Figyelő, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1981-01-07 / 1. szám

4 Betegítő tétlenségben? A nem fizikai munkakörökben 1981. január 1-től megszűnik a továbbdolgo­­zásra ösztönző nyugdíjpótlék. És ezzel aligha változik érdemben az eddig ki­alakult helyzet. Egyrészt, az ösztönző nyugdíjpótlékot eddig is igen kevesen vették igénybe. (Több, mint 2 millió nyugdíjasból az utóbbi években mind­össze 12—13 ezer ember.) Másrészt, a KSH társadalomstatisztikusai ugyanis már évekkel ezelőtt kimutatták elemzé­seikben, hogy az értelmiségi pályákon a továbbdolgozókat eddig sem elsősorban a pénz ösztönözte a további tevékenység­re. A felmérések során a megkérdezett fizikai dolgozók mintegy kétharmada úgy nyilatkozott, hogy már nem lett volna képes továbbdolgozni és saját maga kér­te — a korhatár elérésével — nyugdí­jaztatását Az értelmiségieknek viszont 40 száza­léka azt vallotta, hogy nyugdíjaztatása esetén a munka öröme hiányzana a leg­jobban. Elsősorban ezt az űrt kitölten­dően vállalták tehát sokan eddig is a to­vábbi munkát. Természetesen, nem az anyagi ösztön­zés jelentőségét kívánom lebecsülni. De a nyugdíjkorhatár elérése után tovább­­dolgozókról szóló adatok amellett érvel­nek, hogy amikor e korosztály gazdasá­gi aktivitását próbáljuk formálni, akkor az anyagiak mellett legalább ilyen súly­­lyal esnek latba a megfelelő foglalkoz­tatási formák. Sok munkaügyi szakem­ber meggyőződése például, hogy az ösz­tönző pótlék eddigi viszonylag kicsi nép­szerűsége azzal magyarázható, hogy ez a típusú továbbdolgozás teljes munkaidő­ben teljes embert követelt. Ugyanakkor az idősebb generációk számára a rugal­masabb munkaidejű foglalkoztatási for­mák megtalálása, a mérsékeltebb igény­­bevétel döntő jelentőségű kérdés. Min­den bizonnyal e mérsékeltebb igénybevé­tel miatt választják oly sokan inkább a nyugdíj melletti évi 840 órás részfoglal­koztatási lehetőséget (nem , tagadva ugyanakkor azt a tényt, hogy bizonyos rétegek számára anyagilag is vonzóbb megoldás ez a foglalkoztatási forma.) Számos külföldi tapasztalat bizonyítja, hogy az életkorhoz jobban igazodó, haj­lékonyabb és rövidebb munkaidejű fog­lalkoztatási formák jól biztosítják az idősebb emberek számára az igénybevé­tel lassú, fokozatos csökkentését, és ez­zel elkerülik a hirtelen nyugdíjazás okozta sokkot, az egyre szélesebb rétegek köré­ben terjedő „nyugdíjas betegséget”. Hiányzó információk A rugalmasabb foglalkoztatás jelenthet akár rövidebb munkaidőt, akár heten­ként több szabadnapot. Vissza kellene adni a részfoglalkozások rangját — ez a munkaerő hatékony foglalkoztatása szempontjából is fontos lenne. Humá­nus megfontolások — az, hogy biz­tosítsuk az idősebb generációk jó köz­érzetét — ugyanígy ezt sürgetik, mint ahogyan az a fölvetés is emellett szólhat, hogy az eddig egyes helyeken tapasztalt túlfoglalkoztatás nem jelent feltétlenül globális túlfoglalkozatást az egész országban. Nem kellőképpen ki­munkált ugyanis az időskori foglalkoz­tatással kapcsolatos információáramlás. Mert nézzük csak: jelenleg hogyan ta­lálnak maguknak munkát a nyugdíjas­­korúak? A fővárosban 14 szociális foglalkozta­tó működik, vidéken is több tucatnyi, a megyei tanácsok irányítása alatt. Ezek a foglalkoztatók azonban elsősorban a különféle fogyatékosok, rokkantak és a rendkívüli