Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)

1982-01-13 / 2. szám

Változások az árrendszerben (Folytatás az 1. oldalról) , amint az exporthatékonyság más eszkö­zökkel való javítására. Ez az alapjában véve helyes tendencia azonban a­ haté­konysághoz és a növekedéshez fűződő érdekek összhangját bizonyos fokig meg­bontotta, amit vissza kellett állítani. Több vállalat ugyanis érdektelenné vált egyes exportügyletek megvalósításában, vagy a kivitel növelésében, mert azok nála már a rosszabb jövedelmezőségű sávba tar­toznak, h*­­’,ott még nyereséges, tehát a népgazdaság számára előnyös tételekről volt szó. Ezt az ellentmondást kiküszöbö­lendő már 1981. év első fél évében ki­adásra került olyan rendelkezés, mely a jövedelmezően exportáló és exportjukat meghatározott mértéken túl növelő vál­lalatokat mentesítette az előírt belföldi árs­zin­tcsökken­tési kötelezettség alól. Most az újabb rendelkezés tovább javítja a hatékonysági és a növekedési követelmé­­ny­ek közötti összhangot. Az új rendelke­zés — mérsékli az árszintcsökkentési kö­telezettség alóli mentesítéshez szükséges exportnövelés (forint értékben számított) mértékeit, valamint — a kivitel meghatározott mértéken felüli növekedése esetén megszünteti az exportárak kettős korlátjának egyikét, nevezetesen a vállalati exportárszint kö­telező követését is. Az új szabályok részben kiterjesztik a kompetitív árképzés körét, egyidejűleg azonban egyévi felkészülési időt bizto­sítanak a külkereskedelmi árakhoz tör­ténő igazodásra minden olyan gazdasági egység számára, amelyet 1981. után köte­leztek e szabály betartására (azaz 1981. után válik „vezető” vállalattá). Mód nyílik arra, hogy a külkereskedel­mi árakhoz igazodó árképzéssel eddig együtt járó konjunkturális ármozgások kilengéseit mérsékeljék a vállalatok. A belföldi árképzésben a ki nem használt export árszintjét eddig is ártartalékként kezelhették a vállalatok. A jövőben mód lesz export nyereségtartalékot is képez­ni a belföldi árképzés céljaira, ha a vál­lalat exportkülönbözeti tartalékalapot képez. A konjunkturális ár- és nyereség­ingadozást az is mérsékli majd, hogy az árfolyambiztosítást nemcsak a jövedel­mezőség, hanem az árszintkorlát számí­tásánál is figyelembe vehetik. Mikor lehet árat emelni? Az új szabályok a belföldi árképzés ol­daláról mérséklik ugyan az exportvál­­lalkozás kockázatát, de nem szüntetik meg a kompetitív árképzésnek azt a nagy előnyét, hogy jövőbeni belföldi áremelés­re csak akkor kerülhet sor, ha azt a kül­piaci árak alakulása indokolttá teszi. Vagyis e körben a jövőben is csak akkor lehet belföldön árat emelni, ha a termék a külső piacokon is relatíve — más ter­mékekhez képest — felértékelődik és ez az exportárban is kifejeződik. E szabályok nem teszik egyszerűbbé a külkereskedelmi árakhoz igazodó ár­képzést. Problémák adódhatnak minde­nekelőtt abból, hogy az exportnövelés (akár az árak relatív — árfolyamszinthez viszonyított — emelésével, akár a kivi­tel mennyiségének növelésével éri is el azt a vállalat) folyamatossága időnként szükségszerűen megszakadhat. Ezért a szabályok már eleve több éves átlagnö­vekedési mértékeket jelölnek meg, de átmeneti kiesés esetén — ha az export tartós növelésének feltételei a jövőre néz­ve is biztosítottak — az árhatóság az új rendelkezés szerinti árképzés fenntartá­sát engedélyezni fogja (tudniillik az át­meneti időre is). Egyesekben felmerülhet az a gondolat ,hogy ezek az új rendelkezések gyengítik az exportárkövetési kényszert. Erre csak az lehet a válasz: ami nincs, azt nem le­het követelni. Pontosabban: az exportár sok különböző szintű és jövedelmezősé­gű tétel átlagos árszintje, s a követés an­nál megbízhatóbb, minél nagyobb, széle­sebb a gyártmányok azon köre, melyet exportálunk. Az exportárcsökkenés ese­tén eddig kötelezően előírt belföldi ár­­csökkentés megszüntetése pedig — növek­vő exportárbevétel mellett — nem je­lent kisebb feladatot a külpiacokhoz való alkalmazkodásban, mint