Figyelő, 1975. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-01 / 1. szám

FIGYELŐ, 1973. JANUÁR 1. ­C­­L"! A népgazdaság egyenletes fejlődésének és egyensúlyi állapotának megőrzése gaz­daságpolitikánk reflektorfényébe állította a takarékosságot. Ez tűnik ki az MSZMP XI. kongresszusának irányelveiből és az országgyűlés legutóbbi ülésszakának be­számolóiból és vitáiból is. A kongresszusi irányelvek a gazdasági építőmunka leg­fontosabb feladataként jelölik meg töb­bek között a belső tartalékok jobb ki­használását és az önköltség csökkentését. A gazdaság minden szereplője számára meghatározza a célt: „Átfogó és ésszerű takarékosságot kell megvalósítani a nép­gazdaság minden területén". Mit jelent a takarékosság a népgazda­sági szintű pénzügyi mutatók tükrében? A költségszínvonal alakulása első meg­közelítésből javuló képet mutat. Népgaz­daságunkban 1972. I—7I. negyedévében 87,1 forint ráfordítással, 1974-ben már csak 114,6 forint ráfordítással ter­meltünk 100 forint termelési ér­téket. Intő jel az is, hogy 1974-ben a bányászatban, a villamosenergia-ipar­­ban és az építőanyagiparban néhány szá­zalékkal emelkedett a költségszínvonal. Folyó áron számítva az anyagköltség és a bérköltség hányada ugyancsak csökkent. Két év alatt az iparban 60,2 forintról 58­0 forintra, a népgazdaság egészében 49 f­ forintról 48,3 forintra mérséklődött 100 forint termelés anyagköltséghányada. Népgazdasági szinten a mintegy 50 fil­­lérrel csökkenő bérigényesség pedig arra utal, hogy vállalataink és szövetkezeteink teljesítményei gyorsabb ütemben nőttek a központi és saját hatáskörben megvaló­sított bérfejlesztéseknél. Ha az összevont adatokat mélyebben elemezzük, ak­kor már kevésbé kedvező a kép. A költségszínvonal átlagos csök­kenése mögött a tőkés export értékesítési árszínvonalának emelkedése áll. Az is­mert külpiaci helyzetből fakadó értéke­sítési áremelkedések folytán a tőkés ex­port jövedelmezősége kiugró mértékben javult. Ugyanakkor a belföldi és szocia­lista viszonylatú értékesítés önköltsége — ahol az értékesítési árak számottevően nem változtak — népgazdasági szinten az 1973. IX. negyedévi bázishoz viszo­nyítva 0,3, illetve 9,7 százalék­ponttal emelkedett. E kedvezőtlen jelenség pedig egyértelműen a vállalati és a szövetkezeti költséggazdálkodás hiányosságaira, va­lamint a tőkés relációban árnyereséget élvezők „elkényelmesedésére" utal. Ez utóbbiaknál — úgy tűnik — a kedvező exportlehetőségek elvonják a figyelmet a takarékos költséggazdálkodásról, a bel­ső tartalékok folyamatos feltárásának szükségességéről. A takarékos gazdálkodás hiányát bizo­nyítja a termelést közvetve terhelő fel nem osztott­­költségek­ szintjének­ alaku­lása is. Elvárható, hogy ezek a költségek a termelés felfutásánál lassabb ütemben emelkedjenek. Megfontolt gazdálkodás­sal éppen ezeket, jórészt a vállalatok központi irányítását terhelő költségeket lehetne legjobban „megfogni". 1974-bett nem így történt. Az eszközlekötési járu­lékkal csökkentett fel nem osztott költ­ségek színvonala az év során nem csök­kent és az áremelkedések hatásával együtt megkérdőjelez: az anyag- és bér­költségeknél népgazdasági szinten jelent­kező relatív megtakarítások realitását. Az importanyagok áremelkedésének nagy része nem jelenik meg a vállalati költségek között, és ez is a költségek to­vábbi csökkenését eredményezi. A vállalatoknak nyújtott közvetlen importtámogatás (import árkiegészítés, import ártámogatás) mellett a könnyű­ipari alapanyag-kasszák (pamut, gyapjú, műszál, szintetikus szál, nyersbőr) hiányának támogatására a költségvetés egyre magasabb összeget folyósít. A kiáramló támogatásokat a támoga­tott beszerzések ésszerű szinten tartásá­val, az importanyagok ésszerű felhaszná­lásával tudjuk mérsékelni, ellensúlyozni pedig csak a gazdálkodás más területein jelentkező megtakarításokkal, és haté­konyság-javulással lehet. A vállalatok és szövetkezetek a költséggazdálkodás­ban rejlő tartalékaik feltárásával és ki­használásával képesek lennének arra, hogy nagyrészt feloldják a gazdaságunk­ra kívülről