alacsony jövedelműek számá­ra jelentenek segítséget. A dolgozni kí­vánó idős ember, kérésével fölkeresheti a tanács szociálpolitikai osztályát. Ek­kor a­­szociálpolitikai munkatársak úgy­nevezett környezettanulmányt készítenek a hozzájuk forduló emberről: följegyzik nyugdíja nagyságát, fölmérik otthoni kö­rülményeit stb. és indokolt esetben (a magas nyugdíj kizáró ok) munkát bizto­sítanak számára a legközelebbi Szociális foglalkoztató intézményben. Papírhajto­gatás, varrás-szabás, tv-alkatrészgyártás — efféle könnyebb, manuális tevékeny­ségeket láthatnak el, gyakran otthoni bedolgozás formájában is. Az anyagilag nagyon rászorulóknak ez a lehetőség kétségkívül fontos társadalmi segítség. Mi történik azonban azokkal, akik nem anyagi kényszerből, hanem belső késztetésre szeretnének dolgozni? Úgy tűnik, ezekben az esetekben az esetle­gesség nagy úr. Ha a nyugdíjasnak nin­csenek megfelelő kapcsolatai, ha volt munkahelyére nem kíván, vagy nem tud visszamenni, akkor marad a véletlen. Vagy talál megfelelő elfoglaltságot vagy vagy nem. Megengedhető-e azonban ez a pazarlás , emberi értékekkel? Egy-egy hoszú élet­pálya során olyan szervezési-vezetési ta­pasztalatok halmozódnak fel, amelyeket tankönyvekből megtanulni lehetetlen. Az arra érdemes időskorúakat továbbfoglal­koztatva, e tapasztalatok „átmentésével” voltaképpen növekedési tényező birtoká­ba jut a társadalom. Talán nem felesleges megjegyezni, hogy amikor a nyugdíjaskorúak foglalkoztatá­si gondjait tesszük szóvá, itt hangsúlyo­zottan a nem fizikai foglalkozásúak gondjairól van szó. A volt fizikai mun­kások ugyanis könnyebben találnak ma­guknak elfoglaltságot akár régi munka­helyükön, akár a második gazdaságban. Mégpedig oly módon, hogy e gazdaság keretei között a nagyon fontos tényező — a rugalmas munkaidő — lehetősége is automatikusan biztosított számukra. Itt lenne tehát az ideje, hogy sok más or­szág gyakorlatát követve, idehaza is af­féle „adatbank” létesüljön a nyugdíjasok számára. A vállalatok összeírnák azokat a munkaerőket, ahol az idős embereket foglalkoztatni tudnák és kívánnák. Eze­ket a jegyzékeket eljuttatnák vagy a ta­nácsokhoz, vagy a munkaközvetítő iro­dákhoz. Minden ötödik ember... Nem perifériális az öregkor témája. Magyarországon is, minden ötödik em­bert érint ez a kérdés. 1978-ban­ egészen pontosan 2 millió 171 ezer nyugdíjas korú embert tartottak nyilván a statisztikák. A nyolcva­nas és a kilencvenes években sem tö­rik meg a tendencia: tovább növekszik a 60 évnél idősebbek száma és az ezred­fordulóra arányuk az összlakosságból várhatóan meghaladja majd a 19 száza­lékot. További idetartozó adat, hogy je­lenleg a 2 millió nyugdíjasnak mindösz­­sze 10—11 százaléka aktív valamilyen (hi­vatalosan is nyilvántartott) formában. Ugyanakkor az öregedés nem megy vég­be mindenkinél egyforma ütemben. Job­ban oda kellene figyelni tehát arra a jelenségre, hogy az idős népesség köré­ben egyre növekszik azoknak a száma, akiknél az élettartammal együtt a mun­kaképesség felső határa is emelkedik. Mégis, ezt az egész témakör iránt va­lami furcsa közöny van a ma aktív ge­nerációban. (Jellemző, hogy még a szo­ciális foglalkoztatók működését is egy több, mint 12 éves, sok tekintetben ide­jét múlt rendelet szabályozza.) A témakör több figyelmet érdemelne már csak­ azért is, mert Magyarországon az időskori tétlenség széles rétegeket érintő pszichológiai, szociológiai és gaz­dasági problematikája sajátos módon ta­lálkozik az aktív keresők számának rendkívül lassú növekedésével.