az eddigi felté­telek teljesítése. Csak éppen jobban mér­legelheti a vállalat az exporthatékony­ság javításának, tartásának, vagy eset­leges romlásának, illetve az exportárbe­vétel növelésének előnyeit és hátrányait, tartalma azoknak az újabb előírásoknak, melyek a kompetitív árképzés körén kí­vül eső területek árképzését szabályozzák. Az állami szervek kinyilvánították azt az állásfoglalásukat, hogy általában 6 százalékos (a szolgáltatásoknál 9 száza­lékos) nyereséget tartalmazó árat minő­sítenek a mai helyzetben reális, nem ma­gas árszintnek. Az elemzések szerint ugyanis — szintén általában — körülbe­lül igen mértékű nyereséget enged meg az exportárakhoz igazodó árkép­zés is, s a különböző ár­szférák ilyen nyereség­­szint mellett vannak egymással össz­hangban. Az Országos Anyag- és Árhivatal bejelentési kötelezettséget írt elő arra az esetre, ha a kompetitív árképzésre nem kötelezett vállalat árat akar emel­ni és tényleges nyeresége a 6 (illetve a 9) százalékot meghaladja. A 6 (illet­ve a 9) százalékos nyereségszint azon­ban nem direktíva az egyes termékek árképzése számára, mint ahogy a kom­petitív áras szférában az exportnyere­ség sem az. Az előírások a kétféle ár­képzés összhangját azzal is elősegítik, hogy a 6/1979. ÁH. sz. rendelkezés alá nem tartozó vállalatnál e mérték felet­ti árat is tudomásul veszik, ha az az export vagy az import árakkal alátá­masztható és az export növekedését, il­letve az import helyettesítését segíti (be kell jelenteni az ilyen szándékot is, de az ilyen kritériumoknak megfelelő ár nem kifogásolható). A belső piaci viszonyok erősítését szolgálják az előírások azzal, hogy a 6 és 9 százaléknál, illetve a kompetitív szférában az exporténál magasabb nye­reséget is elismernek, — a kompetitív szférában, ha az gaz­daságos importhelyettesítéssel párosul vagy más vállalatnál segíti a gazdasá­gos export növekedését, — a nem kompetitív árképzés köré­ben ezeken kívül, ha a forgalomban lévő termékek árával arányos ár mellett a vállalat költségei viszonylag alacso­nyak, vagy ha a kereset kielégítéséhez szükséges gazdaságos fejlesztés finanszí­rozása indokol nagyobb nyereséget tar­talmazó árat. Hosszú viták után elkészültek a fo­­gyasztásicikk-kereskedelmi vállalatok ár­képzési magatartására vonatkozó irány­elvek, melyek arra ösztönzik a kereske­delmi vállalatokat, hogy az árak vi­szonylagos stabilitása mellett javítsák kereskedelmi módszereiket és csökkent­sék a forgalmi költségeket. Az 1981. év egyik jelentős eredménye, hogy előrehaladtak az építőipari árak versenyárrendszer irányába való fejlesz­tésének munkálatai. Miután a beruhá­zási piacon valamelyest javult a keres­let-kínálat közötti összhang, lehetőség nyílt arra, hogy az épület, az ép­­mény árát versenytárgyaláson határozzák meg, s függetlenítsék az országos normákon alapuló építőipari árjegyzéktől. Egyelőre ezen a téren a kezdeti lépéseket tesszük meg, majd fokozatosan kerülnek beveze­tésre az új szabályok. Átmenetileg tehát két árképzési mód érvényesül egymás mellett: az eddigi, országos normákon alapuló és a versenytárgyalásos árkép­zés. Az országos normák jelentősége egyébként — mint segédeszközé — a versenyár-kialakításnál is bizonyos fo­kig megmarad. A versenyárrendszer épí­tőiparra való kiterjesztéseinek hatásait ma még aligha lehet felmérni, de ha azt a gazdaságszervező-irányító munká­val koordináltan hajtjuk végre, az igen előnyös hatással lehet a tervező munka hatékonyságának javítására és a kivite­lezés költségeinek csökkentésére. A kisvállalatok és árképzési szabályok jelentek meg a kisvállalatok és kis­szövetkezetek, va­lamint az úgynevezett kisüzemi terme­lők (kisiparosok, gazdasági munkaközös­ségek, a vállalatok szerződéses üzemel­tetésű részlegei, polgári jogi társaságok) részére. A szabályok nem jelentik az ed­digi szabályok lényeges változtatását e szektorokban, de biztosítják a bürokrá­­ciamentes árkialakítást és rendezik az új vállalkozási