Figyelő, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
FIGYELŐ, 1973. JANUÁR 1. CL"! A népgazdaság egyenletes fejlődésének és egyensúlyi állapotának megőrzése gazdaságpolitikánk reflektorfényébe állította a takarékosságot. Ez tűnik ki az MSZMP XI. kongresszusának irányelveiből és az országgyűlés legutóbbi ülésszakának beszámolóiból és vitáiból is. A kongresszusi irányelvek a gazdasági építőmunka legfontosabb feladataként jelölik meg többek között a belső tartalékok jobb kihasználását és az önköltség csökkentését. A gazdaság minden szereplője számára meghatározza a célt: „Átfogó és ésszerű takarékosságot kell megvalósítani a népgazdaság minden területén". Mit jelent a takarékosság a népgazdasági szintű pénzügyi mutatók tükrében? A költségszínvonal alakulása első megközelítésből javuló képet mutat. Népgazdaságunkban 1972. I—7I. negyedévében 87,1 forint ráfordítással, 1974-ben már csak 114,6 forint ráfordítással termeltünk 100 forint termelési értéket. Intő jel az is, hogy 1974-ben a bányászatban, a villamosenergia-iparban és az építőanyagiparban néhány százalékkal emelkedett a költségszínvonal. Folyó áron számítva az anyagköltség és a bérköltség hányada ugyancsak csökkent. Két év alatt az iparban 60,2 forintról 580 forintra, a népgazdaság egészében 49 f forintról 48,3 forintra mérséklődött 100 forint termelés anyagköltséghányada. Népgazdasági szinten a mintegy 50 fillérrel csökkenő bérigényesség pedig arra utal, hogy vállalataink és szövetkezeteink teljesítményei gyorsabb ütemben nőttek a központi és saját hatáskörben megvalósított bérfejlesztéseknél. Ha az összevont adatokat mélyebben elemezzük, akkor már kevésbé kedvező a kép. A költségszínvonal átlagos csökkenése mögött a tőkés export értékesítési árszínvonalának emelkedése áll. Az ismert külpiaci helyzetből fakadó értékesítési áremelkedések folytán a tőkés export jövedelmezősége kiugró mértékben javult. Ugyanakkor a belföldi és szocialista viszonylatú értékesítés önköltsége — ahol az értékesítési árak számottevően nem változtak — népgazdasági szinten az 1973. IX. negyedévi bázishoz viszonyítva 0,3, illetve 9,7 százalékponttal emelkedett. E kedvezőtlen jelenség pedig egyértelműen a vállalati és a szövetkezeti költséggazdálkodás hiányosságaira, valamint a tőkés relációban árnyereséget élvezők „elkényelmesedésére" utal. Ez utóbbiaknál — úgy tűnik — a kedvező exportlehetőségek elvonják a figyelmet a takarékos költséggazdálkodásról, a belső tartalékok folyamatos feltárásának szükségességéről. A takarékos gazdálkodás hiányát bizonyítja a termelést közvetve terhelő fel nem osztottköltségek szintjének alakulása is. Elvárható, hogy ezek a költségek a termelés felfutásánál lassabb ütemben emelkedjenek. Megfontolt gazdálkodással éppen ezeket, jórészt a vállalatok központi irányítását terhelő költségeket lehetne legjobban „megfogni". 1974-bett nem így történt. Az eszközlekötési járulékkal csökkentett fel nem osztott költségek színvonala az év során nem csökkent és az áremelkedések hatásával együtt megkérdőjelez: az anyag- és bérköltségeknél népgazdasági szinten jelentkező relatív megtakarítások realitását. Az importanyagok áremelkedésének nagy része nem jelenik meg a vállalati költségek között, és ez is a költségek további csökkenését eredményezi. A vállalatoknak nyújtott közvetlen importtámogatás (import árkiegészítés, import ártámogatás) mellett a könnyűipari alapanyag-kasszák (pamut, gyapjú, műszál, szintetikus szál, nyersbőr) hiányának támogatására a költségvetés egyre magasabb összeget folyósít. A kiáramló támogatásokat a támogatott beszerzések ésszerű szinten tartásával, az importanyagok ésszerű felhasználásával tudjuk mérsékelni, ellensúlyozni pedig csak a gazdálkodás más területein jelentkező megtakarításokkal, és hatékonyság-javulással lehet. A vállalatok és szövetkezetek a költséggazdálkodásban rejlő tartalékaik feltárásával és kihasználásával képesek lennének arra, hogy nagyrészt feloldják a gazdaságunkra kívülről háruló