Figyelő, 1972. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-05 / 27. szám
4 KÖNYVEKRŐL ÁRUFORGALOM ÉS ÉRTÉKESÍTÉS Nem vagyunk elkényeztetve jó kereskedelmi szakkönyvekkel, s különösen ritka esemény az olyan mű megjelenése, amely a belkereskedelemről mint ágazatról szól. Ezért őszinte örömmel kell üdvözölnünk Forgács Tibor Áruforgalom és értékesítés című könyvét. A szerző azt a célt tűzi maga elé, hogy a vállalkozás nagyságához képest szűk terjedelemben, mintegy 350 oldalon, öszszefoglalja mindazt, amit a belkereskedelemben dolgozó vállalati közép- és felsőszintű vezetőknek tudniuk kell az áruforgalom elvi és gyakorlati kérdéseiről, a kereskedelmi vállalatok szerteágazó tevékenységéről. A könyv újdonsága — többek között — abban áll, hogy egy kötetbe tömöríti a makro- és mikroökonómiai témákat. Ezt a megoldást egyes szakemberek arra hivatkozva vitatják, hogy így nincs elegendő lehetőség sem a népgazdasági, sem a vállalati kérdések részletesebb kifejtésére, és a téma sokrétűsége, illetve ebből fakadóan a két rész tárgyalásmódjának eltérése bizonyos mértékben zavarja az olvasót. Ennek ellenére — úgy gondolom — a szerző szerencsésen választott, amikor nem szűkítette a könyvet sem a fogyasztás és áruforgalom nagy összefüggéseire, sem pedig a vállalatgazdálkodási problémákra, így az olvasó tájékozódhat arról, hogyan illeszkedik be a belkereskedelem és maga a vállalat a népgazdaság egész tevékenységébe. Ilyen nagy igényű vállalkozás természetesen buktatókkal is jár. A szakértők véleménye nagy mértékben eltérhet abba, mi a fontos, mi kevésbé az, miről lehetett vagy kellett volna többet, illetve kevesebbet mondani. Forgács Tibor könyve azonban meghatározott koncepciót képvisel, sok kérdésben ismert álláspontokról tájékoztat, más témákban kifejti saját véleményét és határozottan állást foglal. Érdeme éppen abban áll, hogy összefoglalja eddigi legfontosabb ismereteinket a szocialista kereskedelemről és a belkereskedelmi vállalatok működéséről, ismerteti azokat az általános és tartós vonásokat, amelyek az áruforgalmat jellemzik. A könyv első felében a makroökonómiai kérdéseket tárgyalja, részletesen foglalkozik a szükségletek, a fogyasztás és a kereslet összefüggéseivel. A hazai irodalomban talán elsőként összefoglalást ad a különféle fogyasztási elméletekről és megkísérli — véleményem szerint kissé röviden — kifejteni a marxista fogyasztási elmélet alapjait. Hangsúlyozza a fogyasztás társadalmi meghatározottságát a szocializmusban, figyelembe véve mindazokat az eszközöket és módszereket, amelyek lehetővé teszik a fogyasztás társadalmi befolyásolását. Elemzi a piac szerepét a szocialista gazdaságban és a kereskedelem helyét a fogyasztási cikkek piacán. Részletesen foglalkozik a fogyasztás és az áruforgalom népgazdasági szintű tervezésével, annak módszereivel. Újszerű a hazai szakirodalomban az a fejezet, amely a korszerű kereskedelem társadalmi-gazdasági előfeltételeit és fejlődési irányát tárgyalja. Igaza van a szerzőnek abban, hogy aránylag kevés figyelmet szenteltünk eddig a tudományos-technikai haladás, az életszínvonal emelkedése következtében jelentkező — vagy igényelt — olyan változásoknak, amelyek a kereskedelem funkcióit, szerepét, szervezetét technikai ellátottságát érintik. Meglehetősen sokat tudunk arról, hogyan változik a kereskedelem a legfejlettebb tőkés államokban, de nem tisztázott még, hogy szocialista viszonyok között mit vehetünk át a kapitalizmustól és hol kell új utakat keresnünk. Vonatkozik ez — egyebek között — a verseny és a monopóliumok problémakörére, az ezzel összefüggő szervezeti kérdésekre. Érdekesek azok a fejtegetések, amelyek a jövő kereskedelméről szólnak. A szerző kiemeli azt a tendenciát, hogy a kereskedelem szervezeti fejlődése az integráció irányába halad, ugyanakkor a boltok, áruházak nagyságának növekedését nem tartja kívánatosnak, és hangsúlyozza a specializált, teljes választékkal rendelkező kis üzletek fontos szerepét a napi cikkeket árusító szupermarketek mellett. A könyvnek ez