogy jelenleg háromféle lehetőség kínálkozik egy nagy nyugat-európai vállalat számára az USA-ban eszközölt közvetlen beruházás megvalósítására. Az első típus a klasszikus közvetlen tőkeberuházás, amikor egy európai vállalat az Egyesült Államokban saját tőkével teljesen új vállalatot, vagy vállalathálózatot hoz létre. A bizottság álláspontja szerint ez rendkívül költséges és kockázatos. Ennek két oka is van. Először: olyan nagy a tőkeszükséglet, hogy az rendszerint meghaladja az európai vállalat lehetőségeit; másodszor: a kezdeti fázisban az amerikai konkurrencia a vállalkozást rendszerint veszteségessé teszi, ami újabb pénzügyi áldozatokat követel, így például a British Petroleum külön üzlethálózatot akar kiépíteni Kanadában, de az amerikai jelenlét miatt ez is olyan költségesnek bizonyul, hogy az eredeti tervektől eltérően a kísérletet magában az Egyesült Államokban nem ismételték meg. A második típus a különösen japánok által alkalmazott közös vállalkozás módszere. Ez azért kockázatos, mert sikeres vállalkozás esetén a profit óriási hányadát falja fel az amerikai szerződő fél *— amely pedig a vállalkozásnál semmi egyebet nem tett,mint rendelkezésre álló marketing-hálózatát bocsátotta rendelkezésre. Ilyen tapasztalatokat szerzett például az ICI, nagy brit vegyikonszern. Ezért a tapasztalatok szerint a vegyes vállalkozások csak meghatározott speciális termékek forgalombahozatalára alkalmasak az amerikai beruházási viszonyok között. A Reddaway jelentésszerint a harmadik és leghatásosabb módszer még mindig egy, az amerikai piacon bevezetett vállalat megvásárlása. Ilyen módszert alkalmazott a British Petroleum az általa termelt alaszkai olaj Egyesült Államokban történt finomítására. Ezt a módszert követte a nyugatnémet Badische Anilin und Soda Fabrik, amikor átvette a Wyandotte Chemical műveket. A külföldi tőke tevékenysége természetesen ebben az esetben sem problémamentes, mert az Egyesült Államokban működő Közvetlen Beruházások Irodája (Office of Direct Investment) meghatározott és meglehetősen szoros korlátok közé szorítja a külföldi beruházó tőzsdei tevékenységét és hitelszerzési lehetőségeit. . Mindezek ellenére a Reddaway-jelentés a jelenlegi helyzetből azt a következtetést vonja le, hogy a külföldi tőke továbbra is az eddiginél nagyobb érdeklődést tanúsít majd az Egyesült Államok iránt. Ennek első számú reális magyarázata mindenekelőtt a már említett „feed-back” hatás. Ezt a jelek szerint a vezető nyugati trösztök úgy fogják fel, mint az amerikai technológiai fejlődésben való részesedés megszerzésének viszonylag legolcsóbb formáját. zolberok tan lskiumnak építsza óbb jelkepzetén zör símoeterő tok elő. zág dik leokiűnéárjus 15-én elérte a 7,3 millió tonna mennyiséget, amely egyedülálló az ország történetében. Az amerikai cukormonopóliumok, amelyek az 1959-ben bekövetkezett forradalomig a cukortermelést évenként a várható profitnak megfelelően szabályozták, 1962-ben 7 298 024 tonna nyerscukrot kaptak. A cukornádaratás július derekán fejeződik be. Vegyiüzemet épít a Krupp Lengyelországban A Polimex lengyel gépkereskedelmi társaság a Friedrich Krupp GmbH Chemieanlagenbau esseni céget bízta meg a lengyelországi Plock-ban építendő finomító tervezésével és vegyi berendezéseinek felszerelésével. Az évenként 43 000 tonna 99,5 százalék tisztaságú ‚‚P—XYLOL'’-t gyártó üzem működését a tervek szerint 1973-ban kezdi meg. S 3. (ft)-TM hí'bObOsio I’ERMSZKÓP Technikai jegyzetek az EXPO-ról Az osakai világkiállítás, az EXPO—70 a megnyitása óta eltelt alig két hónap alatt is bebizonyította, hogy sokrétű, az emberi érdeklődést széles skálán kielégítő kiállítás. Az EXPO nem kifejezetten gazdasági jellegű — olyannyira nem, hogy még Osakában, a nagy japán kereskedővárosban is, ahol különösen az idősebb generációhoz tartozók még ma is „Mokari mákká ?”