Figyelő, 1977. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1977-07-06 / 27. szám
2 CUKOR A VILÁGPIACON (Folytatás az 1. oldalról) sőbb kiderült — nem is termesztenek cukornádat ... A rideg számok azonban mást látszanak igazolni: 1974-ben a világ fogyasztása éppen annyival — egy millió tonnával — nőtt, mint a termelés, az export félmillió tonnával kevesebb volt, mint az előző esztendőben (!) — bár ez utóbbiban a már említett készletvisszatartás is bizonyára szerepet játszott. A spekulánsokat talán az a korábban „dogmaszerű” szemlélet „fertőzte meg”, hogy a cukor nem tartozik az árrugalmas cikkek közé, kereslete magasabb árszínvonalon sem csökkent. A fejlemények azonban ezt a nézetet is megcáfolták. A legnagyobb cukorfogyasztó (és importáló) országban, az Egyesült Államokban például két év leforgása alatt több mint tíz százalékkal csökkent az egy főre jutó cukorfelhasználás. „Az emberek egyszerűen megtanulták, hogy kevesebb cukrot kell fogyasztaniuk” — írta a Fortune idén februárban, de a gazdasági szaklap azt is hozzátette: ez a visszaesés csak a természetes cukor fogyasztására vonatkozott, a hiányzó mennyiséget ugyanis a kukoricából előállított folyékony cukorral pótolták. (Természetesem, nem a háztartási, hanem az ipari felhasználásban.) Az Egyesült Államok azonban nemcsak a legnagyobb importőr, hanem a legnagyobb termelő is a cukorfronton. Termelése — 1976-ban 6,5 millió tonna — körülbelül azonos a Szovjetunióéval és valamivel nagyobb az utánuk következő Brazíliáénál és Kubáénál. (Ez utóbbi terméseredményeiről csak becsült adatok állnak rendelkezésre.) Az USA-ban répából és nádból egyaránt készítenek cukrot. A cukornádtermelés, különösen azután indult fejlődésnek , Floridában és a Mexikói-öböl környékén —, hogy a kubai forradalom győzelme után az Egyesült Államok gyakorlatilag megszüntette kubai cukorimportját. Cukortörvény Az amerikai cukortermelés biztonságát negyven éven keresztül az a törvény garantálta, amelyet annak idején, a „nagy depresszió” időszakában hoztak azzal a céllal, hogy — Franklin Delano Roosevelt szavaival — „a cukor árát a fogyasztók számára kedvező szinten tartsák, ugyanakkor a cukorrépa- és cukornádtermesztést jövedelmezővé tegyék”. A cukortörvény a gyakorlatban — ezt később maga Roosevelt is belátta — elsősorban az iparnak kedvezett, amennyiben csak a cukor árának alsó határát tartotta fixen, felfelé az árak meglehetősen szabadon mozogtak. Ez azáltal vált lehetségessé, hogy a törvény rendelkezéseinek megfelelően a mindenkori importot korlátok között tartották és így az nem támasztott árversenyt a külföldhöz képest jóval drágábban termelő cukoriparnak. A 60-as és a 70-as éveikben a belföldi ár mindvégig magasabb volt a vlágpiacinál, így nem teljesen alaptalan ama véleményt megkockáztatni, hogy az 1974. évi nagy felvásárlásokban esetleg a jövőbeni amerikai eladásokhoz fűzött remény is közrejátszott. A cukortörvény ugyanis 1974 végén „kimúlt”, a washingtoni törvényhozás — a fogyasztók érdekeire hivatkozva — nem kívánta azt meghosszabbítani, az amerikai piac is szabad vadászterület lett. A cukorfogyasztás már említett „önkorlátozása” azonban a viszonteladók lehetőségeit alaposan megcsappantotta és — mint az adatok ezt kétségbevonhatatlanul bizonyítják — az amerikai piacon a cukor árának mozgása követte a világpiaci tendenciát — lefelé. Politikai kérdés Az árzuhanást 1975—76-ban az sem állította meg, hogy a Szovjetunió cukortermelése a vártnál kisebb volt és mintegy négymillió tonnát importálnia kellett. E mennyiség döntő részét ugyanis Kubából vásárolja, külön egyezmény alapján, a jelenlegi világpiacinál magasabb áron. A nádcukorexportőrök legfeljebb akkor remélhettek volna kedvezőbb fordulatot, ha a cukorrépatermesztésnek a 70-es évek első felében tapasztalt, nekik kedvező csökkenése folytatódik. Azonban — bizonyára épp a világpiaci „árcsúcs” hatására — 1975-től ellenkező, irányú folyamat indult meg, a világ répacukortermelése már abban az évben elérte a 72—73-as színvonalat (32 millió tonna), tavaly pedig megközelítette a 34 millió tonnát. Mindennek következtében a fejlődő országok részesedése a világ cukortermelésében az 1974-ben tapasztalt 57 százalékhoz képest két év alatt 53 százalékra esett vissza. A Le Monde Diplomatique állítása szerint 1974—76 között a világ cukortermelésében bekövetkezett növekedés kizárólag a fejlett országok cukorrépatermelése felfutásának volt köszönhető. A cukortermelés — nemcsak nálunk, de a világ nagyon sok országában — alapvető politikai kérdés. Ugyancsak a Fortune írja: „Sok mérsékelt övi országban, ahol jóval drágábban termelik a cukrot, mint