az első része különösen érdekes, könnyed stílusú, élvezetesen fejt ki bonyolult témákat. Régóta szükség volna a fogyasztás gazdaságtanáról szóló könyvre; ez a mintegy 130 oldal körvonalait adhatja egy később megjelenő ilyen munkának. Az első rész ismeretében nagyobb kedvvel kezd hozzá az olvasó a könyv nehezebb, talán vitathatóbb második feléhez, a vállalati problémák megtárgyalásához. Itt is érvényesül az a szemlélet, amely az áruforgalom egész folyamatát a vásárló szemszögéből igyekszik vizsgálni. Abból a közismert és elfogadott, de a gyakorlatban nem eléggé érvényesülő alapelvből indul ki, hogy a kereskedelem feladata és legfontosabb célja a lakosság igényeinek kielégítése. Ezzel a fogyasztói szemlélettel függ össze a szerzőnek az a törekvése is, hogy a vállalatok „nyereségre orientált" magatartása és tevékenysége mellett hangsúlyozza a kereskedelmi vállalatok gyakran háttérbe szoruló társadalmi felelősségét is. Ez a felelősség természetesen nem szűkíthető le általában a társadalomra, hanem tartalmazza a vállalati kollektívával szemben és nem utolsósorban a partnerekkel, szállítókkal, vevőkkel szemben való felelősséget is. A szerző tulajdonképpen egy régóta hiányzó kereskedelmi vállalatgazdálkodási szakkönyv megírására is kísérletet tesz, és arra törekszik, hogy összefüggéseiben vázolja fel a kereskedelmi vállalatok működésének általános vonásait. A vállalatok funkcióiból kiindulva sorra veszi a vállalati tevékenység legfontosabb területeit, az ár- és a bérpolitikát, az anyagi érdekeltségi rendszert, a költséggazdálkodást, a fejlesztési politikát stb. Ismerteti azt a gazdasági környezetet és azokat a gazdasági szabályzókat, amelyek keretei között a vállalatok működnek. Érdekes, hogy a piaci feltételekhez való közvetlen alkalmazkodás mellett a piac vállalatok által történő befolyásolásának fontosságát is kiemeli. Mindezt indokolttá teszi az a — még meglehetősen általános — vállalati szemlélet, amely a gazdasági szabályozókhoz történő alkalmazkodás mellett elhanyagolja a hosszabb távra való előretekintést, a nagyobb döntések több évre szóló megalapozását. A perspektíva elhanyagolása gyakran megalapozatlan vállalati döntésekre, kapkodásra vezet. Több évre előre nem fizetődik ki a meggondolatlan profilváltoztatás, választékbővítés, vagy szűkítés, a partnerek szándékát figyelembe nem vevő fejlesztés stb. Ezért a könyv határozottan megkülönbözteti a vállalatok gazdasági programját az üzletpolitikától. A gazdasági program — a szerző szerint — középtávra szól, és tartalmazza „az értékesítésre, a beszerzésre, az anyagitechnikai ellátásra, a fejlesztésre, a vállalati nyereség előirányzataira és a” vállalati alapok alakulására vonatkozó vállalati intézkedések rendszerét, és mindez, együtt a piaci mozgások befolyásolására irányuló ténykedést is jelenti”. Az üzletpolitika viszont „a vállalat konkrét piaci magatartását kifejező döntések rendszere, amelyeket meghatároznak egyrészt a vállalati gazdaságpolitikai célkitűzések, másrészt a változó piaci viszonyokhoz való alkalmazkodás szükséglete”. A kötet függelékébe került — nem egészen világos szerkesztői koncepció szerint — a magyar belkereskedelem 25 éves fejlődésének magas színvonalú és valóban hiányt pótló gazdaságtörténeti ismertetése. A történeti szemlélet elengedhetetlen az ágazati gazdaságtanban is, hiszen sok, újnak tűnő jelenség magyarázatát éppen a történelmi fejlődés adhatja meg. Ehhez ad segítséget a könyv utolsó fejezete. összefoglalva: Forgács Tibor műve nem hibátlan munka, kisebb és nagyobb kérdések egész sorában lehet — és kell is — vitatkozni egyes megállapításaival, véleményével. Ez a könyv nem zárja le a problémákat, nem tekinthető kinyilatkoztatásnak, ugyanakkor — nagyjában és egészében — tükrözi a hazai fogyasztás és főleg kereskedelemkutatás jelenlegi állapotát, eredményeit, és hiányosságait. A könyv akkor éri el célját, ha egyfelől elősegíti a vállalati szakemberek ismereteinek növelését — és erre egyértelműen alkalmas —, másfelől pedig kedvezően hat a hazai kutatásokra, a tudományos munkára és olyan szakmai vitákra ösztönöz, amelyek előbbre viszik mind az elméletet, mind pedig a gyakorlatot. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1972.) Dr. Kovács Dénes Szervezés — megtervezve (Folytatás az 1. oldalról) fejlesztés útjainak, lehetőségeinek vizsgálatához a felügyeleti szerveknek szervezésfejlesztési koncepciókat, útmutatókat kell kidolgozniuk. Az éves vállalati szervezési terv — mint az éves vállalati terv része — a szervezés fejlesztésének konkrétabb, részletesebb feladatait tartalmazza. A terv összeállításánál számolni kell azzal, hogy a jelentősebb szervezés-fejlesztési intézkedések részletes kimunkálása, bevezetésre való előkészítése gyakran huzamosabb időt igényel. Ezért lehetnek olyan szervezési témák, amelyeknél az éves tervben csak a szervezési feladat egyedi programjának kidolgozását lehet előirányozni és a bevezetésre csak a következő évben kerülhet sor. Az éves szervezési programban rögzíteni kell a szervezési intézkedés célját, a bevezetés helyét, a szervezési feladat kidolgozásának és bevezetésének felelőseit, a határidőt, a szervezéssel kapcsolatban felmerülő ráfordításokat, s végül, de nem utolsósorban a szervezés várható hatékonyságát (a tervévi megtakarítást, a feltételezett éves megtakarítást, a megtérülési időt stb.). Mérlegen a szervezettség A tervek megalapozása szempontjából az egyik fontos teendő a szervezés helyzetének, a szervezettség színvonalának átfogó és részletes elemzése a vállalatnál. Módszeres vizsgálatok útján lehet feltárni a különböző veszteségforrásokat és azokat a különbségeket, amelyek a jól szervezett hazai és külföldi vállalatok megoldásai és az adott vállalat gyakorlata között fennállnak. A szervezettségi színvonal felméréséhez, elemzéséhez sokféle módszer és technika felhasználható. Például ismeretesek olyan mutatószámok, amelyek — ágazati sajátosságoktól függetlenül — alkalmazhatók a szervezés egyes területei fejlettségi színvonalának mérésére, értékelésére. A Szovjetunió Munkaügyi Tudományos Kutató Intézete a munkaszervezés színvonalának értékeléséhez mutatókat dolgozott ki. Ilyen például a munkamegosztás, a munkakooperáció, a munkahely-kiszolgálási együttható, vagy a munkahelyfelszereltség, a közvetlen és a közvetett munkások arányának mutatója. Az előbbiek mellett kidolgoztak olyan speciális mutatókat is, melyek csak egyegy ágazat feltételei között alkalmasak a szervezettség színvonalának mérésére. A szervezés helyzetének elemzéséhez, a tartalékok feltárásához jól felhasználhatók továbbá a szervezés olyan módszerei, mint a hagyományos és a mintavételes munkanapfelvételek, a különböző funkció- és folyamatelemzési módszerek, a veszteségtérképek és az üzemösszehasonlítás módszere is. A szervezési tervek megalapozásának egy másik lényeges kérdése a szervezési intézkedések várható hatékonyságának vizsgálata. A szervezés-fejlesztési tervek minősége is jórészt azon múlik, sikerül-e ezt a feladatot megoldani. A szervezés fejlesztése ugyanis nem öncélú a tervbe bekerülő szervezési intézkedésekkel a hatékonyság fokozását és a munkakörülmények javítását kell elérni. Éppen ezért a szervezési programok kidolgozása során mérlegelni kell, hogy a számításba jövő szervezési javaslatok közül, melyek segítik hatékonyabban a vállalat előtt álló feladatok megvalósulását. Azzal természetesen számolni kell, hogy nem mindig könnyű kimutatni, valamely szervezési megoldás bevezetésének gazdasági hatását. Az esetek többségében azonban lehetőség nyílik pontos számítások végzésére, s közelítő értékelést pedig úgyszólván mindig el lehet végezni. A tervezés mechanizmusa Az előkészítési szakaszban ki kell dolgozni a tervezés mechanizmusát is. Meg kell határozni, hogy milyen munkamegosztásra és együttműködésre van szükség a szervezési programok összeállítása során a különböző vállalati szervek között. A szervezési tervek kidolgozásának összefogása, koordinálása, a tervjavaslat döntésre való előkészítése a szervezési osztály (részleg) feladata. Kisvállalatok