Figyelő, 1981. július-december (25. évfolyam, 26-53. szám)

1981-07-01 / 26. szám

AMIÉRT AZ IGAZGATÓKNAK AGGÓDNIUK KELL „Annak a vállalatnak, amelyiknek nincs elgondolása a jövőről, valószínűleg nem is lesz jövője” — idézte dr. Csath Magdolna főosztályvezető egy, a vállalati stratégiával foglalkozó külföldi szakember — ha némileg túlzó, de alapjaiban mégiscsak elfogadható — megállapítását azon a konzultáción, amelyet az Ipari Minisztérium a közelmúltban a vállalati stratégiáról rendezett. E témában 1977 októberében rendeztek utoljára tanácskozást, s ha felelevenítjük az akkor elhangzottakat, arra a megállapításra juthatunk, hogy szerény előrehaladás történt. Mindenekelőtt a nehéziparba tartozó vállalatoknál örvendetes törekvés tapasztalható a vállalatok hosszú távú fejlődését megalapozó stratégia kialakítására. Egyik-másik vállalatnál immár a vezetés eszközrendszerének integráns része a stratégiai tervezés. Csak, tiki rákényszerül Vajon mi az oka annak, hogy a vállalatok többségénél nem folyik stratégiai tervezés? Úgy vélem, a jövőért mindenekelőtt az aggódik, tehát csak az érdekelt annak kutatásában, az alternatív lehetőségek és veszélyhelyzetek feltárásában, a távlati célok kitűzésében, aki arra rákényszerül. Ez a kényszer a közelmúltig nem érvényesült. Az eladók piaca, a hiány és annak újratermelődése, a szabályozás, a támogatás rendszere nem tette kérdésessé a vállalatok többsége számára a fennmaradást. A vállalati stratégiáról négy évvel ezelőtt rendezett vitán megállapították, hogy „... a gazdaságirányító szervek meglehetősen uniformizált tervezési ajánlásokat adnak a vállalatoknak, s ezek is gyakran táblázatok kitöltésére, és nem a tervezés érdemi, tartalmi részére vonatkoznak”. (Figyelő, 1977. okt. 26.) Három évvel később, a IV. tervezési konferencia résztvevői úgy értékelték a helyzetet, hogy „... A tervezésben ma is tapasztalható a rutin, a táblázatgyártás és erőteljesen hat a naturális szemléletmód ... a vállalati tervezésben a vállalati politika kidolgozása még nem nyerte el méltó helyét . ..” (Figyelő, 1980. nov. 26.) A mostani tanácskozáson pedig aláhúzták: tervezési gyakorlatunk az Országos Tervhivatal más szellemet tükröző középtávú tervezési irányelveitől eltérően ma is meglehetősen merev, sem az időhorizont, sem a módszerek tekintetében, sem a tartalmi vonatkozásokban nem számolnak a vállalat jellegének és a vállalat környezetének megfelelő, azzal összhangban álló tervezőmunka kialakításával. A középtávú terveket ma is az irányító szervek részére készítik a vállalatok, s ez eleve determinálja e munkát. Az eddig elmondottakból az is következik, hogy még csak a kezdő lépéseket tettük meg a bizonytalansági tényezők kezelése módszereinek kialakításában, s a prognosztikában. Mindehhez hozzátehetjük, hogy nem alakult ki a vezetési tanácsadásnak az a hálózata, amely kívülről is segíthetné a vállalatokat a stratégiai tervezés meglehetősen bonyolult munkájában. Miha és hiábavaló Irán. Talán felesleges szóvá tenni: a stratégiai tervezés központi előírása hiba és hiábavaló lenne. A stratégia kidolgozásának ugyan létezik egy általános, lényegében valamennyi vállalatnál alkalmazható gondolati rendszere, kerete. Ennek megismertetésében aktív szerepet tölthetnek be a központi gazdaságirányító szervek, így többek között az Ipari Minisztérium. Módszertani segédletek, esettanulmányok közreadásával jól szolgálhatják az ügyet. Ám a stratégia kidolgozásának konkrét módszerét minden vállalatnak magának kell kialakítania. Tapasztalataim szerint egyik-másik vállalat lényegében középtávú terveit, vagy egy-egy részterületre kidolgozott hosszú távú koncepciót tekinti stratégiának. Szólnom kell a stratégiaalkotás szubjektív feltételeiről, mert ennek a szerepe igen fontos. Ezt bizonyítja többek között az is, hogy a vázolt objektív körülmények ellenére jó néhány vállalat vezetője felismerte: a stratégiák