nyomot. Az önköltség minden 1 százalékos csökkentése az iparban több mint 7 százalékos, a népgazdaság egészében pedig 6 százalékos eredményjavulással járna. Két-három százalékos költségcsökkenés eredményhatása pedig jórészt ellensúlyozhatná az importtámogatás növekedését is. A gazdálkodók többsége magáénak érzi a központi gondokat, felismerte a gyors beavatkozás szükségességét. Intézkedésekre és takarékossági mozgalom kibontakozására elsősorban az anyaggazdálkodásban került sor. Ez érthető és helyes, hiszen az anyagköltségek az önköltségnek mintegy a felét teszik ki és a világpiaci áremelkedés terhei éppen anyag- és energiavonalon a legégetőbbek. A tigrulmur gycMTtfáV/fOcftMi A helyes kezdeményezéseket széles körben, rugalmasan és az adott gazdálkodási terület sajátosságaihoz igazítva ésszerűen át kellene venni. Ide tartoznak az importanyagok fajlagos kihozatali mutatóinak javítására tett technnológiai és szervezési intézkedések, az energia- és fűtőanyag-felhasználás hatásfokának növelését célzó felajánlások. Fontos feladat a gépkocsik üzemanyag-felhasználásának csökkentése, illetve az erre történő ösztönzés is. A termelők, szolgáltatók és a felhasználók közös összefogására van szükség a villamosenergiával, a távfűtéssel és a papírral való takarékosságban. E komplex feladatok végrehajtása a szolgáltatók érdekeltségének megteremtését és nem utolsósorban a lakosság tudatformálását is igényli. Az importanyagokkal már beszerzéskor is célszerű takarékoskodni. Egyes importanyagokból indokolatlan készletfelhalmozásra törekednek a vállalatoknál. Továbbá azt is mérlegelni kell, milyen lehetőségek vannak a felhasználói igénynek megfelelő, de olcsóbb importtermékek beszerzésére. Nagy jelentőségű lehet az import-takarékosságban a beszerzési relációk helyes megválasztása is. Az anyagtakarékosság mellett még van néhány terület, ahol rövid távon is eredményesen lehet lépni a költségek leszorításával. Elsőnek említhetjük a néhány vállalatnál már jól bevált „Dolgozz hibátlanul" munkarendszert. A selejtkár mutatói az ipar egyes területein nem csökkennek megfelelő mértékben. A selejtveszteság, a hiba mindig felesleges költségek formájában jelentkezik, így a hibák megelőzésére irányuló tevékenység egyben a költségek csökkentését is eredményezi. A rugalmas intézkedések megtételénél azonban kerülni kell azok kampány jellegét, valamint az ésszerűtlen takarékosságot. Rövid távon eredményesen dönteni csakis az átfogóbb összefüggések ismeretében és szem előtt tartásával lehet. A takarékosságot nem szabad szűken értelmezni, néha a rövid távon olcsóbb megoldás később többletköltségeket okozhat A takarékosság nem egyszerűen költséggazdálkodás: kérdés. Szélesebben értelmezve a rendelkezésre álló emberi munka, munkaeszközök és munkatárgyak ésszerű felhasználását jelenti, tehát a veszteségek és improduktív ráfordítások kiküszöbölése mellett a termelési tényezők hasztosításával azonos. Mint ilyen, nem egyszerűen rövidtávú intézkedéseket kíván: a rövidebb és hosszabb távú vállalati tervek minden részének vannak takarékossági vonatkozásai. A hatékonyság növelését szolgáló vállalati lépések jórészt ismertek, mégis ragadjunk ki néhány, napjainkban különös jelentőséggel bíró összefüggést. Ezek közül az állóeszközök felhasználása a legfontosabb. A gépek és berendezések kihasználásának javításán túl, az üzemen belül az sem mindegy, mely berendezéseknél fokozzuk az üzemeltetés arányát. A nagy értékű, korszerű berendezések üzemeltetési arányának növelése elsőrendű érdek, akárcsak az, hogy az elhasználódott gépeket lehetőség szerint folyamatosan vonjuk ki a termelésből. Rövid távon ugyan előnyökkel járhat működtetésük (elmarad a járulék és az amortizáció költségterhe), de hosszabb távon a karbantartási költség és a selejt növekedése, az elavult technika konzerválása semmiképpen sem minősíthető kedvezőnek. A népgazdaságban a még le nem írt állóeszközök bruttó értékéhez viszonyítva 8,6 százalék, az iparban 11,6 százalék a