Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)
1982-01-13 / 2. szám
Változások az árrendszerben (Folytatás az 1. oldalról) , amint az exporthatékonyság más eszközökkel való javítására. Ez az alapjában véve helyes tendencia azonban a hatékonysághoz és a növekedéshez fűződő érdekek összhangját bizonyos fokig megbontotta, amit vissza kellett állítani. Több vállalat ugyanis érdektelenné vált egyes exportügyletek megvalósításában, vagy a kivitel növelésében, mert azok nála már a rosszabb jövedelmezőségű sávba tartoznak, h*’,ott még nyereséges, tehát a népgazdaság számára előnyös tételekről volt szó. Ezt az ellentmondást kiküszöbölendő már 1981. év első fél évében kiadásra került olyan rendelkezés, mely a jövedelmezően exportáló és exportjukat meghatározott mértéken túl növelő vállalatokat mentesítette az előírt belföldi árszintcsökkentési kötelezettség alól. Most az újabb rendelkezés tovább javítja a hatékonysági és a növekedési követelmények közötti összhangot. Az új rendelkezés — mérsékli az árszintcsökkentési kötelezettség alóli mentesítéshez szükséges exportnövelés (forint értékben számított) mértékeit, valamint — a kivitel meghatározott mértéken felüli növekedése esetén megszünteti az exportárak kettős korlátjának egyikét, nevezetesen a vállalati exportárszint kötelező követését is. Az új szabályok részben kiterjesztik a kompetitív árképzés körét, egyidejűleg azonban egyévi felkészülési időt biztosítanak a külkereskedelmi árakhoz történő igazodásra minden olyan gazdasági egység számára, amelyet 1981. után köteleztek e szabály betartására (azaz 1981. után válik „vezető” vállalattá). Mód nyílik arra, hogy a külkereskedelmi árakhoz igazodó árképzéssel eddig együtt járó konjunkturális ármozgások kilengéseit mérsékeljék a vállalatok. A belföldi árképzésben a ki nem használt export árszintjét eddig is ártartalékként kezelhették a vállalatok. A jövőben mód lesz export nyereségtartalékot is képezni a belföldi árképzés céljaira, ha a vállalat exportkülönbözeti tartalékalapot képez. A konjunkturális ár- és nyereségingadozást az is mérsékli majd, hogy az árfolyambiztosítást nemcsak a jövedelmezőség, hanem az árszintkorlát számításánál is figyelembe vehetik. Mikor lehet árat emelni? Az új szabályok a belföldi árképzés oldaláról mérséklik ugyan az exportvállalkozás kockázatát, de nem szüntetik meg a kompetitív árképzésnek azt a nagy előnyét, hogy jövőbeni belföldi áremelésre csak akkor kerülhet sor, ha azt a külpiaci árak alakulása indokolttá teszi. Vagyis e körben a jövőben is csak akkor lehet belföldön árat emelni, ha a termék a külső piacokon is relatíve — más termékekhez képest — felértékelődik és ez az exportárban is kifejeződik. E szabályok nem teszik egyszerűbbé a külkereskedelmi árakhoz igazodó árképzést. Problémák adódhatnak mindenekelőtt abból, hogy az exportnövelés (akár az árak relatív — árfolyamszinthez viszonyított — emelésével, akár a kivitel mennyiségének növelésével éri is el azt a vállalat) folyamatossága időnként szükségszerűen megszakadhat. Ezért a szabályok már eleve több éves átlagnövekedési mértékeket jelölnek meg, de átmeneti kiesés esetén — ha az export tartós növelésének feltételei a jövőre nézve is biztosítottak — az árhatóság az új rendelkezés szerinti árképzés fenntartását engedélyezni fogja (tudniillik az átmeneti időre is). Egyesekben felmerülhet az a gondolat ,hogy ezek az új rendelkezések gyengítik az exportárkövetési kényszert. Erre csak az lehet a válasz: ami nincs, azt nem lehet követelni. Pontosabban: az exportár