Figyelő, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-07 / 1. szám
Az improduktív költségek* ' ^ :"' Az improduktív költségek (pénzbüntetés, bírság, kártérítés, késedelmi kamat, kötbér stb.) a vállalati gazdálkodás „nélkülözhetetlen” rossz velejárói. Ezek a kiadások nemcsak termelési, az elszámolási és a jogi fogyatékosságok jelzői, hanem a gazdasági szabályozók érvényesülésének kifejezői is. Megnyugtatónak tűnik, hogy az improduktív költségek csökkenő irányzatúak: 1974-ben a népgazdasági eredményhez viszonyítva 13,4 milliárd forintot, 1,9 százalékot képviselnek, 1971-ben pedig még 2,6 százalékot. E mérséklődés nemcsak az eredményben, hanem szerény dinamikájú árbevétel-növekedésben is kimutatható. Az említett tünetekből a pénzügyi-elszámolási fegyelem megszilárdulására, a gazdálkodási fegyelem javulására lehetne következtetni. A rendelkezésre álló adatok, a lefolytatott pénzügyi ellenőrzés tapasztalatai azonban e tünetek megítélésében óvatosságra és fenntartásokra intenek. Az improduktív költségek fajlagos csökkenése nem minden költségtényezőre vonatkozik. Például a szankcionális kifizetések, a pénzbüntetések és a bírságok gyorsan nőnek. 1974-ben a vizsgált 159 vállalat közül csupán 13-nál merült fel ilyen jellegű improduktív költség. Ugyanakkor 76 vállalatnál többször is volt büntetés. Kirívó, hogy 70 vállalatnál kénytelenek voltak ilyen jellegű büntetést több mint 5 esetben érvényesíteni. A pénzbüntetések, bírságok tágabb körén belül különösen a bírságok érdemelnek figyelmet. Ezek sokfélék lehetnek, mint például SZTK-bírság, befizetési kötelezettségek késedelmi pótléka, MÁV- bírság. Azonban valamennyi között az egyébként is jelentős összegű szennyvízbírság növekedett gyors ütemben. Az improduktív költségek átlagos növekedési üteménél gyorsabban növekedtek a különböző fékbérek és kocsiálláspénzek. Ez azt mutatja, hogy az ezekkel összefüggő sok probléma (kocsiforduló lassítása, vasúti eszközök kapacitáskihasználásának rontása stb.) továbbra sem került nyugvópontra, jóllehet jelentős próbálkozások történtek a megoldásukra, szükséges rendtartás különösen fogyatékos. Többek között ezzel függ össze, hogy ebben a szektorban az improduktív költségük szintje a népgazdasági átlagnak több mint másfélszerese, 1,9 helyett 3,1 százaléks tapasztalatok megkérdőjelezik a vállalati elhatározástól jobban függő improduktív költségek csökkenésének egyértelműen a gazdálkodás javulásaként való értelmezését. Hiába állapítható meg ráfordításcsökkenés fajlagosan, ha ennek a jelzett negatív kísérői megmaradnak. I /I kötbérről ] A kötbér a gazdálkodás egyik szervező és kényszerítő eleme. A különböző improduktív költségfajták között ez a legjellegzetesebb, mintegy másodlagos szabályozó a központi elgondolásoknak megfelelő vállalati magatartás formálásában. Ennek ellenére e sajátos költségelem nagyságrendjéről, ágazati, vagy szektorok közötti elhelyezkedésről, szerkezeti sajátosságairól, vagy egyéb tulajdonságairól átfogó ismeretekkel még nem rendelkezünk. Már csak azért sem, mert a kötbér a mérlegbeszámolóban nem külön tételként, hanem a más jellegű késedelmi kamatokkal összevontan szerepel. Ezt kiegészíti az az összefüggés, hogy a vizsgált körön belül 1974-ben a vállalatoknak csupán 38,4 százaléka fizetett valamilyen címen kötbért, míg 61,6 százalékánál ilyen kötelezettség nem merült fel. E kedvező — talán túlságosan is „szép” — képet motiválja, hogy a nagyobb egységek, vállalatok sokkal erőteljesebben érvényesítik a kötbéreket, mint a kisebb vállalatok és a szövetkezetek. Amíg például a minisztériumi iparban a gazdálkodók 70,4 százaléka, addig a tanácsi szektorban a vállalatok 37,5 százaléka, végül a tsz-ek 24 százaléka térített 1974- ben kötbért. A