Figyelő, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1981-01-07 / 1. szám
4 Betegítő tétlenségben? A nem fizikai munkakörökben 1981. január 1-től megszűnik a továbbdolgozásra ösztönző nyugdíjpótlék. És ezzel aligha változik érdemben az eddig kialakult helyzet. Egyrészt, az ösztönző nyugdíjpótlékot eddig is igen kevesen vették igénybe. (Több, mint 2 millió nyugdíjasból az utóbbi években mindössze 12—13 ezer ember.) Másrészt, a KSH társadalomstatisztikusai ugyanis már évekkel ezelőtt kimutatták elemzéseikben, hogy az értelmiségi pályákon a továbbdolgozókat eddig sem elsősorban a pénz ösztönözte a további tevékenységre. A felmérések során a megkérdezett fizikai dolgozók mintegy kétharmada úgy nyilatkozott, hogy már nem lett volna képes továbbdolgozni és saját maga kérte — a korhatár elérésével — nyugdíjaztatását Az értelmiségieknek viszont 40 százaléka azt vallotta, hogy nyugdíjaztatása esetén a munka öröme hiányzana a legjobban. Elsősorban ezt az űrt kitöltendően vállalták tehát sokan eddig is a további munkát. Természetesen, nem az anyagi ösztönzés jelentőségét kívánom lebecsülni. De a nyugdíjkorhatár elérése után továbbdolgozókról szóló adatok amellett érvelnek, hogy amikor e korosztály gazdasági aktivitását próbáljuk formálni, akkor az anyagiak mellett legalább ilyen súlylyal esnek latba a megfelelő foglalkoztatási formák. Sok munkaügyi szakember meggyőződése például, hogy az ösztönző pótlék eddigi viszonylag kicsi népszerűsége azzal magyarázható, hogy ez a típusú továbbdolgozás teljes munkaidőben teljes embert követelt. Ugyanakkor az idősebb generációk számára a rugalmasabb munkaidejű foglalkoztatási formák megtalálása, a mérsékeltebb igénybevétel döntő jelentőségű kérdés. Minden bizonnyal e mérsékeltebb igénybevétel miatt választják oly sokan inkább a nyugdíj melletti évi 840 órás részfoglalkoztatási lehetőséget (nem , tagadva ugyanakkor azt a tényt, hogy bizonyos rétegek számára anyagilag is vonzóbb megoldás ez a foglalkoztatási forma.) Számos külföldi tapasztalat bizonyítja, hogy az életkorhoz jobban igazodó, hajlékonyabb és rövidebb munkaidejű foglalkoztatási formák jól biztosítják az idősebb emberek számára az igénybevétel lassú, fokozatos csökkentését, és ezzel elkerülik a hirtelen nyugdíjazás okozta sokkot, az egyre szélesebb rétegek körében terjedő „nyugdíjas betegséget”. Hiányzó információk A rugalmasabb foglalkoztatás jelenthet akár rövidebb munkaidőt, akár hetenként több szabadnapot. Vissza kellene adni a részfoglalkozások rangját — ez a munkaerő hatékony foglalkoztatása szempontjából is fontos lenne. Humánus megfontolások — az, hogy biztosítsuk az idősebb generációk jó közérzetét — ugyanígy ezt sürgetik, mint ahogyan az a fölvetés is emellett szólhat, hogy az eddig egyes helyeken tapasztalt túlfoglalkoztatás nem jelent feltétlenül globális túlfoglalkozatást az egész országban. Nem kellőképpen kimunkált ugyanis az időskori foglalkoztatással kapcsolatos információáramlás. Mert nézzük csak: jelenleg hogyan találnak maguknak munkát a nyugdíjaskorúak? A fővárosban 14 szociális foglalkoztató működik, vidéken is több tucatnyi, a megyei tanácsok irányítása alatt. Ezek a foglalkoztatók azonban elsősorban a különféle fogyatékosok, rokkantak és a rendkívüli alacsony jövedelműek számára jelentenek segítséget. A dolgozni kívánó idős ember, kérésével fölkeresheti a tanács szociálpolitikai osztályát. Ekkor aszociálpolitikai munkatársak úgynevezett környezettanulmányt készítenek a hozzájuk forduló emberről: följegyzik nyugdíja nagyságát, fölmérik otthoni körülményeit stb. és indokolt esetben (a magas nyugdíj kizáró ok) munkát biztosítanak számára a legközelebbi Szociális foglalkoztató intézményben. Papírhajtogatás, varrás-szabás, tv-alkatrészgyártás — efféle könnyebb, manuális tevékenységeket láthatnak el, gyakran otthoni bedolgozás formájában is. Az anyagilag nagyon rászorulóknak ez a lehetőség kétségkívül fontos társadalmi segítség. Mi történik azonban azokkal, akik nem anyagi kényszerből, hanem belső késztetésre szeretnének dolgozni? Úgy tűnik, ezekben az