Figyelő, 1970. július-december (14. évfolyam, 26-52. szám)
1970-09-16 / 37. szám
KONZULTÁCIÓ Vállalataink és más gazdasági egységeink napjainkban egyre gyakrabban különböző módon kapcsolatba kerülnek a nemzetközi gazdasági élettel. Ezért indokoltnak látszik, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok bonyolult szakmai kérdéseivel lapunk hasábjain is foglalkozzunk. Most a valutaárfolyamot mutatjuk be. A valutaárfolyam alapja általában a hivatalos paritás, amelynek megjelenési formája az a magas szintű állami jogszabály, amely kimondja, hogy a belföldi pénzegység milyen mennyiségű aranynak felel meg. A valutaárfolyam a szóban levő valuta ára a külföldi piacokon,amely a kereslet és kínálat alakulásának megfelelően a hivatalos paritás körül ingadozik. A bankjegyek és papírpénzek megjelenéséig — sőt még sokáig azután is — a nemzetközi fizetések nemesfémpénzben történtek, amelyeknek egymásra való átváltása a nemesfémtartalom alapján történt. Például 1914-ig 1 angol fontsterling színaranytartalma 4,86 USA-dollár színaranytartalmának felelt meg. Miután mindkét pénz aranyra átváltható volt s általában egy fontért ugyanannyi árut lehetett vásárolni, mint 4,86 dollárért, tehát az arany tartalom (pénzlábak) aránya fejezte ki a hivatalos árfolyamot, de egyúttal a vásárlóerő-paritást is. A pénzhelyettesítő eszközök (bankjegy, váltó, csekk) gyors terjedése nem módosította ezt a gyakorlatot, amíg azokat valójában át lehetett váltani tényleges aranypénzre. Azonos aranymennyiséget tartalmazó pénzösszegért általában azonos árumennyiséget lehetett vásárolni. Ez azonban csak általában volt igaz, mert az árakat a nemzetközi forgalomban számos tényező torzította és torzítja. Ilyen tényező például a vám, egy-egy ország belső adórendszere, vagy pénzügyi politikája, a kereslet és kínálat eltérései az egyes országokban. A valuták vásárlóereje a nemzetközi forgalomban olyan áruknál, amelyek nagy tömegben kerültek a kereskedelmi forgalomba, melyeknél az árat meghatározó minőség objektívan megállapítható volt, s amelyek nem egy-egy országon belül, hanem a világpiacon kerestek vevőt, lényegében tisztán kifejezhető volt. Ilyenek a nyersanyagok, néhány félkészáru, az alapvető élelmiszerek és egyéb termények,, amelyek „kimentek” a világpiacra. Azoknál az áruknál, amelyeknél ilyen feltételek már nem álltak fenn — tehát a készáruk és számos félkésztermék — de mégis megjelentek a világpiacon, az árak ősszehasonlítása már nem volt egyértelmű. A külkereskedelmi forgalomba nem kerülő termékek — tipikus példa az építkezés és számos szolgáltatás — árai nem befolyásolták a nemzetközi szintű vásárlóerőösszehasonlítást. Összefoglalva: az aranypénz-rendszerekben a valutaárfolyam és a valuta nemzetközi vásárlóerő-paritása között, nem jöhetett létre számottevő szakadék. Arany és dollár A hivatalos árfolyamokat ma is jogszabályok állapítják meg. A Nemzetközi Valutáris alap, (az IMF) a csatlakozott országok részére előírja a valuta paritásának megállapítását. Ez a megállapítás az aranyhoz vagy az USA-dollárhoz viszonyítva történhet meg. A gyakorlatban a tőkés valutáknak ma nem arany-, hanem dollárparitásuk van, azaz a valuták értékarányát lényegében — ha formailag nem is — azzal fejezik ki, hogy hány egység felel meg egy dollárnak. Ez a körülmény azonban jelentősen érinti az árfolyamok alakulását. E rendszerben a legerősebb gazdasággal rendelkező ország pénzneme vált tulajdonképpen nemzetközi pénzzé. A dollár azonban távolról sem stabil, annak szilárdságát nem is elsősorban a nemzetközi jellegű ügyletek