teljesen amortizálódott, nullára leírt, de még üzemelő állóeszközök aránya. A fejlesztési források persze korlátozottak. Ezt is figyelembe véve az elhasznált gépekkel rendelkezőknek a bővítés ütemének mérséklését, bővítés helyett gépcserét lehet javasolni. Az értékelemzést is jobban alkalmaznunk kell. A gyártmány funkcióinak, felhasználási szempontból hasznos tulajdonságainak meghatározása, a további feleslegessé váló ráfordítások kiszűrése már a gyártás megindítása előtt, vagy közben is csökkenti az anyag- és megmunkálási költségeket. A munkaerő gondos felhasználásánál — a kezdő lépések megtételét követően— határozottabban kellene támaszkodnunk az üzem- és munkaszervezésre, hogya munkaidőn belüli állásidő csökkenjen. „Anyagra várva", ki ne találkozott volna még a közelmúltban is valamiképpen ezzel a jelenséggel? Az alkalmazotti létszám megfelelő arányú foglalkoztatása, a korszerű ügyviteli módszerek és az ügyvitelszervezés bevezetése pedig központi irányítási költségeket csökkenti. Ügyelnünk kell a munkanormák folyamatos karbantartására is. A munkanorma a szocialista tervgazdálkodás egyik fontos vállalati eszköze. A takarékosság a bérek és eszközök fejlesztésének forrásaival való gazdálkodást is jelent. A bérekkel vagy jutalmakkal „elszaladó" év végén pedig részesedési alaphiányos vállalatok, az önhibájukból fejlesztésiforrás-hiányos gazdálkodó szervek tevékenysége jellemző példa. Tapasztalható a különböző címen kapott bérkorrekciók hatékonyságnöveléshez nem kapcsolódó felhasználása is. A termetés tényezők felhasználásának jövedelmezősége összességében kifejezi, hogy hatékonyan gazdálkodtunk-e erőforrásainkkal. A tervszerű vállalati takarékoskodás módszerei közül az állandó és nem kampányszerű szervezési tevékenység igényét említhetjük elsőként. Hasonló fontossággal bír a belső ellenőrzés gyakorlatának és szemléletének változtatása is. Ez utóbbinál a tartalékokat feltáró, a veszteségeket megelőző, a komplexért értékelő szerep emelhető ki, és természetesen az, hogy a vállalati vezetés végre segítőtársat keressen a belső ellenőrökben. Végül ma még kiaknázatlan lehetőségek rejlenek az üzemi demokráciában, a kollektíva erejének mozgósításában is. Fórumot kell teremteni a dolgozók ötletei számára, anyagilag is érdekeltté téve őket kezdeményezéseik eredményében, az újítástól a munkaszervezési javaslatig. Nem szorul magyarázatra, miért kap különös szerepet a fejlesztési pénzeszközökkel való takarékosság. Ezek a forintok jövőnk építőkövei, befektetésük pillanatában meghatározzák fogyasztásunk jövőbeni színvonalát. Nem mindegy azért, hogy h°va és hogyan fektetjük be a fejlesztésre szánt pénzösszegeket. A világgazdaságban elfoglalt helyünkből következik, hogy fejlesztési politikánk alapelve csakis a fajlagos energiaés anyagfelhasználást csökkentő termelés, szerkezet kialakítása lehet. Ez megfelel a takarékossági követelményeknek is. Másodsorban követelmény az exportpiacok próbáját is kiálló, konvertálható árualapok megteremtése. Ami a befektetések módját illeti, a termelő célú beruházásoknál fokozottan lép fel a beruházási cél jövedelmezőségének elsődlegessége. A ma még sokhelyütt alacsony jövedelmezőségi követelmények helyett, 3—5 évre előre gondolkodva, a jövő normáit kell mércének tekintenünk. Csak a beruházási tevékenység meglévő hibáit száműzni akaró szándék és az ehhez szükséges felkészültség javíthat a hosszú távú takarékosság mai színvonalán. A problémát felismerni és felismertetni: ez az első lépés a takarékosság útján. A köztudatot átalakítani, a második. Mindenkinek van módja és lehetősége, hogy saját hatósugarában takarékosan gazdálkodjon. A jogszabályok megfelelő kereteket teremtenek a kirívóan mulasztók felelőségre vonására. Nem maradhatnak büntetlenül a rájuk bízott vagyonnal felelőtlenül gazdálkodók, a saját hibájukból veszteséges, a tisztességtelen haszonra törekvő, a pazarló gazdálkodást folytató, a nagy leltárhiányt felmutató vállalatok vezetői. Másrészt viszont anyagi