esetekben az esetlegesség nagy úr. Ha a nyugdíjasnak nincsenek megfelelő kapcsolatai, ha volt munkahelyére nem kíván, vagy nem tud visszamenni, akkor marad a véletlen. Vagy talál megfelelő elfoglaltságot vagy vagy nem. Megengedhető-e azonban ez a pazarlás , emberi értékekkel? Egy-egy hoszú életpálya során olyan szervezési-vezetési tapasztalatok halmozódnak fel, amelyeket tankönyvekből megtanulni lehetetlen. Az arra érdemes időskorúakat továbbfoglalkoztatva, e tapasztalatok „átmentésével” voltaképpen növekedési tényező birtokába jut a társadalom. Talán nem felesleges megjegyezni, hogy amikor a nyugdíjaskorúak foglalkoztatási gondjait tesszük szóvá, itt hangsúlyozottan a nem fizikai foglalkozásúak gondjairól van szó. A volt fizikai munkások ugyanis könnyebben találnak maguknak elfoglaltságot akár régi munkahelyükön, akár a második gazdaságban. Mégpedig oly módon, hogy e gazdaság keretei között a nagyon fontos tényező — a rugalmas munkaidő — lehetősége is automatikusan biztosított számukra. Itt lenne tehát az ideje, hogy sok más ország gyakorlatát követve, idehaza is afféle „adatbank” létesüljön a nyugdíjasok számára. A vállalatok összeírnák azokat a munkaerőket, ahol az idős embereket foglalkoztatni tudnák és kívánnák. Ezeket a jegyzékeket eljuttatnák vagy a tanácsokhoz, vagy a munkaközvetítő irodákhoz. Minden ötödik ember... Nem perifériális az öregkor témája. Magyarországon is, minden ötödik embert érint ez a kérdés. 1978-ban egészen pontosan 2 millió 171 ezer nyugdíjas korú embert tartottak nyilván a statisztikák. A nyolcvanas és a kilencvenes években sem törik meg a tendencia: tovább növekszik a 60 évnél idősebbek száma és az ezredfordulóra arányuk az összlakosságból várhatóan meghaladja majd a 19 százalékot. További idetartozó adat, hogy jelenleg a 2 millió nyugdíjasnak mindöszsze 10—11 százaléka aktív valamilyen (hivatalosan is nyilvántartott) formában. Ugyanakkor az öregedés nem megy végbe mindenkinél egyforma ütemben. Jobban oda kellene figyelni tehát arra a jelenségre, hogy az idős népesség körében egyre növekszik azoknak a száma, akiknél az élettartammal együtt a munkaképesség felső határa is emelkedik. Mégis, ezt az egész témakör iránt valami furcsa közöny van a ma aktív generációban. (Jellemző, hogy még a szociális foglalkoztatók működését is egy több, mint 12 éves, sok tekintetben idejét múlt rendelet szabályozza.) A témakör több figyelmet érdemelne már csak azért is, mert Magyarországon az időskori tétlenség széles rétegeket érintő pszichológiai, szociológiai és gazdasági problematikája sajátos módon találkozik az aktív keresők számának rendkívül lassú növekedésével.Az 1976 —1990 között munkába lépő 130—140 ezer fiatal épphogy csak pótolja a nyugdíjrendszer által a munkából tömegesen kivont embereket. Az aktív keresők száma várhatóan 1990 körül is csak 5 millió 200—300 ezer lesz.) De akár tekintsünk is el ezektől a „praktikus” meggondolásoktól. Mindenképpen jobban tiszteletben kellene tartani azoknak az idős embereknek a munkához való jogát, akik nem csupán fizikai-biológiai fenntartásuk eszközének tartják a munkát, hanem tevékenységnek, amely értelmet ad az életnek. Forgács T. Katalin Környezetvédelmi Alapok 1980 végén új környezetvédelmi rendelet látott napvilágot: a 4/1980. sz.OT—PM együttes rendelet, amely a Központi és a Tanácsi Környezetvédelmi Alap képzéséről és felhasználásáról intézkedik. Megítélésem szerint — tartalmát illetően — az új rendelet nem idéz elő lényeges változást az eddig kialakult helyzethez képest. Inkább formailag, jogszabályilag rendez egy, az utóbbi években kialakult, némileg rendezetlen állapotot. A lényeg röviden a következőkben foglalható össze. Egy 1973. évi rendelet (2037,1975. MT) intézkedett az Országos Levegőtisztaság-védelmi Alapról, majd 1975-ben létrehozták az Országos Központi Környezetvédelmi Alapot, az V. ötéves tervperiódusra öszszesen 500 millió forintos nagyságrendben. Ez utóbbival eleve az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal, illetve annak jogelődje rendelkezett, míg a Levegőtisztaság-védelmi