Figyelő, 1976. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-07 / 1. szám

Az improduktív költségek* ' ^ :"'­ Az improduktív költségek (pénzbünte­tés, bírság, kártérítés, késedelmi kamat, kötbér stb.) a vállalati gazdálkodás „nél­külözhetetlen” rossz velejárói. Ezek a ki­adások nemcsak termelési, az elszámo­lási és a jogi fogyatékosságok jelzői, ha­nem a gazdasági szabályozók érvényesü­lésének kifejezői is. Megnyugtatónak tűnik, hogy az impro­duktív költségek csökkenő irányzatúak: 1974-ben a népgazdasági eredményhez vi­szonyítva 13,4 milliárd forintot, 1,9 száza­lékot képviselnek, 1971-ben pedig még 2,6 százalékot. E mérséklődés nemcsak az eredményben, hanem szerény dinamiká­jú árbevétel-növekedésben is kimutatha­tó. Az említett tünetekből a pénzügyi-el­számolási fegyelem megszilárdulására, a gazdálkodási fegyelem javulására lehetne következtetni. A rendelkezésre álló ada­tok, a lefolytatott pénzügyi ellenőrzés ta­pasztalatai azonban e tünetek megítélésé­ben óvatosságra és fenntartásokra inte­nek. Az improduktív költségek fajlagos csökkenése nem minden költségtényező­re vonatkozik. Például a szankcionális kifizetések, a pénzbüntetések és a bírsá­gok gyorsan nőnek. 1974-ben a vizsgált 159 vállalat közül csupán 13-nál merült fel ilyen jellegű improduktív költség. Ugyanakkor 76 vállalatnál többször is volt büntetés. Kirívó, hogy 70 vállalat­nál kénytelenek voltak ilyen jellegű bün­tetést több mint 5 esetben érvényesíteni. A pénzbüntetések, bírságok tágabb kö­rén belül különösen a bírságok érdemel­nek figyelmet. Ezek sokfélék lehetnek, mint például SZTK-bírság, befizetési kö­telezettségek késedelmi pótléka, MÁV- bírság. Azonban valamennyi között az egyébként is jelentős összegű szennyvíz­­bírság növekedett gyors ütemben. Az improduktív költségek átlagos nö­vekedési üteménél gyorsabban növeked­tek a különböző fékbérek és kocsiállás­­pénzek. Ez azt mutatja, hogy az ezekkel összefüggő sok probléma (kocsiforduló lassítása, vasúti eszközök kapacitáski­használásának rontása stb.) továbbra sem került nyugvópontra, jóllehet jelentős próbálkozások történtek a megoldásukra, szükséges rendtartás különösen fogyaté­kos. Többek között ezzel függ össze, hogy ebben a szektorban az improduktív költ­ségük szintje a népgazdasági átlagnak több mint másfélszerese, 1,9 helyett 3,1 százal­ék­­s tapasztalatok megkérdőjelezik a vál­­lalati elhatározástól jobban függő impro­duktív költségek csökkenésének egyértel­műen a gazdálkodás javulásaként való értelmezését. Hiába állapítható meg rá­fordításcsökkenés fajlagosan, ha ennek a jelzett negatív kísérői megmaradnak. I /I kötbérről ] A kötbér a gazdálkodás egyik szervező és kényszerítő eleme. A különböző impro­duktív költségfajták között ez a legjelleg­zetesebb, mintegy másodlagos szabályo­zó a központi elgondolásoknak megfelelő vállalati magatartás formálásában. Ennek ellenére e sajátos költségelem nagyság­rendjéről, ágazati, vagy szektorok közötti elhelyezkedésről, szerkezeti sajátosságai­ról, vagy egyéb tulajdonságairól átfogó ismeretekkel még nem rendelkezünk. Már csak azért sem, mert a kötbér a mérleg­­beszámolóban nem külön tételként, ha­nem a más jellegű késedelmi kamatokkal összevontan szerepel. Ezt kiegészíti az az összefüggés, hogy a vizsgált körön belül 1974-ben a vállala­toknak csupán 38,4 százaléka fizetett va­lamilyen címen kötbért, míg 61,6 száza­lékánál ilyen kötelezettség nem merült fel. E kedvező — talán túlságosan is „szép” — képet motiválja, hogy a na­gyobb egységek, vállalatok sokkal erőtel­­je­sebben érvényesítik a kötbéreket, mint a kisebb vállalatok és a szövetkezetek. Amíg például a minis­z­tériumi iparban a gazdálkodók 70,4 százaléka, addig a taná­csi szektorban a vállalatok 37,5 százaléka, végül a tsz-ek 24 százaléka térített 1974- ben