kialakítása és időről időre történő megújítása kompetitív tényező, előny a vállalat számára. E vállalatok rövid és középtávú tervei, valamint akciói is összhangban vannak a távlati célokkal. Ez azért fotos, mert a vállalati cselekvést így alárendelhetik a hosszú távú versenyképességet és fennmaradást biztosító céloknak. Azoknál a vállalatoknál, amelyek stratégiával rendelkeznek, a középtávú tervezés is megalapozottabb és nem korlátozódik a múlt extrapolálására. A középtávú tervek — legalábbis a vállalatok igazi, saját maguk számára készített tervei — valóban jövőorientáltak és a vállalat erőforrás-, termelési és piaci struktúrájának változására, illetve a változtatás feltételét képező döntésekre koncentrálnak. Éppen ezen vállalatok példát késztetnek annak a kimondására is — látszólag ellentmondva korábbi önmagamnak —, hogy sok vállalat a jelenlegi lehetőségekkel sem él, vagy azért, mert vezetőik még nem érzékelik eléggé a jelen és a jövő szorító, és a versenyben maradás egyre nehezebbé váló feltételeit, vagy azért, mert még nem ismerték fel, s nem találták meg azokat a módszereket, melyekkel a fennmaradás, a túlélés valószínűségét javítani lehet. Mühvtyiitáh Nem szándékom túlértékelni a tanácskozás jelentőségét. Aligha várhatjuk, hogy a résztvevők menten hozzálátnak stratégiájuk kialakításához, de az, hogy húsz-harminc vállalati szakember kicseréli tapasztalatait és nyilvános bírálat tárgyává teszi saját (stratégiai) munkáját, az semmiképpen nem marad hatástalan a résztvevők szemléletére, gondolkodására. Bizonyosak lehetünk abban is, hogy a résztvevők egy része ráébred arra: a gazdasági vezetők fő ellenségével, a bizonytalansággal szemben a tudatos előrelátás a leghatásosabb fegyver. Ezt a fegyvert azonban minden vezetőnek lényegében saját magának kell kikovácsolnia. Célszerű lenne a műhelyvitákat folytatni, esetleg a különböző méretű vállalatok körében, az egymással tartós együttműködést folytató vállalatok körében stb. Bizonyára hasznos lenne, ha az ilyen tanácskozásokon az Ipari Minisztérium más funkcionális részlegei is részt vennének, mert egyrészt olyan szempontokkal gazdagíthatnák a tanácskozást, amelyek így elsikkadnak, másrészt ők maguk is gazdagodhatnának a vállalati tapasztalatok és törekvések megismerése révén. Olyan korban élünk, amikor már nem engedhető meg az „operatív tűzoltás”. A gazdálkodó szervezetek versenyképes fennmaradása megköveteli, hogy aktív módon hassanak környezetükre. Ehhez azonban előrelátás, a vállalkozás hoszszú távú fejlesztésének útját (és feltételeit) felrajzoló koncepció szükséges. Ez nem azon múlik, hogy egy vállalat kicsi-e vagy nagy. „Méretarányos” stratégiákat kell kidolgozni (ennek lehetőségét a nemzetközi tapasztalatok igazolják) a jövőre való felkészülés érdekében. A gazdasági vezető társadalmi felelőssége abban van, hogy mindent megtegyen a rábízott gazdasági egység versenyképes fennmaradása érdekében. Ebben van fontos szerepe a vállalati stratégiának. Jómagam csak laboratóriumi körülmények, igaz igen jól szimulált viszonyok között vettem részt vállalati stratégia kidolgozásában. Tudom, hogy bonyolult munkáról van szó, és tapasztaltam: a stratégia kidolgozása nagy szellemi és nem jelentéktelen anyagi ráfordítást követel. S ha a vállalat azért dolgozza ki stratégiáját, mert azt követni is akarja(!), akkor gondoskodnia kell olyan felülvizsgálati rendszer kiépítéséről is, amely figyelmeztet: mikor kell megújítani a stratégia egyes elemeit, vagy ha szükséges, a Stratégia egész cél- és eszközrendszerét. Tapasztalt vállalatvezetők arra tanítottak: a stratégiaalkotás rákényszerít annak felismerésére, amiért a vállalatvezetőnek valóban aggódnia kell... Dr. Varga György * A vállalati stratégiai tervezésről rendezett konzultációt június 10—11-én és 15—16-án az Ipari Minisztérium Terv- és Közgazdasági Főosztálya. A tanácskozáson Horváth László, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese tartott bevezető előadást, majd Beck Tamás a Lenfonó és Szövőipari Vállalat, Dunajszky András a Ganz-MÁVAG, Tatai Ilona a Taurus Gumiipari Vállalat és Varga Edit a Kőbányai Gyógyszerárugyár vezérigazgatója ismertette a vállalati stratégia kidolgozásában szerzett tapasztalatokat. FIGYELŐ, 1981. JÚLIUS 1. Az Országgyűlés napirendjén A statisztikai rendszer fejlesztése Az országgyűlés múlt heti ülésén megtárgyalta az 1973. V. Statisztikai Törvény végrehajtásának eddigi tapasztalatait. Megkértük Nyitrai Ferencné államtitkárt, a Központi Statisztikai Hivatal elnökét, a napirend előadóját, hogy vázolja az integrált statisztikai rendszer fejlesztésével kapcsolatos elképzeléseket, amelyekről az országgyűlési beszámolójában említést tett. A beszámolóban valóban felvetettem az integrált statisztikai rendszer megteremtésének gondolatát, mint a Statisztikai Törvény követelményeinek megfelelő fejlesztési elképzelést. Természetesen e fórumon nem bocsátkozhattam részletesebb szakmai ismertetésre és így örömmel teszek eleget lapjuk kérésének. Az integrált statisztikai rendszerek kialakításának törekvése világszerte előtérbe került. Ennek oka, hogy a modern élet információéhsége egyre nagyobb és azt klasszikus eszközökkel már nem lehet kellően kielégíteni. Szerencsére rendelkezésünkre állnak a korszerű számítógépek, amelyek segítségünkre vannak az újszerű feladatok megoldására, az információs munka minőségileg új típusú megszervezésére. Az integrált statisztikai rendszer olyan információs rendszer, amely épít a különböző statisztikai ágazatok egymástól való függésére, tekintettel van azok ellentmondásos hatásaira is. Széles körben átfogja az információs szinteket, tehát magába foglalja a mikro-, a mezzo- és a makroszférát és azok kölcsönös kapcsolatrendszerét. Amikor az integrált statisztikai rendszert kívánjuk megteremteni, olyan koordinált népgazdasági információs rendszer kidolgozását tűzzük ki célul, amelyben az adatok és elemzések a különböző vezetői szintek igényeinek, követelményeinek is megfelelnek. A feladat nem egyszerű, hiszen számos elvi és módszertani kérdést kell megoldani. Például a gazdaságstatisztikában koordinálni kell az országunkban kialakult adatbázisokat , adatbankokat. A társadalomstatisztikában ki kell terjeszteni az egységes lakossági adatgyűjtési rendszert, anélkül, hogy a lakosságot több adatkéréssel terhelnének. Mind a gazdaság, mind a társadalom,statisztika továbbfejlesztésében alapvető szempont a kölcsönös kapcsolatok biztosítása, a több szempontú elemezhetőség, az egyedi adatok sokoldalú felhasználhatósága. Erősíteni kell az összekötő kapcsokat a gazdaságstatisztika és a társadalomstatisztika között. Az egyik összekötő kapocs a két alrendszer között a társadalmi jelzőszámok rendszere. Ismeretes, hogy ez a mutatószámrendszer módot ad arra, hogy a társadalmi hovatartozás fontosabb ismérveit hozzákösse a gazdasági aktivitás, a gazdaságban elfoglalt szerep mutatóihoz. A kapcsolatot elemi adatok és aggregált mutatók szintjén is létre lehet hozni. A kapcsolatteremtésnek azonban más módjai is vannak. A társadalom és a gazdaság területén tapasztalt jelenségek és végbemenő folyamatok kölcsönhatásait mind a népgazdaság szintjén, mind pedig területi szinten elemezni kívánjuk. Ehhez olyan adatbázisra van szükség amely alkalmas arra, hogy ne csupán az igazgatási határok között, tehát megyei vonatkozásiban nyújtson lehetőséget a kölcsönhatások vizsgálatára, hanem kisebb egységek — tájegységek, körzetek, nagyobb városok körüli agglomerációk — metszetében is. Bár csak érintőlegesen, de szólni kell arról is, hogy mind a gazdaság-, mind a társadalomstatisztika területén, mind pedig ezek kölcsönhatásaiban nagyobb szerepet kell juttatni az úgynevezett minőségi mutatószámoknak. Mutatószámrendszerünkben tehát a volumenmutatók mellett (esetenként helyett),* a minőségi