Alap központi részével az építésügyi és városfejlesztési miniszter, a néhány megyénél visszahagyott úgynevezett területi résszel pedig az érintett megyék gazdálkodtak. Az 1977. évi, a környezet- és természetvédelem irányítását újra szabályozó rendelet értelmében az építésügyi és városfejlesztési miniszter valamennyi környezetvédelemmel kapcsolatos hatásköre átkerült az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal elnökéhez. Előzmények Vizsgáljuk meg részletesebben a környezetvédelmi létesítmények finanszírozási rendjét. Az 1974-ben kiadott 34/1974. MT sz. rendelet „A beruházások rendjéről” többek között kimondja: „... A beruházási döntéseket... gazdaságilag és műszakilag megfelelő dokumentációkkal kell megalapozni. Ennél figyelembe kell venni a környezetvédelmi követelményeket, valamint a területrendezési terveket.” (III. fej. 4. §.) Az érvényes finanszírozási elvek szerint a beruházások környezetvédelmi részköltségeit a beruházás többi részével azonos pénzügyi forrásokból kell fedezni, környezetvédelmi támogatás az új beruházások környezetvédelmi részére nem adható. Ez az intézkedés azt a célt szolgálja, hogy a jövőben csak olyan beruházások valósuljanak meg, amelyek jövedelmezősége az egyéb költségek mellett „elbírja” a környezetvédelemmel kapcsolatos ráfordításokat is. Támogatás tehát csak a már működő üzemek környezetvédelmi intézkedéseihez adható — ezt leszögezi a most megjelent rendelkezés is. A már működő létesítmények pótlólagos környezetvédelmi beruházásainak támogatási rendszerét az 1976. OTT PM rendelet szabályozta. Ez most érvényét veszíti, azonban az előzmények jobb megértéséhez villantsuk fel néhány részletét. Eszerint, az eddig érvényben volt finanszírozási rendben a környezetvédelmi beruházásokhoz a pénzügyi forrásokat a következő sorrendben kellett felhasználni : — vállalati fejlesztési alap (szövetkezeteknél az amortizációs alap is); — kedvezményes beruházási hitelek (maximális lejárat 8 év, kamat: 6 százalék); — különféle alapok, támogatások (Levegőtisztaság-védelmi Alap, Vízügyi Alap, bizonyos ágazati támogatások stb.); — végül a Központi Környezetvédelmi Alap, amelyet abban az esetben lehet felhasználni, ha az összes többi forrás nem elég. A legfrissebb rendelkezés lényegében az utóbb említett Központi Környezetvédelmi Alapot vonja össze a Levegőtisztaság-védelmi Alappal. Az eddig érvényben volt szabályozás ,az 1/1973. (I. 9.) MT. befizetett bírságokat az Országos Levegőtisztaság-védelmi Alapban kellett kezelni. Az alapból a levegőtisztaság-védelemmel kapcsolatos országos feladatok támogatására Központi Alapot, a legveszélyesebben szennyezett területeken (Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Komárom és Veszprém megyék, illetve Budapest) pedig a helyi feladatok támogatására Területfejlesztési Alapot kellett képezni. A Központi Alap a legveszélyesebben szennyezett területeken a légszennyezők által befizetett pénzeszközök 50 százalékának, valamint az ország többi területeiről befizetett pénzeszközök egészének összegéből állt. A Területfejlesztési Alap ezzel szemben — értelemszerűen — a veszélyeztetett megyéknél és a fővárosnál visszahagyott befizetésekből állt. Az új rendelet előnyei Az új 4/1980. OTT PM rendelet szerint a Központi Környezetvédelmi Alap a továbbiakban az ország területén befizetett légszennyezési bírságból és a népgazdasági tervben előirányzott költségvetési juttatásból képződik. A Tanácsi Alapokat ugyanazoknál a megyéknél kell képezni, mint amelyeket a régi rendelet is leginkább veszélyeztetettnek jelölt meg. A képzés módja is változatlan: továbbra is az e megyékben befizetett légszennyezési bírságok 50 százalékát hagyják viszsza a Tanácsi Alapok képzésére (tehát az eddigi Területi Levegőtisztaság-védelmi Alapok elnevezése változott csupán meg). Az is változatlanul érvényben van, hogy mind a Központi, mind a Tanácsi Alapokból pályázat útján lehet támogatást elnyerni. A Központi Alap összevont kezelésének vitathatatlan előnye lehet a továbbiakban, hogy így együttesen koncentráltabb eszközök állnak az OKTH