befolyásolják, hanem az USA belső piacának alakulása és az általa kialakított pénzügyi politika, így tehát a hatósági intézkedések által meg nem fékezett belső piaci okokból származó infláció a dollár vásárlóerejét csökkenti, s ez kihat minden olyan országra, amely valutájának bázisa a dollár. Ha valamely valuta értékcsökkenése, inflálódása a dollárénál gyorsabb vagy lassúbb ütemű, akkor a korábban meghatározott hivatalos árfolyam már nem fogja kifejezni a nemzetközi vásárlóerő paritását. Nyilvánvaló, hogy ilyen eltérések a nemzetközi áru- és fizetési forgalomban olyan eltolódásokat eredményezhetnek, ami a fizetési mérlegeket „elrontja” s a javítás érdekében a hivatalos paritás és a vásárlóerő arányát egyensúlyba kell hozni, tehát állandó korrekciókra, illetve valutareformra van szükség. Vásárlóerő A valutaárfolyam és a vásárlóerő-paritás közti összefüggés kétségtelen még akkor is, ha elismerjük, hogy a valutaárfolyam kialakítására más tényezők is hatnak. Ebből következik, hogy valóban átváltható, konvertibilis valutáknál az árfolyam kialakítása, betartásának biztosítása és a — többé-kevésbé — teljes körű átválthatóság fenntartása a gazdasági-pénzügyi politika alappillére. Ehhez a bel- és külföldi irányú gazdaságpolitika olyan egységes irányvonalára van szükség, mely a pénz belföldi vásárlóerejét és külföldi árfolyamát mint közös komplexumot érinti. A vásárlóerő-paritás azt jelenti, hogy az árfolyam melletti átszámítással azonos mennyiségű pénzért (tehát 1 USA dollárért vagy 3,66 DM-ért, illetve 50 belga frankért) a világpiacon megjelenő standard minőségű árukból azonos tömeget vásárolhatunk. Két ország belföldi termelői (nagykereskedelmi) áruinak hasonló összevetése már nem adhat azonos eredményt, mert — többek között — a vámok, a szállítási költségek, az adórendszer és az egyéb jogszabályok, valamint az átlagprofit, a kamatszint országonként eltérő mértékben érinti az árak alakulását. Ezek a hatások fokozottan érvényesülnek a kiskereskedelmi árakban, melyeknek jelentős része (például a szolgáltatások) nem is kerülhet a nemzetközi forgalomba. Ezért a kiskereskedelmi árak nem is befolyásolják az árfolyamok alakulását; legfeljebb azt jelentik, hogy a turisták részére az egyik ország „olcsó”, a másik „drága”. Ha a vizsgált országok valutája aranyra épül és köztük szabad az áru- és fizetési forgalom, akkor az arany a vásárlóerőt egy pontba koncentrálja. Ha a valuták rendszere nem aranyra, hanem a dollárra épül fel, akkor nem elegendő a nemzetközi szintű vásárlóerő figyelemmel kísérése, hanem szükséges a termelői és a nagykereskedelmi árszinten is a vásárlóerő mérése. Ez lehetővé teszi, hogy jelentősebb, nem azonos arányú változások, vagy tendenciák esetén fel lehessen készülni a megfelelő intézkedésekre. Intervenció Ezeknek az intézkedéseknek három alapvető alternatívája van: a meglevő árfolyam védelmében pénzügyi, költségvetési, illetőleg jegybanki intézkedésekkel lehet a belföldi gazdasági életet és annak külkapcsolatait úgy ösztönözni, hogy a vásárlóerő-paritás fennmaradjon. Ez az aranyvaluták korában alkalmazott eljárás ma nem megfelelő, mert számos esetben rendkívül erősen kell korlátoznia a gazdasági folyamatokat, ami a teljes foglalkoztatottság ellen hat és így politikailag nem elviselhető. Kötött devizagazdálkodást is lehet bevezetni és adminisztratív rendszabályokkal kell a fizetési mérleg egyensúlyát rendezni. A tőkés államok azonban a kötött devizagazdálkodást annak igen sok hátránya és a tőkés gazdasági felfogással össze nem egyeztethető volta miatt el