a trópusokon, a hazai termelőket támogatják azért, hogy a szükségleteket elsősorban belülről elégítsék ki. Franciaország és az NSZK még a cukor exportját is szubvencionálja.” Ez a magatartás összefügg részben a cukornak az emberi táplálkozásban betöltött szerepével, részben a mezőgazdasági termelésre általában jellemző támogatási rendszerrel, hogy az agrárolló szétnyílását elkerüljék. Nemcsak nádból és répából A nádból, illetve répából történő honi cukortermelésnek azonban két versenytársa is akad. Egyrészt az ismét hallatlanul olcsó import, másrészt a folyékony cukor, amelynek gyártása az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában egyre elterjedtebb lesz. Elméletileg az összes cukorfelhasználásnak több, mint ötven százalékát lehet ezzel a magas fruktóztartalmú anyaggal helyettesíteni. Ez utóbbi eljárás versenyképességét illetően ma még megoszlanak a vélemények. Az olcsó munkabérrel termelt nádcukor importja azonban feltétlenül előnyösebbnek látszik a hazai termelésnél — legalábbis az Egyesült Államokban. Ha csak a nemzetközi cukorpiacot valamilyen nemzetközi egyezménnyel nem szabályozzák. Az eddig érvényben volt cukoregyezmény — csakúgy, mint a kávé esetében — hatástalannak bizonyult a termelő fogyasztói érdekek összehangolásában, a világpiaci áringadozások kiküszöbölésében. Most a Carter-kormányzat — ennek adta jelét a párizsi északdéli tárgyalásokon is — komolyabban törekszik a nyersanyagok nemzetközi kereskedelmének megrendszabályozására. Csakhogy ez nem kizárólag az állami politika szintjén dől el. Jelenleg — közvetve vagy közvetlenül — a transznacionális vállalatok tartják ellenőrzésük alatt a nemzetközi kávékereskedelem 70 és a nemzetközi cukorkereskedelem 55 százalékát. Lipovecz Iván ***** KISLEXIKON Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet - OECD A címben nem véletlenül szerepel a szervezet angol elnevezésének (Organisation for Economic Cooperation and Development) rövidítése, mert a magyar közgazdasági sajtóban, de a napilapokban is így használják. E szervezet elődje az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (Organisation for European Economic Cooperation — OEEC), amely 1948- ban a Marshall-terv lebonyolítására szerveződött és célja Nyugat-Európa gazdasági egyesítése volt. Az egyesítés első lépése az európai vámmentes övezet létrehozása lett volna. Ez azonban nem jött létre, hanem a gazdasági érdekterületek között kialakult az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), illetve az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, így 1959- ben az OEEC megszűnt. Az USA szorgalmazta azonban, hogy létrejöjjön egy olyan gazdasági szervezet, amelyben részt vesz és biztosítani tudja európai jelenlétét, fellendítheti piaci kapcsolatait. 1960- ban látott napvilágot az amerikai Dillonterv és már ez év végén 20 ország részvételével megalakult az OECD. A szervezet 1961-ben kezdte meg működését. Az OECD-nek jelenleg 25 tagországa van: Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Ausztria, Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Írország, Izland, Japán, Kanada, Luxemburg, Német Szövetségi Köztársaság, Norvégia, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Svédország és Törökország, Jugoszlávia és Új-Zéland társult tagok. A szervezetben az európai országok túlsúlya érvényesül. Az OECD működésének célja igen általános jellegű. A tagországok gazdasági szintjének,- foglalkoztatottságának és életszínvonalának maximális emelését, a pénzügyi stabilitás fenntartását, a fejlesztési segélynyújtás koordinálását és tökéletesítését, a világkereskedelem fejlesztését tekinti fő feladatnak. Az OECD nem törekszik arra, hogy a nemzeti döntéshozatali rendszert nemzetekfelettivel váltsa fel, tehát inkább konzultatív szervezet. Az OECD legfőbb szerve a Tanács, amelyben valamennyi tagország képviselteti magát. A „miniszteri tanács elnöke” címet viselő elnököt és két helyettesét évente újraválasztják Döntéseit három alapvető formában: kötelező erejű határozatok (belső ügyrendi kérdésekben), ajánlások és egyezmények alakjában. A döntéseket a kötelező egyhangúság elve alapján hozzák meg. A Végrehajtó Bizottság a Tanácsnak alárendelt ügyvezető szerv, 15 tagja van. A Titkárság, amelynek élén a főtitkár áll, sok igazgatóságra és főosztályra tagolódik. A szervezet munkastílusát a bizottsági munka jellemzi. Jelenleg 27 bizottság működik az OECD keretei között. Ezek a bizottságok részben gazdaságpolitikai jellegűek (például Gazdaságpolitikai Bizottság, Gazdaságfejlesztési Programbizottság, Technikai Együttműködési Bizottság, Fizetési Bizottság, Adóbizottság), részben