sok különböző szintű és jövedelmezőségű tétel átlagos árszintje, s a követés annál megbízhatóbb, minél nagyobb, szélesebb a gyártmányok azon köre, melyet exportálunk. Az exportárcsökkenés esetén eddig kötelezően előírt belföldi árcsökkentés megszüntetése pedig — növekvő exportárbevétel mellett — nem jelent kisebb feladatot a külpiacokhoz való alkalmazkodásban, mint az eddigi feltételek teljesítése. Csak éppen jobban mérlegelheti a vállalat az exporthatékonyság javításának, tartásának, vagy esetleges romlásának, illetve az exportárbevétel növelésének előnyeit és hátrányait, tartalma azoknak az újabb előírásoknak, melyek a kompetitív árképzés körén kívül eső területek árképzését szabályozzák. Az állami szervek kinyilvánították azt az állásfoglalásukat, hogy általában 6 százalékos (a szolgáltatásoknál 9 százalékos) nyereséget tartalmazó árat minősítenek a mai helyzetben reális, nem magas árszintnek. Az elemzések szerint ugyanis — szintén általában — körülbelül igen mértékű nyereséget enged meg az exportárakhoz igazodó árképzés is, s a különböző árszférák ilyen nyereségszint mellett vannak egymással összhangban. Az Országos Anyag- és Árhivatal bejelentési kötelezettséget írt elő arra az esetre, ha a kompetitív árképzésre nem kötelezett vállalat árat akar emelni és tényleges nyeresége a 6 (illetve a 9) százalékot meghaladja. A 6 (illetve a 9) százalékos nyereségszint azonban nem direktíva az egyes termékek árképzése számára, mint ahogy a kompetitív áras szférában az exportnyereség sem az. Az előírások a kétféle árképzés összhangját azzal is elősegítik, hogy a 6/1979. ÁH. sz. rendelkezés alá nem tartozó vállalatnál e mérték feletti árat is tudomásul veszik, ha az az export vagy az import árakkal alátámasztható és az export növekedését, illetve az import helyettesítését segíti (be kell jelenteni az ilyen szándékot is, de az ilyen kritériumoknak megfelelő ár nem kifogásolható). A belső piaci viszonyok erősítését szolgálják az előírások azzal, hogy a 6 és 9 százaléknál, illetve a kompetitív szférában az exporténál magasabb nyereséget is elismernek, — a kompetitív szférában, ha az gazdaságos importhelyettesítéssel párosul vagy más vállalatnál segíti a gazdaságos export növekedését, — a nem kompetitív árképzés körében ezeken kívül, ha a forgalomban lévő termékek árával arányos ár mellett a vállalat költségei viszonylag alacsonyak, vagy ha a kereset kielégítéséhez szükséges gazdaságos fejlesztés finanszírozása indokol nagyobb nyereséget tartalmazó árat. Hosszú viták után elkészültek a fogyasztásicikk-kereskedelmi vállalatok árképzési magatartására vonatkozó irányelvek, melyek arra ösztönzik a kereskedelmi vállalatokat, hogy az árak viszonylagos stabilitása mellett javítsák kereskedelmi módszereiket és csökkentsék a forgalmi költségeket. Az 1981. év egyik jelentős eredménye, hogy előrehaladtak az építőipari árak versenyárrendszer irányába való fejlesztésének munkálatai. Miután a beruházási piacon valamelyest javult a kereslet-kínálat közötti összhang, lehetőség nyílt arra, hogy az épület, az épmény árát versenytárgyaláson határozzák meg, s függetlenítsék az országos normákon alapuló építőipari árjegyzéktől. Egyelőre ezen a téren a kezdeti lépéseket tesszük meg, majd fokozatosan kerülnek bevezetésre az új szabályok. Átmenetileg tehát két árképzési mód érvényesül egymás mellett: az eddigi, országos normákon alapuló és a versenytárgyalásos árképzés. Az országos normák jelentősége egyébként — mint segédeszközé — a versenyár-kialakításnál is bizonyos fokig