háruló nyomot. Az önköltség minden 1 százalékos csökkentése az iparban több mint 7 százalékos, a nép­gazdaság egészében pedig 6 százalékos eredményjavulással járna. Két-három százalékos költségcsökkenés eredmény­hatása pedig jórészt ellensúlyozhatná az importtámogatás növekedését is. A gazdálkodók többsége magáénak érzi a központi gondokat, felismerte a gyors beavatkozás szükségességét. Intézkedé­sekre és takarékossági mozgalom kibon­takozására elsősorban az anyaggazdálko­dásban került sor. Ez érthető és helyes, hiszen az anyagköltségek az önköltség­nek mintegy a felét teszik ki és a világ­piaci áremelkedés terhei éppen anyag- és energiavonalon a legégetőbbek. A tigrulmur gycMTtfáV/fOcftMi A helyes kezdeményezéseket széles körben, rugalmasan és az adott gazdál­kodási terület sajátosságaihoz ig­azítva ésszerűen át kellene venni. Ide tartoznak az importanyagok fajlagos kihozatali mutatóinak javítására tett technn­ológiai és szervezési intézkedések, az energia- és fűtőanyag-f­elhasználás hatásfokának nö­velését célzó felajánlások. Fontos feladat a gépkocsik üzemanyag-felhasználásának csökkentése, illetve az erre történő ösz­tönzés is. A termelők, szolgáltatók és a felhasz­nálók közös összefogására van szükség a villamosenergiával, a távfűtéssel és a papírral való takarékosságban. E komp­lex feladatok végrehajtása a szolgálta­tók érdekeltségének megteremtését és nem utolsósorban a lakosság tudatfor­­málását is igényli. Az importanyagokkal már beszerzéskor is célszerű takarékoskodni. Egyes import­anyagokból indokolatlan készletfelhal­mozásra törekednek a vállalatoknál. To­vábbá azt is mérlegelni kell, milyen le­hetőségek vannak a felhasználói igény­nek megfelelő, de olcsóbb importtermé­kek beszerzésére. Nagy jelentőségű le­het az­ import-takarékosságban a beszer­zési relációk helyes megválasztása is. Az anyagtakarékosság mellett még van néhány terület, ahol rövid távon is eredményesen lehet lépni a költségek le­szorításával. Elsőnek említhetjük a né­hány vállalatnál már jól bevált „Dolgozz hibátlanul" munkarendszert. A sele­jtkár mutatói az ipar egyes területein nem csökkennek megfelelő mértékben. A se­­lejtveszteság, a hiba mindig felesleges költségek formájában jelentkezik, így a hibák megelőzésére irányuló tevékeny­ség egyben a költségek csökkentését is eredményezi. A rugalmas intézkedések megtételénél azonban kerülni kell azok kampány jel­legét, valamint az ésszerűtlen takarékos­ságot. Rövid távon eredményesen dön­teni csakis az átfogóbb összefüggések is­meretében és szem előtt tartásával lehet. A takarékosságot nem szabad szűken ér­telmezni, néha a rövid távon olcsóbb megoldás később többletköltségeket okozhat A takarékosság nem egyszerűen költ­séggazdálkodás: kérdés. Szélesebben ér­telmezve a rendelkezésre álló emberi munka, munkaeszközök és munkatárgyak ésszerű felhasználását jelenti, tehát a veszteségek és improduktív ráfordítások kiküszöbölése mellett a termelési ténye­zők hasz­tosításával azonos. Mint ilyen, nem egyszerűen rövidtávú intézkedéseket kíván: a rövidebb és hosszabb távú vál­lalati tervek minden részének vannak takarékossági vonatkozásai. A hatékonyság növelését szolgáló vál­lalati lépések jórészt ismertek, mégis ra­gadjunk ki néhány, napjainkban különös jelentőséggel bíró összefüggést. Ezek kö­zül az állóeszközök felhasználása a leg­fontosabb. A gépek és berendezések ki­használásának javításán túl, az üzemen belül az sem mindegy, mely berendezé­seknél fokozzuk az üzemeltetés arányát. A nagy értékű, korszerű berendezések üzemeltetési arányának növelése első­rendű érdek, akárcsak az, hogy az el­használódott gépeket lehetőség szerint folyamatosan vonjuk ki a termelésből. Rövid távon ugyan előnyökkel járhat működtetésük (elmarad a járulék és az amortizáció költségterhe), de hosszabb távon a karbantartási költség és a selejt növekedése, az elavult technika konzer­válása semmiképpen sem minősíthető kedvezőnek. A népgazdaságban a még le nem írt állóeszközök bruttó értékéhez viszonyítva 8,6 százalék, az iparban 11,6 százalék a teljesen