kötbért. A kötbérek szerkezete is figyelmet ér­demel. A vizsgált vállalatok által fizetett kötbérből a legnagyobb részt — 42 szá­zalékot — a késedelmi kötbér teszi ki; a minőségi okokra visszavezethető kötbé­rek aránya már csak 24,4 százalék; végül a meghiúsulási és mennyiségi kötbérek részesedése 13,4, illetve 20,2 százalék. A kereskedelemben, főként a kiskeres­kedelem és nagykereskedelem közötti kapcsolatban kiugróan magas a minőségi kötbérfizetések részaránya (53,3 százalék). Természetesen a sok minőségi kötbér sem jelenti azt, hogy a fogyasztói érdekvéde­lem elérte a szükséges mértéket. Hiszen tudjuk, hogy a szállítókkal szembeni ha­sonló fellépés a forgalmi szférában, nem utolsósorban a nagykereskedelmi terme­lőkkel szemben korántsem általános, a minőségi kötbér érvényesítése nem kö­vetkezetes. Egész más a helyzet a kereskedelem „ellenlábasaként” szereplő termelőszövet­kezeteknél. Azonkívül, hogy ez a terület — mint láttuk — viszonylag kötbérmen­tes „övezet”, minőségi kötbérfizetés itt már végképp nem fordul elő. További vizsgálatot igényelne annak kipuhatolása­, hogy ezekben a körülményekben mekko­ra szerepe van a termelési, ágazati sajá­tosságoknak, illetve az átvevők (például felvásárló kereskedelem­­szállító partne­rekkel szemben tanúsított nagyvonalúsá­gának. A kötbérezésben kifejezésre jutó ellen­őrzés maradéktalan érvényesülésének a népgazdaság minden ágazatában, szekto­rában megvan a maga sajátos rendelte­tése. Ha a különböző területek között egyáltalán differenciálni lehet, talán a kereskedelmi, továbbá az építtetői, beru­házói jogérvényesítést lehetne előtérbe állítani; a szerződésszerű teljesítés ki­kényszerítésében a kötbér szerepét e te­rületeken tehát kulcsfontosságúként ér­tékelni. Nem hiába terheli például az építőipart magas kötbér. A vizsgálat szűkebb keretei nem tették lehetővé, hogy a kötbérezési fegyelem mi­nősítését, erősödő, vagy lanyhuló tenden­ciáját illetően általános érvényű megálla­pításokat tegyünk. Ettől függetlenül is fi­gyelemre méltó, hogy a legutóbbi 3 év alatt a vizsgált körben a kereskedelmi kötbérek alkalmazása viszonylag háttér­be szorult. Ennek következtében ezek a bevételek az eredményben mérve, vagy a realizált késedelmi kamathoz viszonyítva mérséklődtek. Még feltűnőbb, hogy ugyanakkor a beruházást kivitelező vál­lalatok kötbérfizetése nemcsak az ered­ményhez képest, de abszolút értékben is visszaesett. Holott nincsenek adataink ar­ról és nem is valószínűsíthető, hogy a ki­vitelezők szerződésszerű teljesítése ennyi­re javult volna. Javaslatok A felsorolt kedvezőtlen körülmények­kel szemben számos kedvező jelenséget is tükröznek az ellenőri jelentések. Ezek kö­zül egyesek általánosabb érdeklődésre is számot tarthatnak, példaként szolgálhat­nak. Például a Fővárosi Cipőbolt Válla­latnál jelentős többlet kötbér érvényesí­tését állapította meg a vizsgálat. Ennek oka a Cipőkereskedelmi Vállalatok Mi­nőségátvételi Szervének létrehozása, ami­nek feladata többek között a jogos köt­bérek érvényesítése és behajtása. A vizsgálat különösen az energiaszállí­tók és az­­átvevők, az építtetők, beruhá­zási lebonyolítók és kivitelezők, valamint a közös vállalatok és alapítóik együttmű­ködésében tapasztalt ellentmondásokat. (Például lekötött gázmennyiség át nem vétele miatti kötbér, beruházási lebonyo­lító vállalatok nem adnak át kötbért az építtetőknek, illetve indokolatlanul kikö­tik, hogy a kivitelezőktől beszedett köt­bérek őket illetik, stb.). Az improduktív költségek — definíció­juk alapján­­— a megkívánható gondos­ság mellett elkerülhető ráfordítások. Azonban történnek-e lépések a kellő óva­tosság, elővigyázatosság elmulasztóival, a károkozókkal szemben? Nem hiába vet­jük fel ezt a kérdést. Az 1968. évi 33. tvr. végrehajtásáról intézkedő 56/1970. (XII. 