mutatószámoknak kell a nagyobb hangsúlyt biztosítanunk. Amikor az integrált statisztikai rendszer kiépítésén munkálkodunk olyan kérdésekre kell válaszolnunk, mint: meddig tartsuk meg a kialakult és begyakorolt hagyományos módszereket, és mikor váltsunk? Milyen határok között realizálható az új információs igények keltése és azok kielégítése? A hazai hagyományos vagy újonnan kialakult módszerek és a nemzetközi statisztikai szervezetek ajánlásai közötti kapcsolatot hogyan tudjuk biztosítani? E feladatokat csak akkor tudjuk eredményesen megoldani, ha nemcsak a statisztikai szervezet készül fel erre, hanem az adatszolgáltatók is szoros együttműködési készséget tanúsítanak. Wiesel Iván Megnyíltak az ifjúsági építőtáborok — több mint 56 ezer diák, a középiskolás tanulóknak mintegy a negyede végez közhasznú munkát a KISZ építőtáboraiban, s 10-14 ezer fiatal dolgozik a megyei, valamint az egyetemi, főiskolai táborokban. A fiatalok hagyományos nyári munkája — beleértve a táborokban végzett munkát is —, pedagógiai és gazdasági szempontból egyaránt jelentős, ami az utóbbit illeti elsősorban a mezőgazdasági idénymunkákban nélkülözhetetlen ez a segítség. Ezúttal mégis a nyári munka pedagógiai értékéről szólunk, azzal a meggyőződéssel, hogy távlatilag ez is pótolhatatlan gazdasági értékké válik. Mindezt azzal összefüggésben húzzuk alá, hogy a KISZ építőtáboraiban az idén ösztönző jutalmazási módszert vezettek be. A változás lényege az, hogy a fogadó vállalat az ellátásért napi ötven forintot vonhat le a munka ellenértékéből, a másik ötven százalékból pedig jutalmazási alapot képeznek, amit maguk a fiatalok oszthatnak el — a táborvezetőség közreműködésével — a végzett munka alapján. Különösen fontos az a feltétel, hogy a jutalmazási alap pénzösszegei nem utalhatók át semmiféle, bármily nemes rendeltetésű célra sem. A pedagógiai — egyszersmind társadalmi — célzat ebből világosan kitűnik: a fiatalok, miközben két hétre mintegy „kirándulnak” a termelőmunka világába, érzékelik, közvetlenül tapasztalják a végzett munkához igazodó elosztás hatásait. Mindez társadalmi mértékben túlmutat a nyári táborozáson, a módszert ugyanis célszerű lenne alkalmazni általában a fiatalok nyári — sőt, nem is csak nyári — munkavégzésekor. Ismeretes, hogy sok munkahelyre érkeznek ilyentájt néhány hetes munkára fiatalok — jobbára az ott dolgozók gyerekei —, és esztendők óta követett gyakorlat, hogy sokhelyütt mintegy a családi jövedelem kielégítésének vagy a gyerek zsebpénzutánpótlásának tekintik ezt a tevékenységet, valami tesséklássék látszatmunkával foglalkoztatva a fiatalokat. Ez pedig nemcsak azért káros, mert sérti e fiatalok igazságérzetét, káros önértékelésükre, de azért is, mert ezzel ezt a képet nyújtják a felnőttek, a termelőmunka miágáról. Márpedig ez — legalábbis a munkahelyek zömére kiterjedően — torz kép, hiszen a teljesítményelv, a végzett munkához igazodó elosztás mind jobban teret hódít, s mire a mai fiatalok kilépve az iskolából, elfoglalják majd valódi munkahelyüket, remélhetően teljesebbé válik ez az elosztási rend. Méltán esik sok szó manapság az úgynevezett emberi tényezőről — a növekedésnek arról a már-már kizárólagos forrásáról, amire jövendő terveinket alapozhatjuk. Kétség nem fér hozzá, hogy az emberi tényező fejlesztéséhez nemcsak az általános és szakismeretek gyarapítása, hanem a társadalom működési elveinek ismerete — sőt, tapasztalása — is hozzá tartozik. Ezek sorában pedig különös jólelentőségű az a tapasztalat, ami közvetlenül kapcsolódhat a fiatalok morális érzékéhez, igazságtudatához, a munkának és ellenértékének szoros összefüggése. Ilyen módon nem tesznek jót sem a fiataloknak, sem a holnap társadalmának azok a munkahelyi vezetők akik szervezett és hiánytalanul megkövetelt munka nélkül is „zsebpénzeket” folyósítanak a nyári munkavégzőknek. A KISZ-táborok új jutalmazási rendszere is ezt a felismerést igazolja. 5