-val , „Hogy megy az üzlet?” megszólítással üdvözlik egymást, még ott sem tűrik el, hogy a világkiállítást az azon résztvevők kereskedelmi, vagy üzleti propagandacéljára használják fel, de azt sem mondhatnók, hogy kifejezetten ipari, vagy technikai jellegű bemutató lenne, vagy éppen művészeti kiállítás. A világkiállítás célul tűzte ki, hogy bemutatóival is szemléltesse az emberiség fejlődésének további távlatait, de azt is, hogy felhívja a figyelmet annak a harmóniának szükségességére, amelynek az ember és a tudomány, az ember és a természet kapcsolatában kell fennállnia. Úgy gondolom, elég itt csak arra utalni, hogy a tudomány és a technika fokozódó szerepe, mindennapi életünkben való növekvő alkalmazása diszharmóniát teremthet. A skandináv országok közös pavilonja is ezt szemlélteti különös módon: a kiállítási csarnokot két részre osztották, egyik fele, a „pozitív”, azt mutatja be, milyen kulturált lehet az ember környezete egy jól tervezett szervezet ipari társadalomban, a másik, a „negatív” rész pedig az ipar zabolátlan, előre nem tervezett fejlődésének káros következményeit (levegő-, víz-, talajszennyeződés, zaj, települések túlkoncentrálódása, közlekedési nehézségek) érzékelteti. Először természetesen az épületek, a kiállítási csarnokok különös és mondhatni szokatlan vonalai ötlenek szembe. Nem hasonlít az EXPO egy, a mai értelemben vett településre, de épületei, amelyek egy részét újszerű megjelenési formájukban ma még legfeljebb építészeti képződményeknek véljük, már talán a jövőt, a jövő településeinek stílusát jelenthetik. S hogy ez a stílusváltozás, ez a szupermodernizálás nem egy csapásra, hanem csak fokozatosan következik majd be, azt bizonyítani látszik az EXPO épületeinek összképe is. Az összkép ugyanis nemcsak a szupermodern építészeti furcsaságokból, hanem a ma még tradicionális, sőt azon belül a múlt elemeit is magában foglaló régi stílusból és az átmenetet képviselő, az építészetben is a fejlődést demonstráló, de mai szemünknek még inkább elfogadható modern építészeti vonalakból alakul ki. Érdemes megemlíteni néhányat az újszerű építészeti csodákból. A szovjet pavilon fokozatosan emelkedik magasságban és zárul egy 110 méter magas toronyban. Az NSZK kiállításának része egy fluoreszkáló kupolában elhelyezett auditórium; a francia pavilon négy, éjjel-nappal szikrázó, gömb alakú épületből áll, az USA ellipszis alakú csarnokát borítja a világ eddigi legnagyobb, de egyben legkönnyebb és átlátszó függő tetőszerkezete. Nagy érdeklődést váltott ki Anglia pavilonja is, amely óriási, 37 méter magas acél ikervitorláktól lebegve függ alá, vagy Ausztráliáé, amely egy 10 emelet magas hídívszerű tartótoronyból és az azon szintén a levegőben függő, 260 tonna kör alakú csarnokból áll. És még ebben a mezőnyben is különösnek számít a japán Fuji-csoport pneumatikus, vagonalakú és 10 emelet magas műanyag épüleet, amelyet 16 vinylon cső fog össze. (Azt mondják, az ilyen műanyag épületek nagy szerepet játszhatnak majd az űr- és tenger alatti kísérleteknél és részei lehetnek a jövő városépítészeti stílusának is.) Valamivel nagyobb a valószínűsége annak, hogy az EXPO területén belül alkalmazott közlekedési megoldások más jellegű kiállításokon és vásárokon is meghonosodnak, sőt hamarosan túllépik a kiállítások kereteit — hiszen ez a folyamat már részben megindult — és részesei lesznek a közlekedési problémák enyhítésének. Négyféle közlekedési eszköz áll a látogatók rendelkezésére. 