kötbérek szerkezete is figyelmet érdemel. A vizsgált vállalatok által fizetett kötbérből a legnagyobb részt — 42 százalékot — a késedelmi kötbér teszi ki; a minőségi okokra visszavezethető kötbérek aránya már csak 24,4 százalék; végül a meghiúsulási és mennyiségi kötbérek részesedése 13,4, illetve 20,2 százalék. A kereskedelemben, főként a kiskereskedelem és nagykereskedelem közötti kapcsolatban kiugróan magas a minőségi kötbérfizetések részaránya (53,3 százalék). Természetesen a sok minőségi kötbér sem jelenti azt, hogy a fogyasztói érdekvédelem elérte a szükséges mértéket. Hiszen tudjuk, hogy a szállítókkal szembeni hasonló fellépés a forgalmi szférában, nem utolsósorban a nagykereskedelmi termelőkkel szemben korántsem általános, a minőségi kötbér érvényesítése nem következetes. Egész más a helyzet a kereskedelem „ellenlábasaként” szereplő termelőszövetkezeteknél. Azonkívül, hogy ez a terület — mint láttuk — viszonylag kötbérmentes „övezet”, minőségi kötbérfizetés itt már végképp nem fordul elő. További vizsgálatot igényelne annak kipuhatolása, hogy ezekben a körülményekben mekkora szerepe van a termelési, ágazati sajátosságoknak, illetve az átvevők (például felvásárló kereskedelemszállító partnerekkel szemben tanúsított nagyvonalúságának. A kötbérezésben kifejezésre jutó ellenőrzés maradéktalan érvényesülésének a népgazdaság minden ágazatában, szektorában megvan a maga sajátos rendeltetése. Ha a különböző területek között egyáltalán differenciálni lehet, talán a kereskedelmi, továbbá az építtetői, beruházói jogérvényesítést lehetne előtérbe állítani; a szerződésszerű teljesítés kikényszerítésében a kötbér szerepét e területeken tehát kulcsfontosságúként értékelni. Nem hiába terheli például az építőipart magas kötbér. A vizsgálat szűkebb keretei nem tették lehetővé, hogy a kötbérezési fegyelem minősítését, erősödő, vagy lanyhuló tendenciáját illetően általános érvényű megállapításokat tegyünk. Ettől függetlenül is figyelemre méltó, hogy a legutóbbi 3 év alatt a vizsgált körben a kereskedelmi kötbérek alkalmazása viszonylag háttérbe szorult. Ennek következtében ezek a bevételek az eredményben mérve, vagy a realizált késedelmi kamathoz viszonyítva mérséklődtek. Még feltűnőbb, hogy ugyanakkor a beruházást kivitelező vállalatok kötbérfizetése nemcsak az eredményhez képest, de abszolút értékben is visszaesett. Holott nincsenek adataink arról és nem is valószínűsíthető, hogy a kivitelezők szerződésszerű teljesítése ennyire javult volna. Javaslatok A felsorolt kedvezőtlen körülményekkel szemben számos kedvező jelenséget is tükröznek az ellenőri jelentések. Ezek közül egyesek általánosabb érdeklődésre is számot tarthatnak, példaként szolgálhatnak. Például a Fővárosi Cipőbolt Vállalatnál jelentős többlet kötbér érvényesítését állapította meg a vizsgálat. Ennek oka a Cipőkereskedelmi Vállalatok Minőségátvételi Szervének létrehozása, aminek feladata többek között a jogos kötbérek érvényesítése és behajtása. A vizsgálat különösen az energiaszállítók és azátvevők, az építtetők, beruházási lebonyolítók és kivitelezők, valamint a közös vállalatok és alapítóik együttműködésében tapasztalt ellentmondásokat. (Például lekötött gázmennyiség át nem vétele miatti kötbér, beruházási lebonyolító vállalatok nem adnak át kötbért az építtetőknek, illetve indokolatlanul kikötik, hogy a kivitelezőktől beszedett kötbérek őket illetik, stb.). Az improduktív költségek — definíciójuk alapján— a megkívánható gondosság mellett elkerülhető ráfordítások. Azonban történnek-e lépések a kellő óvatosság, elővigyázatosság elmulasztóival, a károkozókkal szemben? Nem hiába vetjük fel ezt a kérdést. Az 1968. évi 33. tvr. végrehajtásáról intézkedő 56/1970. (XII. 30.) PM