megmarad. A versenyárrendszer építőiparra való kiterjesztéseinek hatásait ma még aligha lehet felmérni, de ha azt a gazdaságszervező-irányító munkával koordináltan hajtjuk végre, az igen előnyös hatással lehet a tervező munka hatékonyságának javítására és a kivitelezés költségeinek csökkentésére. A kisvállalatok és árképzési szabályok jelentek meg a kisvállalatok és kisszövetkezetek, valamint az úgynevezett kisüzemi termelők (kisiparosok, gazdasági munkaközösségek, a vállalatok szerződéses üzemeltetésű részlegei, polgári jogi társaságok) részére. A szabályok nem jelentik az eddigi szabályok lényeges változtatását e szektorokban, de biztosítják a bürokráciamentes árkialakítást és rendezik az új vállalkozási formák árhelyzetét. A kisvállalatok és kisszövetkezetek esetében az a feltételezés, hogy azok döntően a kompetitív árképzéshez tartozó szervezetek áraihoz igazodó árakat fognak kialakítani, és alacsonyabb költségeikkel, a kereslethez való alkalmazkodási képeségükkel versenytársai is lehetnek e szervezeteknek. A kisüzemi termelők részére árképzésük segítése érdekében irány rezsióradíjakat, vagy irányárakat is közzé fognak tenni az árhatóságok, melyek egyúttal kalkulációjuk biztonságát is jelentik. Dr. Rácz László A nem kompetitív árképzés Az ár korlátos jellegének erősítése — Anélkül, hogy a piaci viszonyokhoz alkalazkodó árképzést fékeznénk —, ez a fő IGYELŐ, 1982. JANUÁR 13. ÉPÍTŐIPARI ÁRKÉPZÉS Vállalkozók és technológiák versenyeztetése A vállalkozás — a szó igaz értelmében — nem jelenik meg máról holnapra gazdasági életünkben. Művi, rendeleti úton nem lehet elővarázsolni. Elterjedése hosszú folyamat eredménye lehet. Ezt a folyamatot azonban — reméljük meg lehet gyorsítani egy következetesen alkalmazott feltételrendszerrel. Az építőiparban e feltételrendszer kialakításában nagy jelentőségű lépés az Állami Tervbizottság 1981-ben hozott határozata, amely kimondja, hogy „a kivitelezés vállalkozási jellegének erősítésére általánossá kell tenni a vállalatba adás, versenyeztetés rendszerét”. Mint ismeretes, a keresleti túlsúly miatt az építőiparban a múltban olyan árszabályozás érvényesült, amely az árban felszámítható költségek maximálásával, hatósági szabályozással védte az árszintet, így közvetve a megrendelők érdekvédelmét látta el — sok esetben azok helyett. Amikor azonban a beruházási piac dinamikus egyensúlyának a kialakításához a gazdasági versenyt hívjuk segítségül, akkor a korábbi árszabályozás anakronisztikussá válik, a fejlődés gátjaként valamennyi más intézkedés sikerét veszélyeztetheti. Az említett határozat értelmében a munkák vállalkozásba adásának új rendszere a versenytárgyalás, és ezt szolgálja az is, hogy az „... árak kialakítását a felek megegyezésére kell bízni mindazon munkáknál, amelyeknél a megrendelő a vállalkozókat versenyezteti és több érdemleges ajánlat között válaszhat”. A határozat nem egyszerű árformaváltoztatást jelent. A határozat szövege félreérthetetlenül szakítást jelent a bevezetőben említett, s ma már a fejlődés útjába került árszabályozással. Az eddig érvényes rendszerben a megrendelőnek azt a munkát kellett megfizetnie (költségeit elismerni), amelyet egy adott termék előállításához — az építőipar adott technológiai, szervezettségi stb. szintjén — felhasznált akkor is, ha ez nem volt azonos a termék (a munka) eredményének az értékével. A megrendelő nem fizethetett többet, akkor sem, ha ebből többleteredménye származott volna. (Erre ugyan 1979 óta lett volna lehetőség, azonban a gyakorlatban kevés példát