30.) PM sz. rendelet alapján ki­adott á­gazati számlakeretek az improduk­tív költségeknek az „anyagi felelősség ér­vényesítése céljából” való részletezését teszik kötelezővé. Ám a valóságban az említett előírás következetes végrehajtásáról nem beszél­hetünk. A fizetett pénzbüntetéssel, bír­sággal, kártérítéssel kapcsolatban a vizs­gált 159 egységből 100 — a gazdálkodók 65,4 százaléka! — erkölcsi, anyagi felelős­­ségrevonást nem érvényesít; 16,3 száza­léka is csak kivételesen foganatosít ilyet és a pozitív magatartást követők aránya csak 18,3 százalék. A konkrét esetekben a felelősségrevo­­nás elmulasztásának különféle okai is­meretesek. Először is a vállalatok jelen­tős része nem tekinti az improduktív költségekkel való foglalkozást a gazdál­kodás szerves részének; azután sok vál­lalatnál oktalan, vagy jogos a félelem at­tól, hogy a megbüntetett dolgozók ott­hagyják az üzemet, más esetekben azért tekintenek el a felelősségrevonástól, mert a megállapított hibát „személyen kívül­állóként” kezelik. Az ilyen és ezekhez hasonló jelenségek arra mutatnak, hogy célszerű lehet a köt­bérrel összefüggő egyes szabályozások felülvizsgálata, bizonyos együttműködé­sek formáinak korszerűsítése. Ez jelentő­sen hozzájárulhatna a kötbér intézmé­nyének hatékonyabb funkcionálásához. A vállalatok gyakran elfeledkeznek a takarékossági tervek összeállításánál az improduktív költségek csökkentéséről, holott a költségtényezőkben is jelentős hasznosítható tartalékok rejlenek. Óva­kodni kell azonban attól, hogy az impro­duktív költségek csökkentésére tett fel­ajánlások a szerződéses fegyelem rovásá­ra valósuljanak meg. Célszerű lenne a kötbérrel összefüggő szabályozásokat is felülvizsgálni és kor­szerűsíteni, mert jelenleg még előfordul, hogy a kötbér nem sújtja, vagy kedvez­ményezi kellően a szerződéses fegyelem megsértése miatt a vásárlót, illetve az el­adót. Javasolható az is, hogy a szövetkezetek a magas improduktív költségeket ismer­tessék tagságuk előtt és az eddiginél job­ban építsenek a kollektíva költségcsök­kentési javaslataira, tanácsaira. Indokolt, hogy a jövőben a kötbért és a késedelmi kamatot a mérlegbeszámoló­ban külön-külön mutassák ki. Ez lehetővé tenné a kötbérek közgazdasági össze­függéseinek jobb elemzését, s ennek nyo­mán hatékony intézkedések hozatalát. A bemutatott vizsgálat is alátámasztja, hogy népgazdaságunkban a szerződéses fegyelem érvényesítésében még sok a teendő. Cseri I.—Falubiró V. A nem hatósági jellegű, hanem főként polgári jogi szerződésekben alapuló im­produktív költségek (például kártérítés, késedelmi kamat, kötbér) kedvezőbben változtak, jóval kisebb mértékben növe­kedtek, mint a pénzbüntetések és a bírsá­gok. Az említett improduktív költségek csökkenése gyakran nem mutat reális ké­pet, mert nem feltétlenül hatékonyságja­vulás következménye. Gyakran abból fa­kad,­ hogy a vállalatok lazán kezelik a szerződéses fegyelmet. A revíziós anyag összesítése során pél­dául megállapítást nyert, hogy a 25/1971. PM sz. rendelettel (a nem teljesített kö­telezettségekről és a pénzforrások kése­delmes fizetéséből adódó követelések nyilvántartásáról) kötelezővé tett doku­mentációval a vizsgálatba bevont 159 vállalatnál csak 105 egység rendelkezik; 16 vállalatnál a kérdéses nyilvántartás nem volt megfelelő. A szerződésszegésen alapuló, kötelezően érvényesítendő szank­ciós (például kamat, kötbér) az érintett szerveknek csupán 56,5 százalékára volt jellemző, 14,5 százaléka kivételesen folya­modott ehhez az eszközhöz, 29 százaléka pedig rendszeresen mellőzte annak igény­­bevételét. Az ellenőrzött vállalatok mint­egy 14 százalékánál, pontosabban 72 kö­zül 10-nél kártérítések csupán azért nem fordultak elő, mert az érdekeltek nem él­tek jogosultságukkal. A vizsgálatokból kitűnően a jogérvé­nyesítés