sz. rendelet alapján kiadott ágazati számlakeretek az improduktív költségeknek az „anyagi felelősség érvényesítése céljából” való részletezését teszik kötelezővé. Ám a valóságban az említett előírás következetes végrehajtásáról nem beszélhetünk. A fizetett pénzbüntetéssel, bírsággal, kártérítéssel kapcsolatban a vizsgált 159 egységből 100 — a gazdálkodók 65,4 százaléka! — erkölcsi, anyagi felelősségrevonást nem érvényesít; 16,3 százaléka is csak kivételesen foganatosít ilyet és a pozitív magatartást követők aránya csak 18,3 százalék. A konkrét esetekben a felelősségrevonás elmulasztásának különféle okai ismeretesek. Először is a vállalatok jelentős része nem tekinti az improduktív költségekkel való foglalkozást a gazdálkodás szerves részének; azután sok vállalatnál oktalan, vagy jogos a félelem attól, hogy a megbüntetett dolgozók otthagyják az üzemet, más esetekben azért tekintenek el a felelősségrevonástól, mert a megállapított hibát „személyen kívülállóként” kezelik. Az ilyen és ezekhez hasonló jelenségek arra mutatnak, hogy célszerű lehet a kötbérrel összefüggő egyes szabályozások felülvizsgálata, bizonyos együttműködések formáinak korszerűsítése. Ez jelentősen hozzájárulhatna a kötbér intézményének hatékonyabb funkcionálásához. A vállalatok gyakran elfeledkeznek a takarékossági tervek összeállításánál az improduktív költségek csökkentéséről, holott a költségtényezőkben is jelentős hasznosítható tartalékok rejlenek. Óvakodni kell azonban attól, hogy az improduktív költségek csökkentésére tett felajánlások a szerződéses fegyelem rovására valósuljanak meg. Célszerű lenne a kötbérrel összefüggő szabályozásokat is felülvizsgálni és korszerűsíteni, mert jelenleg még előfordul, hogy a kötbér nem sújtja, vagy kedvezményezi kellően a szerződéses fegyelem megsértése miatt a vásárlót, illetve az eladót. Javasolható az is, hogy a szövetkezetek a magas improduktív költségeket ismertessék tagságuk előtt és az eddiginél jobban építsenek a kollektíva költségcsökkentési javaslataira, tanácsaira. Indokolt, hogy a jövőben a kötbért és a késedelmi kamatot a mérlegbeszámolóban külön-külön mutassák ki. Ez lehetővé tenné a kötbérek közgazdasági összefüggéseinek jobb elemzését, s ennek nyomán hatékony intézkedések hozatalát. A bemutatott vizsgálat is alátámasztja, hogy népgazdaságunkban a szerződéses fegyelem érvényesítésében még sok a teendő. Cseri I.—Falubiró V. A nem hatósági jellegű, hanem főként polgári jogi szerződésekben alapuló improduktív költségek (például kártérítés, késedelmi kamat, kötbér) kedvezőbben változtak, jóval kisebb mértékben növekedtek, mint a pénzbüntetések és a bírságok. Az említett improduktív költségek csökkenése gyakran nem mutat reális képet, mert nem feltétlenül hatékonyságjavulás következménye. Gyakran abból fakad, hogy a vállalatok lazán kezelik a szerződéses fegyelmet. A revíziós anyag összesítése során például megállapítást nyert, hogy a 25/1971. PM sz. rendelettel (a nem teljesített kötelezettségekről és a pénzforrások késedelmes fizetéséből adódó követelések nyilvántartásáról) kötelezővé tett dokumentációval a vizsgálatba bevont 159 vállalatnál csak 105 egység rendelkezik; 16 vállalatnál a kérdéses nyilvántartás nem volt megfelelő. A szerződésszegésen alapuló, kötelezően érvényesítendő szankciós (például kamat, kötbér) az érintett szerveknek csupán 56,5 százalékára volt jellemző, 14,5 százaléka kivételesen folyamodott ehhez az eszközhöz, 29 százaléka pedig rendszeresen mellőzte annak igénybevételét. Az ellenőrzött vállalatok mintegy 14 százalékánál, pontosabban 72 közül 10-nél kártérítések csupán azért nem fordultak elő, mert az érdekeltek nem éltek jogosultságukkal. A vizsgálatokból kitűnően a jogérvényesítés elszámolása