1. A látogatók zömének persze újszerű az önműködő, vezető nélküli „monorail” (egysínű vasút), amely az EXPO területén belüli, 4,3 km hosszúságú vonalát a 7 megálló érintésével 15 perc alatt teszi meg. A 2,5 percenként közlekedő, négy kocsiból álló szerelvény szabadon igénybe vehető. 2. Újszerűek a vezeték nélküli, elektromos meghajtású, hatszemélyes családi autók, vagy mikrobuszok is, igénybevételük azonban kissé költséges, 10 percenként több mint fél dollárba kerül. Mégis elképzelhető, hogy az elektromos autók szerephez juthatnak, ha egyelőre nem is a közúti forgalomban, inkább más kiállításon, vásárokon, vagy kisebb egységekben (gyártelepek) belüli közlekedésben és szállításban is. 3. Akik fentről kívánják az EXPO-t végignézni, azoknak rendelkezésre állnak a 15 utas számára konstruált, 30 méter magasban, drótkötélen közlekedő, üveggömbszerű légigondolák. 4. A közlekedés sztárjai, kétségkívül, a mozgójárdák. Ezeket a „gyalogos futószalagokat”, amelyek óránként 2,4 km-es sebességgel haladnak, légkondicionált és a jó kilátás kedvéért emelt szintű és átlátszó falú csőszerkezetbe építették be. Talán egyszer a mozgójárdák is túllépik majd a kiállítások kereteit. Biztosra vehető az is, hogy az EXPO—70 szürke eminenciása, a kiállítás láthatatlan „igazgatója”, az operációs ellenőrző központ alkalmazására részben, vagy egészben már a közeli jövőben sor kerül. Az EXPO említett „Operation Control Center”-e egy sor legújabb komputerizált berendezés, és az integrált információközlő szisztéma szolgálatba állításával indítja, felveszi, feldolgozza, szétosztja és továbbítja mindazokat az információkat, amelyek a kiállítás üzemeléséhez és egyúttal a látogatók tájékoztatásához szükségesek. (A parkolóhelyeken levő gépkocsik száma, a zsúfoltsági pontok az EXPO területén, a kiállítás napi eseményei, részletes programközlések, elveszett és talált gyermekek és tárgyak.) Az elektronikus komputerek munkáját az információáramlásban az adatindítás terén tvkamerák, a bejáratok alá rejtett elektromos számláló- és jelzőberendezések, az információközlésben pedig a kapcsolódó hangosbeszélők, elektromos jelzőtáblák, forgalmi jelzések, továbbá telexek és tv-telefonok egészítik ki. Már most sokan úgy vélik, hogy ez a rendszer alkalmazásra kerül a jövő városaiban. Mivel az információs központ működési szférája, az adatközlés és csere állomásai tetszés szerint változtathatók, alkalmazhatónak látszik más területeken is, például a nagyipar, a nagykereskedelem munkafolyamatai, vagy akár a városi és városközi forgalom irányításában. Nagy érdeklődés kíséri a laser-sugarak szolgálatba állítására tett kísérletek eredményeit is. A laser-sugár felhasználásával konstruált 4X3 méteres színes televíziós képernyőt és ugyancsak a laser-sugárzás alapján dolgozó színes képtelefonokat láthatunk működésben. A különleges fényeffektusok előidézésében is felhasználják a komputerek mellett a laser-sugarakat is. Vitathatatlan, hogy élénk érdeklődés és nagy elismerés kíséri a technikai haladás megannyi új, az EXPO-n közszemlére tett bizonyítékát. Mégis megmarad a jogos kérdés: nem maradnak-e ezek az elért eredmények öncélúak, csupán kiállítási sikerek? Ezek a technikai csodák gyakorlatilag csakannyit érnek, amenynyit sikerül majd belőlük mindennapi életünk szolgálatába "állítani. Dr. Karczag László 17