kívánják kerülni és gazdasági politikájuk a kötöttségek felszámolására törekszik. A harmadik lehetőség a hivatalos paritás, tehát a hivatalos árfolyam „fentről” történő módosítása. Ez azt jelenti, hogy a meglevő paritás mellett mutatkozó vásárlóerő-eltérést a valutaparitás módosításával hozzák egyensúlyba. Ezt az eljárást alkalmazzák ma a tőkésállamok, s ezt tartalmazza a Nemzetközi Valutáris Alap szabályzata is. X350? GS OJJ Valutaárfolyam KEDDTŐL Megindult tehát az új iskolaév, az általános és középiskolások már néhány napja megkezdték a munkát, s az egyetemek is folyamatosan kitárják kapuikat. A tanév kezdetével egybeesnek az utolsó akkordok, amelyek a nyári egyetemi felvételeket kísérték. Ezek a felvételek minden évben nagy hullámokat kavarnak; a jelentkezők száma többnyire meghaladja a férőhelyeket, s így nem ritkán előfordul, hogy kellő tudással rendelkezők sem jutnak be — egyelőre — az egyetemekre. A következő menet tehát a fellebbezés és ennek kapcsán a visszavisszatérő bírálat, amely a felvételi rendszer hibáit kéri számon. Kemény dió ez, nem könnyű feltörni, hiszen a felsőoktatási szervek nyilván a legjobb szándékkal, s a legnagyobb körültekintéssel alakították ki a felvételi rendszert, másrészt viszont a hoppon maradottak keserűségét is meg lehet érteni. Idén új elem tarkítja a felvételi vizsgák már eddig is sokszínű képét: a visszalépések kérdése. Meglehet, hogy a korábbi években is előfordultak ilyenek, csak kevésbé figyeltek fel rájuk; a túljelentkezés gondjait szintó enyhítette a néhány visszalépő. Most azonban — igen helyesen — vizsgálni kezdték a visszalépések okait. A Pedagógiai Kutató Központ felmérésének néhány „gyorsmérlegszerű” adata már napvilágot látott, s aligha lesz érdektelen ez a vizsgálat. Egyelőre természetesen tartjuk tiszteletben a Kutató Központ óvatos előrejelzését: a gyorsmérleg tájékoztató jellegű, messzemenő következtetések levonásához, alaposabb vizsgálódás szükséges. Ezért mi sem megyün messze a következtetésekben, mindössze egyetlen adatnál állunk meg, amely semmiképpen sem tipikus ugyan, de el kell gondolkozni rajta. A Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezők közül több mint kétszázan gondolták meg magukat. Nagyobbik részük indoka érthető: felvétel más főiskolára, külföldi ösztöndíj stb. A szociális helyzet és az önbizalom hiánya már megfontolandóbb ok, amire azonban ezúttal külön ki szeretnénk térni, az mindössze két távolmaradt jelentkezőre vonatkozik. Mi volt az okuk? Mindketten megbuktak az érettségin. Nos, ez az a pont, amely mellett nehéz szó nélkül elmenni, különösen akkor, ha ismerjük azt a körülményes utat, amíg a középiskola utolsó évét végző egyáltalán a felvételi vizsgáig eljut. Szaktanárai, osztályfőnöke, igazgatója, egy külön bizottság mérlegeli: ajánlhatja-e tanítványát — felkészültsége és magatartása alapján — egyetemi jelentkezésre. Az ajánlást tehát igen gondos, alapos munka előzi meg, még így is előfordulhat, hogy az iskola a maga — esetleg alacsonyabb — színvonalán ítéli meg a felvételre ajánlott képességeit, ami azután a felvételi vizsga csődjére vezet. Az azonban, hogy ugyanabban az iskolában, ahonnan a jelentkezést ajánlják, a tanítvány megbukjék az érettségin, merőben szokatlan. Hogy az ajánlás volt-e „felelőtlen” vagy a jelölt csak az érettségin mondott „csődöt”, nem tudjuk. Mégis a bukott diákok esetében felvetődik a középiskola felelőssége. Ha a bizottság kellő körültekintés nélkül méltatlanokat ajánlott, szerencsés felvételi vizsgával érdemteleneket juttathatott volna be az egyetemre. Mivel