amortizálódott, nul­lára leírt, de még üzemelő állóeszközök aránya. A fejlesztési források persze kor­látozottak. Ezt is figyelembe véve az elhasznált gépekkel rendelkezőknek a bővítés ütemének mérséklését, bővítés helyett gépcserét lehet javasolni. Az értékelemzést is jobban alkalmaz­nunk kell. A gyártmány funkcióinak, fel­használási szempontból hasznos tulajdon­ságainak meghatározása, a további fe­leslegessé váló ráfordítások kiszűrése már a gyártás megindítása előtt, vagy közben is csökkenti az anyag- és meg­munkálási költségeket. A munkaerő gondos felhasználásánál — a kezdő lépések megtételét követően­­— határozottabban kellene támaszkodnunk az üzem- és munkaszervezésre, hogy­­a munkaidőn belüli állásidő csökkenjen. „Anyagra várva", ki ne találkozott volna még a közelmúltban is valamiképpen ez­zel a jelenséggel? Az alkalmazotti lét­szám megfelelő arányú foglalkoztatása, a korszerű ügyviteli módszerek és az ügy­vitelszervezés bevezetése pedig központi irányítási költségeket csökkenti. Ügyelnünk kell a munkanormák folya­matos karbantartására is. A munkanorma a szocialista tervgazdálkodás egyik fon­tos vállalati eszköze. A takarékosság a bérek és eszközök fejlesztésének forrásaival való gazdálko­dást is jelent­. A bérekkel vagy jutalmak­kal „elszaladó" év végén pedig részese­dési alaphiányos vállalatok, az önhibá­jukból fejlesztésiforrás-hiányos gazdál­kodó szervek tevékenysége jellemző példa. Tapasztalható a különböző cí­men kapott bérkorrekciók hatékony­ságnöveléshez nem kapcsolódó fel­­használása is. A termetés­ tényezők felhasználásának jövedelmezősége összességében kifejezi, hogy hatékonyan gazdálkodtunk-e erő­forrásainkkal. A tervszerű vállalati takarékoskodás módszerei közül az állandó és nem kam­pányszerű szervezési tevékenység igé­nyét említhetjük elsőként. Hasonló fon­tossággal bír a belső ellenőrzés gyakor­latának és szemléletének változtatása is. Ez utóbbinál a tartalékokat feltáró, a veszteségeket megelőző, a komplexért értékelő szerep emelhető ki, és természe­tesen az, hogy a vállalati vezetés végre segítőtársat keressen a belső ellenőrök­ben. Végül ma még kiaknázatlan lehe­tőségek rejlenek az üzemi demokráciá­ban, a kollektíva erejének mozgósításá­ban is. Fórumot kell teremteni a dolgo­zók ötletei számára, anyagilag is érdekelt­té téve őket kezdeményezéseik eredmé­nyében, az újítástól a munkaszervezési javaslatig. Nem szorul magyarázatra, miért kap különös szerepet a fejlesztési pénzeszkö­zökkel való takarékosság. Ezek a forintok jövőnk építőkövei, befektetésük pillana­tában meghatározzák fogyasztásunk jö­vőbeni színvonalát. Nem mindegy azért, hogy h°va és hogyan fektetjük be a fejlesztésre szánt pénzösszegeket. A világgazdaságban elfoglalt helyünk­­ből következik, hogy fejlesztési politi­kánk alapelve csakis a fajlagos energia­­é­s anyagfelhasználást csökkentő terme­lés, szerkezet kialakítása lehet. Ez meg­felel a takarékossági követelmények­nek is. Másodsorban követelmény az ex­portpiacok próbáját is kiálló, konvertál­ható árualapok megteremtése. Ami a befektetések módját illeti, a ter­melő célú beruházásoknál fokozottan lép fel a beruházási cél jövedelmezőségé­nek elsődlegessége. A ma még sokhe­lyütt alacsony jövedelmezőségi követel­mények helyett, 3—5 évre előre gondol­kodva, a jövő normáit kell mércének te­kintenünk. Csak a beruházási tevékeny­ség meglévő hibáit száműzni akaró szán­dék és az ehhez szükséges felkészültség javíthat a hosszú távú takarékosság mai színvonalán. A problémát felismerni és felismertet­ni: ez az első lépés a takarékosság útján. A köztudatot átalakítani, a második. Mindenkinek van módja és lehetősége, hogy saját hatósugarában takarékosan gazdálkodjon. A jogszabályok megfelelő kereteket teremtenek a kirívóan mulasztók fele­­lőségre vonására. Nem maradhatnak bün­­tetlenül a rájuk bízott vagyonnal felelőt­lenül gazdálkodók, a saját hibájukból veszteséges, a tisztességtelen haszonra törekvő, a pazarló gazdálkodást folytató, a nagy leltárhiányt felmutató vállalatok vezetői. Másrészt viszont anyagi és erkölcsi