­­Az 1976 —1990 között munkába lépő 130—140 ezer fiatal épphogy csak pótolja a nyug­díjrendszer által a munkából tömegesen kivont embereket. Az aktív keresők szá­ma várhatóan 1990 körül is csak 5 mil­lió 200—300 ezer lesz.) De akár tekint­sünk is el ezektől a „praktikus” meggon­dolásoktól. Mindenképpen jobban tiszte­letben kellene tartani azoknak az idős embereknek a munkához való jogát, akik nem csupán fizikai-biológiai fenn­tartásuk eszközének tartják a munkát, hanem tevékenységnek, amely értelmet ad az életnek. Forgács T. Katalin Környezetvédelmi Alapok 1980 végén új környezetvédelmi rende­let látott napvilágot: a 4/1980. sz.OT—PM együttes rendelet, amely a Központi és a Tanácsi Környezetvédelmi Alap képzésé­ről és felhasználásáról intézkedik. Megítélésem szerint — tartalmát il­letően — az új rendelet nem idéz elő lényeges változást az eddig ki­alakult helyzethez képest. Inkább formailag, jogszabályilag rendez egy, az utóbbi években kialakult, némileg rendezetlen állapotot. A lényeg röviden a következőkben foglalható össze. Egy 1973. évi rendelet (2037,1975. MT) intézkedett az Országos Levegőtisztaság-védelmi Alapról, majd 1975-ben létrehozták az Országos Központi Környezetvédelmi Alapot, az V. ötéves tervperiódusra ösz­­szesen 500 millió forintos nagyságrend­ben. Ez utóbbival eleve az Országos Kör­nyezet- és Természetvédelmi Hivatal, il­letve annak jogelődje rendelkezett, míg a Levegőtisztaság-védelmi Alap központi részével az építésügyi és városfejlesztési miniszter, a néhány megyénél visszaha­gyott úgynevezett területi résszel pedig az érintett megyék gazdálkodtak. Az 1977. évi, a környezet- és természet­­védelem­ irányítását újra szabályozó ren­delet értelmében az építésügyi és város­­fejlesztési miniszter valamennyi környe­zetvédelemmel kapcsolatos hatásköre át­került az Országos Környezet- és Termé­szetvédelmi Hivatal elnökéhez. Előzmények Vizsgáljuk meg részletesebben a kör­nyezetvédelmi létesítmények finanszíro­zási rendjét. Az 1974-ben kiadott 34/1974. MT sz. rendelet „A beruházások rendjé­ről” többek között kimondja: „... A beruházási döntéseket... gazda­ságilag és műszakilag megfelelő doku­mentációkkal kell megalapozni. Ennél fi­gyelembe kell venni a környezetvédelmi követelményeket, valamint a területren­dezési terveket.” (III. fej. 4. §.) Az érvé­nyes finanszírozási elvek szerint a beru­házások környezetvédelmi részköltségeit a beruházás többi részével azonos pénz­ügyi forrásokból kell fedezni, környezet­­védelmi támogatás az új beruházások környezetvédelmi részére nem adható. Ez az intézkedés azt a célt szolgálja, hogy a jövőben csak olyan beruházások való­suljanak meg, amelyek jövedelmezősége az egyéb költségek mellett „elbírja” a környezetvédelemmel kapcsolatos ráfor­dításokat is. Támogatás tehát csak a már működő üzemek környezetvédelmi intézkedései­hez adható — ezt leszögezi a most megje­lent rendelkezés is. A már működő létesítmények pótlóla­gos környezetvédelmi beruházásainak tá­mogatási rendszerét a­z 1976. OTT PM rendelet szabályozta. Ez most érvényét veszíti, azonban az előzmények