formák árhelyzetét. A kisvállalatok és kis­szövetkezetek eseté­ben az a feltételezés, hogy azok döntően a kompetitív árképzéshez tartozó szer­vezetek áraihoz igazodó árakat fognak kialakítani, és alacsonyabb költségeik­kel, a kereslethez való alkalmazkodási képeségükkel versenytársai is lehetnek e szervezeteknek. A kisüzemi termelők részére árképzésük segítése­ érdekében irány rezsióradíjakat, vagy irányárakat is közzé fognak tenni az árhatóságok, melyek egyúttal kalkulációjuk biztonsá­gát is jelentik. Dr. Rácz László A nem kompetitív árképzés Az ár korlátos jellegének erősítése — Anélkül, hogy a piaci viszonyokhoz alkal­­­azkodó árképzést fékeznénk —, ez a fő IGYELŐ, 1982. JANUÁR 13. ÉPÍTŐIPARI ÁRKÉPZÉS Vállalkozók és technológiák versenyeztetése A vállalkozás — a szó igaz értelmében — nem jelenik meg máról holnapra gaz­dasági életünkben. Művi, rendeleti úton nem lehet elővarázsolni. Elterjedése hosszú folyamat eredménye lehet. Ezt a folyamatot azonban — reméljük meg le­het gyorsítani egy következetesen alkal­mazott feltételrendszerrel. Az építőiparban e feltételrendszer ki­alakításában nagy jelentőségű lép­és az Állami Tervbizottság 1981-ben hozott határozata, amely kimondja, hogy „a ki­vitelezés vállalkozási jellegének erősíté­sére általánossá kell tenni a vállalatba adás, versenyeztetés rendszerét”. Mint ismeretes, a keresleti túlsúly miatt az építőiparban a múltban olyan árszabályozás érvényesült, amely az ár­ban felszámítható költségek maximálá­sával, hatósági szabályozással védte az árszintet, így közvetve a megrendelők érdekvédelmét látta el — sok esetben azok helyett. Amikor azonban a beruházási piac di­namikus egyensúlyának a kialakításához a gazdasági versenyt hívjuk segítségül, akkor a korábbi árszabályozás anakro­nisztikussá válik, a fejlődés gátjaként valamennyi más intézkedés sikerét ve­szélyeztetheti. Az említett határozat értelmében a munkák vállalkozásba adásának új rend­szere a versenytárgyalás, és ezt szolgálja az is, hogy az „... árak kialakítását a felek megegyezésére kell bízni mindazon munkáknál, amelyeknél a megrendelő a vállalkozókat versenyezteti és több ér­demleges ajánlat között válaszhat”. A határozat nem egyszerű árforma­­változtatást jelent. A határozat szövege félreérthetetlenül szakítást jelent a be­vezetőben említett, s ma már a fejlődés útjába került árszabályozással. Az eddig érvényes rendszerben a meg­rendelőnek azt a munkát kellett megfi­zetnie (költségeit elismerni), amelyet egy adott termék előállításához — az építő­ipar adott technológiai, szervezettségi stb. szintjén — felhasznált akkor is, ha ez nem volt azonos a termék (a munka) eredményének az értékével. A megren­delő nem fizethetett többet, akkor sem, ha ebből többleteredménye származott volna. (Erre ugyan 1979 óta lett volna le­hetőség, azonban a gyakorlatban kevés példát ismerünk.) Ugyanakkor el kellett ismerni a kivitelező olyan költségeit is, amelyek a számára készült termék ér­tékét nem növelték. Így állt elő az a helyzet, hogy „értékesebb” lett az a ter­mék, amelynél a kivitelező a költségkal­kulációban el tudta fogadtatni például azt, hogy a tömeganyagokat kétszer tá­rolták, és többe került az a csatornasza­kasz, amihez a földet nem lapáttal, ha­nem géppel emelték ki stb. E rendszer tehát gyakorlatilag lehető­vé tette mindenkor, minden költség el­ismertetését — minden kivitelező szá­mára. Még akkor is, ha az adott tevé­kenységre a kínálati többlet volt a jel­lemző. Például a résfalazási munkák ára nem csökkent — bár több vállalat, több berendezés állt munka hiányában. Miért? Azért, mert a megrendelők min­dig csak egy kivitelezővel tárgyalva vál­laltatták el a „feladatot”. Élt az autar­­kiás szemlélet is, ami szerint egy-egy megye területén a „saját” tervező mun­káját a „mi” megyei vállalatunk végezze; az útépítést — még ha azt a munkát más is képes lett volna elvégezni — az erre a „feladatra” életre hívott vállalatnak kel­lett végrehajtania. A