el­ismerésben kell részesíteni a jó irány­ban kezdeményező, a hatékony gazdál­kodás feltételeinek megteremtésében, sikereket elért vezetőket. A jogszabályok büntető ereje azonban csak az elkövetett hibákra vonatkozik, arra már nem, hogy lehetett volna job­ban, hatékonyabban is gazdálkodni. A közgazdasági szabályozórendszer is csak átfogó érdekeltséget közvetít, a gazdasá­gi folyamat takarékos elvégzésére már csak nagyon áttételesen ösztönöz. Ehhez már több kell: tudatos felismerésen ala­puló önálló kezdeményezés a gazdaság minden színtjén, és széles körű társadal­mi ellenőrzés. D­r. Pongrácz Antal A §€nh€Mréhossá^ jegyében köszöntése, a búcsú az éppen múlttá tűnő értő­, az óramutatók szilveszter éjszaka; találkozásának pillanata a személyes sors szem­pontjából természetesen a­­szám­vetés időszaka, még akkor is, ha az ilyenkor hagyomá­­nyosan szokásos derű, a már-már kötejező jókedv lát­szatra aligha enged teret az összegező és a jövőt pász­tázó gondolatoknak. Valójában szilveszter éjszakáján mégis tűnődve gondolunk arra, mit végeztünk el teen­dőink közül a­z elmúló évben, hogyan alakult az éle­tünk, teljesü­ltek-e törekvéseink, s mit várhatunk az óév örökébe lépő új esztendőtől. Ilyen módon nem idegen az éveket váltó éjszaka hangulataiél,­ az újév köszöntésétől, ha ugyanezeket a gondolatokat idézzük fel­n­ost, nem a személyes étel­­vitel, hanem a mindnyájunk sorsát, életpályáját kere­tező, meghatározó országos eredményekre, gondok­ra, nyitra és jövőre utalva. Az esztendőváltást — évről évre hagyományosan — olyan társadalmi események kísérik, amelyei­ ezt az összegezést és feladatkijelölést gondos elemzésekre ala­pozva, a tényszerűség pilléreire építve elvégzik. Ilyen esemény az országgyűlés téli ülésszaka, amely a követ­kező év költségvetésére­ alkot törvényt, s­ ezidőtájt te­szik közzé az előttük álló esztendő népgazdasági ter­vét. Szőttünk már e hasábokon az 1975. évi költségve­tésről is, a tervről is — kétségtelen, hogy az már va­­lóban nem­ illeszkednék a szilveszteri hangulathoz, ha most ezeket a tényeket, adatokat ismételnénk. Annyi azon­ban bizonyos:­ a jól végzett munka meghitt örömé­vél búcsúzhatunk az óesztendőtől,s a korábbiaknál ne­hezebb körülmények közepette is jó évet zárunk, sike­rült teljesíteni azokat a céljainkat, amelyeket tavaly ilyenkor a most tepergett évre magunk elé tűztünk. Végeredményben valamennyiünk ésetét meghatározta az a tény, hogy a népgazdaság 1974-ben dinamikusan fej­­lődött, hogy a gazdasági­növekedés üteme az előző évi­nél is, a tervezettnél is gyorsabb volt. S az is jól ismert, hogy az év, amelyet most kö­szöntünk, nem ígér enyhébb körülményeket, egysze­rűbben teljesíthető feladatokat. Ellenkezőleg, azok a tényezők, amelyek 1974-ben gondokat okoztak — min­denekelőtt a tün­dggazdaság nálunk is érezhető hatásai —, továbbra sem adnak számunkra könnyen áttekint­hető és bejárható gazdasági terepet. Am a terv, amely­nek adatait, céljait most már ismerjük, reális feladato­kat tűz elénk, s azok szervezettebb, koncentráltabb, ha­tékonyabb munkával, a tartalékok széleskörű feltárásá­val és hasznosításával teljesíthetők. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy az 1975. évi előirányzatok megvaló­sításával teljesíthetjük a negyedik ötéves terv társadal­mi-gazdasági céljait, megalapozhatjuk a következő kö­zéplejáratú terv mo­stan­ában körvonalazódó előirányza­tait. Az év, amelyet ezen a szilveszter éjszakán foga­dunk, nemcsak bonyolultan teljesíthető feladatokat ad számunkra, de olyan — számokkal kifejezhetetten — morális többletforrásokat is, amelyek nagymértékben segíthetik céljaink valóra váltását. 1975 felszabadulásunk harmincadik éve, a XI. kongresszus tanácskozásának esztendeje. Az ezt köszöntő munka­mozgalmak — ame­lyek mind határozottabban irányulnak legfontosabb feladataink teljesítésére, a tartalékok feltárására, a hatékonyság javítására — az év meghatározó ténye­zőivé válnak. A jól végzett munka örömével, a nagyobb feladatok teljesítéséhez kívánhatunk hát egymásnak boldog új esztendőt! 3

Next