szakmai jellegűek. (Például Ipari Bizottság, Kereskedelmi Bizottság, Idegenforgalmi Bizottság, Olajbizottság, Energiabizottság, Atomenergia Ügynökség, Mezőgazdasági és Halászati Bizottság.) Az OECD-ben jelentős gazdasági elemző tevékenység folyik és a szervezet gazdasági előrejelzéseinek nagy figyelmet szentelnek a gazdasági szakemberek. Az OECD legjelentősebb kiadványai: The OECD Economic Outlook (kétévente), Economic Surveys by the OECD (évente, minden országra vonatkozóan) Foreign Trade Statistics Bulletin (negyedévente), Main Economic Indicators (havonta) Foreign Trade Statistics. —1. — n. Kutatási vagy vállalkozási szerződés Egy fővárosi gyár az egyik kutató intézetet két nagyfrekvenciás generátor elkészítésével és szállításával bízta meg. Később a gyár az intézet ellen pert indított, amelyben annak megállapítását kérte, hogy nem vállalkozási, hanem kutatási-fejlesztési szerződést kötött, tehát a megállapodásban helytelenül tüntették fel, hogy vállalkozási szerződésről van szó. Ezt alátámasztja az is, hogy két olyan kísérleti berendezést kellett elkészíteni, amilyet eddig még nem gyártottak. Végső fokon az ügyben a Legfelsőbb Bíróság döntött, a keresetet elutasította. , Az ítélet indokolása szerint a szóbanforgó két generátor nem olyan termék, amelynek kialakítása, kikísérletezése csak most, a szerződés alapján történt. E generátorok bel- és külföldön egyaránt ismert berendezések, bár kétségtelenül egyedi gyártásúak, de a vállalkozási szerződés tárgya éppen ilyen egyedi termék létrehozása volt. A szóbanforgó szerződésből az állapítható meg, hogy kutatásifejlesztési eredmények bevezetésére és megvalósítására irányuló vállalkozási szerződésnek nem tekinthető. A gyár által hivatkozott rendeletben foglalt szabályok a kis- és nagyüzemi kísérleti tevékenységre, prototípus, vagy mintakészülék előállítására, nullszéria gyártására és minden olyan tevékenységgel létrejött szerződésekre vonatkoznak, amelyek kutatási-fejlesztési eredmények gyakorlati megvalósításának előkészítésére irányulnak. Ebben az esetben azonban a felek megállapodása nem kísérleti tevékenységre irányult, a két berendezést prototípus- vagy nullszériaként nem jelölték meg. Következésképpen a kísérleti tevékenység, a prototípus vagy nullszéria gyártása még akkor is kívülesik a szerződés körén, ha a vállalt szolgáltatás teljesítéséhez ezeknek vagy egy részüknek elvégzése, illetve elkészítése műszakilag szükséges feltétel volt Egyébként a vállalkozó — ezúttal a kutatóintézet — kockázatához tartozik, hogy ha új termék készítését vállalja, a szükséges tevékenységet miként végzi el. Nincs tehát akadálya, hogy a felek egyedi gyártású termék esetén már akkor is vállalkozási szerződést kössenek, amikor a szóbanforgó termékre vonatkozó műszaki fejlesztési tevékenységet a szállító vagy a vállalkozó még el sem végezte. A továbbiakban a Legfelsőbb Bíróság a gyár kifogásával szemben, hogy a bíróság műszaki szakértőt nem hallgatott meg, leszögezte: a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek — a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel — a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Ehhez pedig műszaki szakértői véleményre nincsen szükség. — Téves a gyárnak az az érvelése is — hangzik tovább az ítélet —, hogy miután az intézetnek kutatási-fejlesztési tevékenységre van szüksége, ez meghatározza a vele kötött szerződés jellegét. Ez azt jelentené, hogy az intézet tevékenységéhez tartozó és a kereskedelmi forgalomban beszerezhető legegyszerűbb tömegcikkre vonatkozó adás-vételi szerződést is kutatás-fejlesztési megállapodásnak kellene tekinteni, ami nyilvánvaló képtelenség. FŐSZERKESZTŐ: dr. Garam József FŐSZERKESZTŐ HELYETTES: dr. Follinus János és dr. Varga György SZERKESZTŐSÉG: Budapest V., Alkotmány u. 10. Telefon: 312-553, 311-564, 117-064, 311-302 Telex: 22-6613 Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat 1959 Budapest VIII., Blatta Lujza tér 1—3. Telefon: 313—100, 142—520 Felelős kiadó: Csollány Ferenc igazgató Hirdetések felvétele: a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál Telefon: 142—654 Előfizetési díj egy évre 96 forint Belföldön terjeszti a Magyar Posta Előfizetheti bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzemében és a Posta Központi Hírlapirodájánál (1900 Budapest V., József nádor tér L) Külföldre a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat terjeszti. (1389 Budapest, 149) 17—2625 Készült a Szikra Lapnyomdában. Felelős vezető: Sóder Imre Igazgató. HU ISSN 0015-086 X INDEX: 25238 GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP FIGYELŐ, 1977. JÚLIUS 6.