megrendelők nem ismerték fel azt a lehetőséget, hogy — például a metróépítéshez szükséges rés­falazási munkára — nem egy generálki­vitelezőt kellett volna megbízni, hanem több vállalkozó ajánlatát lehetett volna beszerezni. Versenyeztetni lehetett volna azokat, akiknél eredménykiesést okozott a nem termelő berendezés. Ugyanakkor a másik oldalon a vállalkozók abban bíz­tak, hogy a kihasználatlan kapacitások eredményrontó hatását „valaki” majd kompenzálja, ahelyett, hogy vállalkoztak volna a felkutatott, s a megszokottnál talán kevesebb haszonnal járó megbízá­sok megszerzésére. Az ÁTB 1981. júliusi határozata értel­mében lehetővé vált a különböző vállal­kozók és technológiák versenyeztetése. Ezzel mód nyílik a különböző szervezett­ségű, eltérő költségszínvonalon dolgozó vállalatok összehasonlítására. A vállal­kozó árajánlata — feltételezve, hogy a vállalkozó ismeri saját költségeit — tar­talmazza ugyan az individuális költsége­ket, az elfogadott ajánlat alapján kiala­kuló kötési ár azonban már a piaci vi­szonyok közepette kialakult megrendelői értékítélet hordozója. Rendkívül fontos változást elindító fo­lyamat kezdődött meg ezzel az építőipar­ban. A megrendelő számára érdektelenné válik, hogy a vállalkozó milyen munka­­folyamatok alkalmazásával és milyen költségráfordítással hozza létre a meg­rendelt terméket, végzi el a munkát. A „hogyan” felelőssége a jövőben nem a megrendelőt, hanem a vállalkozót terhe­li. Magyarán: a részletes kiviteli, tech­nológiai terveket általában nem a meg­rendelőnek kell szolgáltatnia a vállalkozó számára, hanem azokat a vállalkozó ma­ga készíti vagy készítteti el olyan rész­letezettséggel és mélységgel, ahogyan azt a munka jellege megkívánja. A tervező­től a mai értelemben vett költségvetés (de még csak költségvetési kiírási szö­veg) elkészítését sem várhatjuk. Helyet­te jogossá válik az az igény, hogy a ter­vező erejét, szakképzettségét az elképze­lések koncepcionális, több változatban történő kidolgozására és a várható beru­házási költségek színvonalas előrebecslé­sére koncentrálja. Az új típusú árajánlat, amely termé­szetszerűleg egy összeg is lehet, nyilván­valóan nem azonos a mai költségvetéssel. Az árajánlat a megrendelőnek készül, alapja a vállalkozó saját tényleges költ­ségeit tartalmazó árverés. Ez utóbbi lehet ugyan, de általában nem része, mellék­lete az árajánlatnak; ez a vállalkozó sa­ját „bizonylata”. Ebben a szemléletben azonban a tény­leges költségek nem is „érdekelhetik” a megrendelőt. Számára a legkedvezőbb árajánlat kiválasztása a fontos. Az olyan technológiák, amelyek drágák, az olyan vállalatok, amelyek magas költségekkel, szervezetlenül dolgoznak, ebben a rend­szerben hátrányos helyzetbe kerülnek. A mai hatósági árszabályozással szemben a piac ezeket az átlagosnál magasabb költ­ségeket feltehetően nem ismeri el. A korszerű technológiákat hatékonyan al­kalmazó vállalkozók számára ugyanakkor a több megbízás, a nagyobb volumen ré­­vén biztosított a fejlődés, és tisztességes eredmény realizálása válik lehetővé. Puhl László ­ ÉRDEKELTSÉG AZ ÁRKOCKÁZAT VÁLLALÁSÁBAN • Értelmezhető-e úgy a 13/1981. ÁH számú rendelkezés, mint amelyik min­den estleges akadályt elhárít az export­­volumen növelése útjából? ■ Nem, ez nem szolgálja közvetlenül az exportvolumen növelését, sőt azt sem akadályozza meg, hogy a vállalatok ne csökkentsék kivitelüket, ha az számuk­ra előnytelen. Az új intézkedés célja te­hát nem a régi volumenszemlélet újra­élesztése, hanem az, hogy elhárítsa a gazdaságos kivitel növelése útjából az indokolatlan akadályokat. A volumen növelésének egyébként sok olyan akadá­lya van, amit az árrendszer önmagában nem háríthat el. Például ilyen a kapaci­táskorlát, a tőkekorlát, a minőségi, vagy a keresleti korlát. Megjegyzem egyéb­ként, hogy a rendelkezés nem is a „volu­men” kifejezést használja, hanem az ex­port forintértékének növekedéséről be­szél, s ez már egészen más. (Figyelő, 1981. május 6.) 3

Next