és erkölcsi elismerésben kell részesíteni a jó irányban kezdeményező, a hatékony gazdálkodás feltételeinek megteremtésében, sikereket elért vezetőket. A jogszabályok büntető ereje azonban csak az elkövetett hibákra vonatkozik, arra már nem, hogy lehetett volna jobban, hatékonyabban is gazdálkodni. A közgazdasági szabályozórendszer is csak átfogó érdekeltséget közvetít, a gazdasági folyamat takarékos elvégzésére már csak nagyon áttételesen ösztönöz. Ehhez már több kell: tudatos felismerésen alapuló önálló kezdeményezés a gazdaság minden színtjén, és széles körű társadalmi ellenőrzés. Dr. Pongrácz Antal A §€nh€Mréhossá^ jegyében köszöntése, a búcsú az éppen múlttá tűnő értő, az óramutatók szilveszter éjszaka; találkozásának pillanata a személyes sors szempontjából természetesen aszámvetés időszaka, még akkor is, ha az ilyenkor hagyományosan szokásos derű, a már-már kötejező jókedv látszatra aligha enged teret az összegező és a jövőt pásztázó gondolatoknak. Valójában szilveszter éjszakáján mégis tűnődve gondolunk arra, mit végeztünk el teendőink közül az elmúló évben, hogyan alakult az életünk, teljesültek-e törekvéseink, s mit várhatunk az óév örökébe lépő új esztendőtől. Ilyen módon nem idegen az éveket váltó éjszaka hangulataiél, az újév köszöntésétől, ha ugyanezeket a gondolatokat idézzük felnost, nem a személyes ételvitel, hanem a mindnyájunk sorsát, életpályáját keretező, meghatározó országos eredményekre, gondokra, nyitra és jövőre utalva. Az esztendőváltást — évről évre hagyományosan — olyan társadalmi események kísérik, amelyei ezt az összegezést és feladatkijelölést gondos elemzésekre alapozva, a tényszerűség pilléreire építve elvégzik. Ilyen esemény az országgyűlés téli ülésszaka, amely a következő év költségvetésére alkot törvényt, s ezidőtájt teszik közzé az előttük álló esztendő népgazdasági tervét. Szőttünk már e hasábokon az 1975. évi költségvetésről is, a tervről is — kétségtelen, hogy az már valóban nem illeszkednék a szilveszteri hangulathoz, ha most ezeket a tényeket, adatokat ismételnénk. Annyi azonban bizonyos: a jól végzett munka meghitt örömévél búcsúzhatunk az óesztendőtől,s a korábbiaknál nehezebb körülmények közepette is jó évet zárunk, sikerült teljesíteni azokat a céljainkat, amelyeket tavaly ilyenkor a most tepergett évre magunk elé tűztünk. Végeredményben valamennyiünk ésetét meghatározta az a tény, hogy a népgazdaság 1974-ben dinamikusan fejlődött, hogy a gazdaságinövekedés üteme az előző évinél is, a tervezettnél is gyorsabb volt. S az is jól ismert, hogy az év, amelyet most köszöntünk, nem ígér enyhébb körülményeket, egyszerűbben teljesíthető feladatokat. Ellenkezőleg, azok a tényezők, amelyek 1974-ben gondokat okoztak — mindenekelőtt a tündggazdaság nálunk is érezhető hatásai —, továbbra sem adnak számunkra könnyen áttekinthető és bejárható gazdasági terepet. Am a terv, amelynek adatait, céljait most már ismerjük, reális feladatokat tűz elénk, s azok szervezettebb, koncentráltabb, hatékonyabb munkával, a tartalékok széleskörű feltárásával és hasznosításával teljesíthetők. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az 1975. évi előirányzatok megvalósításával teljesíthetjük a negyedik ötéves terv társadalmi-gazdasági céljait, megalapozhatjuk a következő középlejáratú terv mostanában körvonalazódó előirányzatait. Az év, amelyet ezen a szilveszter éjszakán fogadunk, nemcsak bonyolultan teljesíthető feladatokat ad számunkra, de olyan — számokkal kifejezhetetten — morális többletforrásokat is, amelyek nagymértékben segíthetik céljaink valóra váltását. 1975 felszabadulásunk harmincadik éve, a XI. kongresszus tanácskozásának esztendeje. Az ezt köszöntő munkamozgalmak — amelyek mind határozottabban irányulnak legfontosabb feladataink teljesítésére, a tartalékok feltárására, a hatékonyság javítására — az év meghatározó tényezőivé válnak. A jól végzett munka örömével, a nagyobb feladatok teljesítéséhez kívánhatunk hát egymásnak boldog új esztendőt! 3