rendelkezésére és talán hatékonyabbá is válhat az Alap felhasználása, mint amikor a Levegőtisztaság-védelmi Alapból csak a levegőtisztaság-védelmet szolgáló létesítményekhez lehetett támogatást adni. Nem egyértelműen üdvözlendő viszont — még a beruházási helyzet mint előzmény ismeretében sem — az új rendelkezésnek az a pontja, miszerint: „A Központi és a Tanácsi Környezetvédelmi Alap beruházási célú felhasználása után az Alap kezelőinek 25 százalékot az állami költségvetésbe kell befizetniük.” Bizonyos értelemben felemás, hogy a Központi Alap tekintélyes hányadát az állami költségvetés biztosítja. A rendelet azt is kimondja, hogy az alapokat döntő részben beruházások támogatására kell felhasználni. Ugyanakkor az említett 25 százalék automatikusan visszakerül oda, ahonnan vézetett. Egyike lenne ez a sokféle játéknak — a költségvetés különböző „zsebei” között? F. K. ikntíltaba lép január 1-én — sok jogszabály záradékaként olvashattuk az elmúlt napokban-hetekben ezt az időhatárt. Nemcsak a hatodik ötéves tervtörvény, s nem is csak az idei tervről szóló minisztertanácsi határozat lépett érvénybe szilveszter éjfélkor, hanem — például — ezzel a nappal látott munkába az Ipari Minisztérium, vált hatályossá az új bértarifarendszer, módosult néhány gazdasági szabályozó. A változások indoklásáról bőséggel tájékozódhatott a közvélemény a nálunk immár hagyományos évzáró közéleti híradásokból: a Központi Bizottság decemberi üléséről tudósító közleményből, az országgyűlés téli ülésszakának expozéiból, vitájából. Most, túlhaladva január 1-én, megkezdve tehát a végrehajtás hétköznapi munkáját, a változások mellett a változatlanság — a folytatás — mozzanatára célszerű helyezni a hangsúlyt. S mielőtt konzervatív színezetet kapna ez a megállapítás, fontos megjegyezni: a változatlanság abba az öszszefüggésrendszerbe illesztve értendő, hogy folytatódik mindaz, ami az 1978 decemberi KB-határozattal kezdődött. A tervezés, a szabályozás, és az intézményrendszer korszerűsítése — a gazdaságirányítás e hármas egysége — összekapcsolódva, egymással kölcsönhatásban irányul ama cél megvalósítására, amit az esztendő gazdálkodásának középpontjaként rögzített december 2-i ülésén a Központi Bizottság: „az 1981. évi népgazdasági terv fő célja — a VI. ötéves terv irányelveivel összhangban — a népgazdaság egyensúlyi helyzetének, elsősorban a külgazdasági egyensúlynak a további javítása, valamint az elért életszínvonal megőrzése, az életkörülmények javítása...” A terv lényegének meghatározása ismerősen hangzik, hiszen ez volt a fői feladat tavaly, és ez áll a teendők középpontjában az idén, és jövőre is. A változatlan cél azonban változó, növekvő feladatokat jelent, s a megvalósítás eszközrendszerében is időről időre módosulhatnak a hangstílyok. Az idén, amint ez ismeretes, a terv lényegében a tavalyi koncepciót folytatja — a mérsékelt növekedés közepette előrehaladó strukturális átrendeződést irányozza elő —, a szabályozórendszer alapjaiban nem változik, csak néhány részlete módosul, erőteljesebben alkalmazkodik viszont a változó követelményekhez a gazdálkodás szervezete, az irányítás intézményrendszere. Erre utal mindenekelőtt az iparirányítás változása, s az is, hogy a vállalati szervezeti rendszer jobban igazodik az átrendeződés igényeihez. Nemcsak az jelzi ezt, hogy — például — megszűnt a szénbányászat tröszti irányítása, s néhány nagyvállalat gyárai önállósulnak, hanem szélesebb érvénnyel az a folyamat, hogy felülvizsgálják a vállalati tevékenységet ésszerűtlenül szűkítő szabályokat, amelyek — mint a pénzügyminiszter országgyűlési expozéja aláhúzta — „indokolatlan különbségeket hoznak létre kis- és nagyvállalatok, állami vállalatok és szövetkezetek működési feltételei között”. A változatlan célt, az egyensúly erősítését az idén is rugalmasan változó eszközök-módszerek segítik, közvetítve és érvényesítve a bonyolultabb, feszítettebb követelményeket. Ennek tudatában kell dolgoznunk január 1-től, amikor nemcsak az új jogszabályok, de az újabb követelmények is hatályba léptek. FIGYELŐ, 1981. JANUÁR 7.