jobb megértéséhez villantsuk fel néhány rész­letét. Eszerint, az eddig érvényben volt finanszírozási rendben a környezetvé­delmi beruházásokhoz a pénzügyi forrá­sokat a következő sorrendben kellett fel­használni : — vállalati fejlesztési alap (szövetkeze­teknél az amortizációs alap is); — kedvezményes beruházási hitelek (maximális lejárat 8 év, kamat: 6 száza­lék); — különféle alapok, támogatások (Le­vegőtisztaság-védelmi Alap, Vízügyi Alap, bizonyos ágazati támogatások stb.); — végül a Központi Környezetvédelmi Alap, amelyet abban az esetben lehet fel­használni, ha az összes többi forrás nem elég. A legfrissebb rendelkezés lényegében az utóbb említett Központi Környezetvé­delmi Alapot vonja össze a Levegőtiszta­ság-védelmi Alappal. Az eddig érvény­ben volt szabályozás ,az 1/1973. (I. 9.) MT. befizetett bírságokat az Országos Levegő­tisztaság-védelmi Alapban kellett kezelni. Az alapból a levegőtisztaság-védelem­mel kapcsolatos országos feladatok támo­gatására Központi Alapot, a legveszélye­sebben szennyezett területeken (Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Komárom és Veszprém megyék, illetve Budapest) pe­dig a helyi feladatok támogatására Terü­letfejlesztési Alapot kellett képezni. A Központi Alap a legveszélyesebben szennyezett területeken a légszennyezők által befizetett pénzeszközök 50 százalé­kának, valamint az ország többi terüle­teiről befizetett pénzeszközök egészének összegéből állt. A Területfejlesztési Alap ezzel szem­ben — értelemszerűen — a veszélyezte­tett megyéknél és a fővárosnál visszaha­gyott befizetésekből állt. Az új rendelet előnyei Az új 4/1980. OTT PM rendelet szerint a Központi Környezetvédelmi Alap a to­vábbiakban az ország területén befizetett légszennyezési bírságból és a népgazda­sági tervben előirányzott költségvetési juttatásból képződik. A Tanácsi Alapokat ugyanazoknál a megyéknél kell képezni, mint amelyeket a régi rendelet is legin­kább veszélyeztetettnek jelölt meg. A képzés módja is változatlan: továbbra is az e megyékben befizetett légszennye­zési bírságok 50 százalékát hagyják visz­­sza a Tanácsi Alapok képzésére (tehát az eddigi Területi Levegőtisztaság-védelmi Alapok elnevezése változott csupán meg). Az is változatlanul érvényben van, hogy mind a Központi, mind a Tanácsi Ala­pokból pályázat útján lehet támogatást elnyerni. A Központi Alap összevont kezelésének vitathatatlan előnye lehet a továbbiak­ban, hogy így együttesen koncentráltabb eszközök állnak az OKTH rendelkezésére és talán hatékonyabbá is válhat az Alap felhasználása, mint amikor a Levegőtisz­taság-védelmi Alapból csak a levegőtisz­taság-védelmet szolgáló létesítményekhez lehetett támogatást adni. Nem egyértel­műen üdvözlendő viszont — még a be­ruházási helyzet mint előzmény ismereté­ben sem — az új rendelkezésnek az a pontja, miszerint: „A Központi és a Ta­nácsi Környezetvédelmi Alap beruházási célú felhasználása után az Alap kezelői­nek 25 százalékot az állami költségve­tésbe kell befizetniük.” Bizonyos értelem­ben felemás, hogy a Központi Alap tekin­télyes hányadát az állami költségvetés biztosítja. A rendelet azt is kimondja, hogy az alapokat döntő részben beruhá­zások támogatására kell felhasználni. Ugyanakkor az említett 25 százalék automatikusan visszakerül oda, ahonnan vézetett. Egyike lenne ez a sokféle játék­nak — a költségvetés különböző „zsebei” között?