részben a partneri „jó viszony” az „üzleti kapcsolat” megőrzését célozta. Ide értve a monopolhelyzetben levő ügyfelek „megkímélését”, sokszor nagyvállalatok részéről is. Több példa van továbbá arra, hogy a vállalatok „kéz kezet mos” magatartást tanúsítanak. A kölcsönös elnézés az improduktív költségek, főként pedig a kötbérek nem kívánatos látszatcsökkentése irányába hat. Elgondolkoztató a szövetkezetek helyzete is. Ebben a szektorban a jogérvényesítés, a szankciók alkalmazása, az ezekhez • A cikk a Pénzügyminisztérium Bevételi Főigazgatóságának vizsgálata alapján készült. FIGYELŐ, 1976. JANUÁR 7. A tervszerűségről sok szó esett a közelmúltban; a tervezés naptári időszaka — az ötödik ötéves, illetve az 1976 évi terv vitája, jóváhagyása — indokolta ezt. Bár a terv általában tartós folyamatokat összegez — és ezért hajlunk arra, hogy a gyakorlat nyelvére a folyamatos jövő idő igealakjában fordítsuk — most, az ünnepek utáni hétköznapokon, az új tervidőszak kezdetén fontos jelen időben is felidézni a tervszerűséget. Különösen így van ez az idei terv alighanem legbonyolultabban teljesíthető — egyszersmind valamennyi más feladatot meghatározó — előirányzatával, az exporttal. Témánk bevezetőjéül nem árt felidéznünk a legutóbbi esztendőváltás adatait. Ismeretes, hogy a termelés és az értékesítés januárban évről évre meredeken visszaesik, de 1975 első hónapjában a korábbi esztendőkénél is erőteljesebb volt a csökkenés. Ezen belül az exporthiányú értékesítés a legmeredekebben ívelt viszsza: jellemző, hogy amíg a szocialista ipar 1974 befejező hónapjában — folyó áron — 17,7 milliárd forint értékű árut adott át a külkereskedelemnek, 1975 januárjában ez az érték 5,5 milliárdra csökkent, s az első negyedév záró hónapjában, márciusban érte el a 13 milliárdot, majd újabb hullámzás után, a félév utolsó hónapjában is csak a 15,5 milliárdot. Korántsem statisztikatörténeti okokból idéztük ezeket a számokat, hanem nagyon is mai tanulságaira utalva. Az idei exportfeladatok teljesítése ugyanis — sok egyéb feltétel mellett — kétségkívül azt is követeli, hogy legalább valamelyest sikerüljön mérsékelni a külkereskedelmi szállítások már hagyományossá rögződött hullámzását. Ez napjainkban azt jelenti, hogy ne csak elvileg, de az exportszállítások gyakorlatában is érvényesüljön a naptári igazság, hogy 1976 — sőt az ötéves terv is — január elsején kezdődött. Az export folyamatos és nem csupán távlati élénkítését, az erre összpontosított figyelmet az is követeli, hogy nyíltan mérlegelnünk kell ezt —, ezúttal sajátos tényező szól éppenséggel az ellenkező hatás, tehát a szokásos hullámvölgy mélyülése mellett. Az új, középlejáratú tervidőszak kezdete, a szabályozók változása, a vállalati ötéves tervek jóváhagyásának szakasza még most is bizonyos „kivárási” impulzusokat erősíthet. Azt tehát, hogy a vállalatoknál a tűnődés, a szabályozók „bemérése”, a főhatósági részletintézkedések, végrehajtási utasítások kiadása, tanulmányozása fölerősítheti a januári „hagyományt”. Ha mindezt a feladatok oldaláról vizsgáljuk — és nem is csak népgazdasági méretekben, de egy-egy minisztérium szemszögéből — még nyilvánvalóbb: az idén semmiképpen nem engedhető meg a külkereskedelmi szállításnak akárcsak szokásos, hát még annál is elhúzódóbb visszaesése! Ha például arra utalunk, hogy a kohó- és gépipar az idén szocialista és tőkés exportra egyaránt mintegy 16 százalékkal több áru előállítását tervezi, hogy a könnyűipar termelésének mintegy 40 százalékát — szállítja külföldre, s ezen belül tőkés piacokra a tavalyinál 13,6 százalékkal exportál többet — ilyen méretek, növekedési arányok láttán a visszaesés csökkentésére törekedni az egész népgazdasági terv teljesítésének egyik kulcskérdése! 3