elszámolása részben a partneri „jó viszony” az „üzleti kapcsolat” meg­őrzését célozta. Ide értve a monopolhely­zetben levő ügyfelek „megkímélését”, sokszor nagyvállalatok részéről is. Több példa van továbbá arra, hogy a vállalatok „kéz kezet mos” magatartást tanúsítanak. A kölcsönös elnézés az improduktív költ­ségek, főként pedig a kötbérek nem kívá­natos látszatcsökkentése irányába hat. Elgondolkoztató a szövetkezetek hely­zete is. Ebben a szektorban a jogérvénye­sítés, a szankciók alkalmazása, az ezekhez • A cikk a Pénzügyminisztérium Bevételi Fő­igazgatóságának vizsgálata alapján készült. FIGYELŐ, 1976. JANUÁR 7. A tervszerűségről sok szó esett a közelmúltban; a tervezés naptári idő­szaka — az ötödik ötéves, illetve az 1976 évi terv vitá­ja, jóváhagyása — indokolta ezt. Bár a terv általában tartós folyamatokat összegez — és ezért­ hajlunk arra, hogy a gyakorlat nyelvére a folyamatos jövő idő ige­alakjában fordítsuk — most, az ünnepek utáni hétköz­napokon, az új tervidőszak kezdetén fontos jelen időben is felidézni a tervszerűséget. Különösen így van ez az idei terv alighanem legbonyolultabban teljesíthető — egyszersmind valamennyi más feladatot meghatározó — előirányzatával, az exporttal. Témánk bevezetőjéül nem árt felidéznünk a leg­utóbbi esztendőváltás adatait. Ismeretes, hogy a ter­melés és az értékesítés januárban évről évre meredeken visszaesik, de 1975 első hónapjában a korábbi esztendő­kénél is erőteljesebb volt a csökkenés. Ezen belül az exporthiányú értékesítés a legmeredekebben ívelt visz­­sza: jellemző, hogy amíg a szocialista ipar 1974 befejező hónapjában — folyó áron — 17,7 milliárd forint értékű árut adott át a külkereskedelemnek, 1975 januárjában ez az érték 5,5 milliárdra csökkent, s az első negyedév záró hónapjában, márciusban érte el a 13 milliárdot, majd újabb hullámzás után, a félév utolsó hónapjában is csak a 15,5 milliárdot. Korántsem statisztikatörténeti okokból idéztük eze­ket a számokat, hanem nagyon is mai tanulságaira utal­va. Az idei exportfeladatok teljesítése ugyanis — sok egyéb feltétel mellett — kétségkívül azt is követeli, hogy legalább valamelyest sikerüljön mérsékelni a kül­kereskedelmi szállítások már hagyományossá rögződött hullámzását. Ez napjainkban azt jelenti, hogy ne csak elvileg, de az exportszállítások gyakorlatában is érvé­nyesüljön a naptári igazság, hogy 1976 — sőt az ötéves terv is — január elsején kezdődött. Az export folyamatos és nem csupán távlati élénkí­tését, az erre összpontosított figyelmet az is követeli, hogy nyíltan mérlegelnünk kell ezt —, ezúttal sajátos tényező szól éppenséggel az ellenkező hatás, tehát a szokásos hullámvölgy mélyülése mellett. Az új, közép­­lejáratú tervidőszak kezdete, a szabályozók változása, a vállalati ötéves tervek jóváhagyásának szakasza még most is bizonyos „kivárási” impulzusokat erősíthet. Azt tehát, hogy a vállalatoknál a tűnődés, a szabályozók „bemérése”, a főhatósági részletintézkedések, végrehaj­­tási utasítások kiadása, tanulmányozása fölerősítheti a januári „hagyományt”. Ha mindezt a feladatok oldaláról vizsgáljuk — és nem is csak népgazdasági méretekben, de egy-egy mi­nisztérium szemszögéből — még nyilvánvalóbb: az idén semmiképpen nem engedhető meg a külkereskedelmi szállításnak akárcsak szokásos, hát még annál is el­húzódóbb visszaesése! Ha például arra utalunk, hogy a kohó- és gépipar az idén szocialista és tőkés exportra egyaránt mintegy 16 százalékkal több áru előállítását tervezi, hogy a könnyűipar termelésének mintegy 40 százalékát — szállítja külföldre, s ezen belül tőkés pia­cokra a tavalyinál 13,6 százalékkal exportál többet — ilyen méretek, növekedési arányok láttán a visszaesés csökkentésére törekedni az egész népgazdasági terv tel­jesítésének egyik kulcskérdése! 3

Next