és olyan közepes vállalatok számára, ahol nincs szervezési részleg, tulajdonképpen két megoldás ajánlható. Az egyik variáció: vállalati szervezési bizottság létrehozása. A bizottság, mint tanácsadó, döntéselőkészítő szerv közvetlenül foglalkozhat a tervezés előkészítésével, a szervezés fejlesztési irányainak kidolgozásával, a középtávú és éves szervezési program összeállításával. A bizottságot a vezérigazgató, vagy az egyik vezérigazgató-helyettes vezetheti, s munkájába célszerű bevonni a főbb szakterületek és a jelentősebb termelőegységek vezetőit, valamint a társadalmi szervek képviselőit. A bizottság operatív vezetőjét indokolt mentesíteni a szervezés időtartamára eredeti munkája alól. Ilyen vállalati szervezési bizottság az utóbbi időben néhány középvállalatnál már meg is kezdte működését. A bizottsági forma a külföldi tapasztalatok szerint is célszerű megoldás. A másik variáció: a szervezés tervezésének összefogását a terv-üzemgazdasági főosztályra, vagy egy másik funkcionális szervre bízzuk. Ennél a megoldásnál azonban vigyázni kell arra, hogy a funkcionális szemlélet a tervezésben ne érvényesüljön, s ne tegye a munkát egyoldalúvá. A középtávú szervezési terv összeállítása alapvetően vállalati feladat, amelybe szinte mindegyik műszaki és gazdasági funkcionális szerv bekapcsolódik. A helyzet elemzésében, a szervezés-fejlesztési javaslatok kialakításában és értékelésében azonban támaszkodni kell a gyáregységek, üzemek közreműködésére, javaslataira is. Az éves szervezési tervek kidolgozásának mechanizmusát úgy kell meghatározni, hogy az illeszkedjék a vállalat éves műszaki-gazdasági tervezésének rendszeréhez. A vállalatok éves tervezésének gyakorlata a vállalati belső mechanizmus konkrét rendszerétől függően meglehetősen eltérő lehet. Az egyik szélsőséges eset amikor önálló gyáregységi terv készül néhány kötelező mutató, illetve keretszám figyelembevételével. A másik esetben pedig csak a vállalati központ tervez és ezt lebontják a gyáregységekre. Ezek között az átmeneti megoldások széles skálája található meg a gyakorlatban. Egyes vállalatoknál elvben lehetséges, hogy az éves szervezési terv összeállítása gyáregységi szinten történjék, hasonlóan az éves műszaki-gazdasági terv egyéb fejezeteihez. Egyelőre azonban a szükséges személyi feltételek hiánya miatt, ez csak ritkán látszik járható útnak. A jelenlegi időszakban nálunk szükségszerűen előtérben áll a szervezés racionalizálás jellegű formája. A tervezésnél is súlyt kell helyezni az ilyen jellegű tartalékok mozgósítására. A racionalizálás jellegű szervezési fejlesztés azonban érdemben csak a vállalati kollektíva aktív közreműködésével valósítható meg. Súlyt kell ezért helyezni azoknak a feltételeknek a biztosítására, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a társadalmi szervek, a dolgozó kollektíva tevékenyen részt vegyenek e fontos feladat megoldásában. A szervezési tervek, programok kidolgozását a vállalatok számára megnehezíti, hogy a szervezési programok készítésének vállalatainknál nincsenek olyan tapasztalatai, amelyeket hasznosítani lehetne ebben a munkában. Az átlagosnál is nehezebb ez a feladat a kisvállalatoknál, tanácsi vállalatoknál, amelyek ■nem rendelkeznek szervező szakemberekkel. Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy a vállalatok segítséget kapjanak a szervezés tervezéséhez. Konkrét, gyakorlatias, jól kezelhető módszertani ajánlásokat kell kiadni, amelyek felhasználhatók a szervezettségi színvonal elemzéséhez, a veszteségforrások feltárásához, a szervezési változatok gazdasági hatékonyságának értékeléséhez. E tárgykörökben rendelkezésre állnak olyan külföldi és hazai kutatási eredmények, amelyek feldolgozása alapján a szükséges módszertani útmutatók összeállíthatók. A vállalatok megfelelő szervezés-módszertani segítése azonban közép- és hosszútávon csak úgy biztosítható, ha további intézkedések születnek a szervezéstudományi kutatások kibontakoztatása érdekében. Dr. Varga Sándor FIGYELŐ, 1972. JÚLIUS 5.