­­ F. K. ik­n­tíltaba lép január 1-én — sok jogszabály záradékaként olvashat­tuk az elmúlt napokban-hetekben ezt az időhatárt. Nemcsak a hatodik ötéves tervtörvény, s nem is csak az idei tervről szóló minisztertanácsi határozat lépett érvénybe szilveszter éjfélkor, hanem — például — ez­zel a nappal látott munkába az Ipari Minisztérium, vált hatályossá az új bértarifarendszer, módosult né­hány gazdasági szabályozó. A változások indoklásáról bőséggel tájékozódhatott a közvélemény a nálunk immár hagyományos évzáró közéleti híradásokból: a Központi Bizottság decemberi üléséről tudósító közleményből, az országgyűlés téli ülésszakának expozéiból, vitájából. Most, túlhaladva január 1-én, megkezdve tehát a végrehajtás hétköznapi munkáját, a változások mellett a változatlanság — a folytatás — mozzanatára célszerű helyezni a hangsúlyt. S mielőtt konzervatív színezetet kapna ez a megálla­pítás, fontos megjegyezni: a változatlanság abba az ösz­­szefüggésrendszerbe illesztve értendő, hogy folytatódik mindaz, ami az 1978 decemberi KB-határozattal kez­dődött. A tervezés, a szabályozás, és az intézményrendszer korszerűsítése — a gazdaságirányítás e hármas egysége — összekapcsolódva, egymással kölcsönhatásban irá­nyul ama cél megvalósítására, amit az esztendő gazdál­kodásának középpontjaként rögzített december 2-i ülé­sén a Központi Bizottság: „az 1981. évi népgazdasági terv fő célja — a VI. ötéves terv irányelveivel össz­hangban — a népgazdaság egyensúlyi helyzetének, el­sősorban a külgazdasági egyensúlynak a további javí­tása, valamint az elért életszínvonal megőrzése, az élet­­körülmények javítása...” A terv lényegének meghatározása ismerősen hang­zik, hiszen ez volt a fői feladat tavaly, és ez áll a teen­dők középpontjában az idén, és jövőre is. A változatlan cél azonban változó, növekvő feladatokat jelent, s a megvalósítás eszközrendszerében is időről időre módo­sulhatnak a hangstílyok. Az idén, amint ez ismeretes, a terv lényegében a tavalyi koncepciót folytatja — a mérsékelt növekedés közepette előrehaladó strukturális átrendeződést irányozza elő —, a szabályozórendszer alapjaiban nem változik, csak néhány részlete módo­sul, erőteljesebben alkalmazkodik viszont a változó kö­vetelményekhez a gazdálkodás szervezete, az irányítás intézményrendszere. Erre utal mindenekelőtt az ipar­­irányítás változása, s az is, hogy a vállalati szervezeti rendszer jobban igazodik az átrendeződés igényeihez. Nemcsak az jelzi ezt, hogy — például — megszűnt a szénbányászat tröszti irányítása, s néhány nagyvállalat gyárai önállósulnak, hanem szélesebb érvénnyel az a folyamat, hogy felülvizsgálják a vállalati tevékenysé­get ésszerűtlenül szűkítő szabályokat, amelyek — mint a pénzügyminiszter országgyűlési expozéja aláhúzta — „indokolatlan különbségeket hoznak létre kis- és nagy­­vállalatok, állami vállalatok és szövetkezetek működési feltételei között”. A változatlan célt, az egyensúly erősítését az idén is rugalmasan változó eszközök-módszerek segítik, köz­vetítve és érvényesítve a bonyolultabb, feszítettebb kö­vetelményeket. Ennek tudatában kell dolgoznunk ja­nuár 1-től, amikor nemcsak az új jogszabályok, de az újabb követelmények is hatályba léptek. FIGYELŐ, 1981. JANUÁR 7.

Next