azt is nehéz elképzelni, hogy a szaktárgyában kitűnő tanulót buktat el — a továbbtanulás szempontjából viszonylag közömbös tárgyból — az érettségin. Ismételjük: a példát nem tartjuk tipikusnak, s várjuk a Kutató Központ végleges megállapításait, amelyekből már következtetéseket lehet levonni. Az ajánlást követő bukás azonban ténykérdés, még ha csak egy volna is belőle. S tanulság is egyben. Nem középiskolás fokon. Sor KEDDIG 4 Új paritás megállapítása Elvileg az új, átváltható paritást kereső ország tetszőleges árfolyamot iktathat törvénybe. Paraguay kimondhatta volna, hogy 1, 10, 100 vagy akár 500 guarani egyenlő egy dollárral; kérdés, hogy annak idején miért választotta pont a 60 guaranis paritást? Ennek az az alapvető oka, hogy az országon belül kialakultak bizonyos ár-, bér-, kamat- és jövedelmezőségi szintek, sőt a kötöttségek diktálta különböző prémiumok, elvonások. Ezeket az új szabályozáskor figyelembe kell venni, ellenkező esetben az átállás gazdasági, sőt politikai zűrzavart és károkat okozna. Ezért minden paritásváltoztatás és kialakítás igyekszik megtalálni azt a tényleges szintet, amely mellett az átállás viszonylag fájdalommentes. Ehhez először a világpiaci vásárlóerőarányok megállapítására van szükség. Ez adhat első, tájékoztató alapot az új paritáshoz. Tisztában kell lenni azonban azzal, hogy ennek csak akkor van értelme, ha az árait követhetik a világpiaci ármozgást. A világpiaci nyersanyagbázisú vásárlóerő-arányokat kisebb-nagyobb mértékben módosítja a késztermékek beszerzésénél és értékesítésénél kialakuló átlagos árarány is. Az új paritás kialakításánál figyelembe lehet venni a fizetési mérleg általános helyzetét is anynyiban, hogy a valóságos vásárlóerő-paritásnál alacsonyabb átváltási paritásnak exportnövelő, a magasabbnak pedig importnövelő hatása van. Miután a vásárlóerő-paritás bármilyen rendszerű megállapítása sem lehet pontos, szükséges, hogy a gazdasági élet „beállásáig” nagyobb összegű konvertibilis (dollár, arany) tartalékkal rendelkezzék a stabilizáló ország. Minden ilyen kísérlet célja az, hogy a szóban levő ország az eddiginél jóval szorosabban csatlakozzék a világpiachoz, vagy még pontosabban ahhoz a regionális valutaterülethez, amelyhez képest rendezi valutanemét. Ezért az is szükséges, hogy belső és külkapcsolati pénzügyi, forgalmi, gazdasági rendszerét közelítse a többi országéhoz. Ellenkező esetben ugyanis az árszintek gyorsan össze nem hasonlíthatókká válnak és elveszik az a kapocs, amely az országot — még esetleg áldozatok árán is — a valutarendezés időpontjában a világpiachoz, vagy regionális piachoz fűzte. Tudomásul kell venni azt is, hogy a saját valutában kifejezett és a világpiaci szinttel nagyjából egyező árszint mozogni fog. Ugyancsak megmozdul a reálbérszint is, mert a világpiaci konkurrencia miatt csak a világpiaci áraknak megfelelő béreket bírják el a termékek. Ez azt jelenti, hogy kevésbé termelékeny, rosszabb hatékonyságú termelés esetén a reálbérek alacsonyak lesznek, az ország életszínvonala alacsonyabb marad, mint egyes — általában fejlettebb — országoké. Ez sajnálatos, de világjelenség, mert nemzetközi szinten — szemben egy-egy ország belső alakulásával — az életszínvonal nem azonos, tehát például az USÁ-ban többszöröse a paraguayinak. Csak lassú, szívós, célratörő munkával lehet a különbség csökkentését elérni; a termelési színvonal megjavításához szükséges eszközöket csak tényleges megtakarításokból vagy esetleg az ezt megelőző hitelekből lehet fedezni. Dr. Szemenyei János FIGYELŐ, 1970. SZEPTEMBER 16.