ismerünk.) Ugyanakkor el kellett ismerni a kivitelező olyan költségeit is, amelyek a számára készült termék értékét nem növelték. Így állt elő az a helyzet, hogy „értékesebb” lett az a termék, amelynél a kivitelező a költségkalkulációban el tudta fogadtatni például azt, hogy a tömeganyagokat kétszer tárolták, és többe került az a csatornaszakasz, amihez a földet nem lapáttal, hanem géppel emelték ki stb. E rendszer tehát gyakorlatilag lehetővé tette mindenkor, minden költség elismertetését — minden kivitelező számára. Még akkor is, ha az adott tevékenységre a kínálati többlet volt a jellemző. Például a résfalazási munkák ára nem csökkent — bár több vállalat, több berendezés állt munka hiányában. Miért? Azért, mert a megrendelők mindig csak egy kivitelezővel tárgyalva vállaltatták el a „feladatot”. Élt az autarkiás szemlélet is, ami szerint egy-egy megye területén a „saját” tervező munkáját a „mi” megyei vállalatunk végezze; az útépítést — még ha azt a munkát más is képes lett volna elvégezni — az erre a „feladatra” életre hívott vállalatnak kellett végrehajtania. A megrendelők nem ismerték fel azt a lehetőséget, hogy — például a metróépítéshez szükséges résfalazási munkára — nem egy generálkivitelezőt kellett volna megbízni, hanem több vállalkozó ajánlatát lehetett volna beszerezni. Versenyeztetni lehetett volna azokat, akiknél eredménykiesést okozott a nem termelő berendezés. Ugyanakkor a másik oldalon a vállalkozók abban bíztak, hogy a kihasználatlan kapacitások eredményrontó hatását „valaki” majd kompenzálja, ahelyett, hogy vállalkoztak volna a felkutatott, s a megszokottnál talán kevesebb haszonnal járó megbízások megszerzésére. Az ÁTB 1981. júliusi határozata értelmében lehetővé vált a különböző vállalkozók és technológiák versenyeztetése. Ezzel mód nyílik a különböző szervezettségű, eltérő költségszínvonalon dolgozó vállalatok összehasonlítására. A vállalkozó árajánlata — feltételezve, hogy a vállalkozó ismeri saját költségeit — tartalmazza ugyan az individuális költségeket, az elfogadott ajánlat alapján kialakuló kötési ár azonban már a piaci viszonyok közepette kialakult megrendelői értékítélet hordozója. Rendkívül fontos változást elindító folyamat kezdődött meg ezzel az építőiparban. A megrendelő számára érdektelenné válik, hogy a vállalkozó milyen munkafolyamatok alkalmazásával és milyen költségráfordítással hozza létre a megrendelt terméket, végzi el a munkát. A „hogyan” felelőssége a jövőben nem a megrendelőt, hanem a vállalkozót terheli. Magyarán: a részletes kiviteli, technológiai terveket általában nem a megrendelőnek kell szolgáltatnia a vállalkozó számára, hanem azokat a vállalkozó maga készíti vagy készítteti el olyan részletezettséggel és mélységgel, ahogyan azt a munka jellege megkívánja. A tervezőtől a mai értelemben vett költségvetés (de még csak költségvetési kiírási szöveg) elkészítését sem várhatjuk. Helyette jogossá válik az az igény, hogy a tervező erejét, szakképzettségét az elképzelések koncepcionális, több változatban történő kidolgozására és a várható beruházási költségek színvonalas előrebecslésére koncentrálja. Az új típusú árajánlat, amely természetszerűleg egy összeg is lehet, nyilvánvalóan nem azonos a mai költségvetéssel. Az árajánlat a megrendelőnek készül, alapja a vállalkozó saját tényleges költségeit tartalmazó árverés. Ez utóbbi lehet ugyan, de általában nem része, melléklete az árajánlatnak; ez a vállalkozó saját „bizonylata”. Ebben a szemléletben azonban a tényleges költségek nem is „érdekelhetik” a megrendelőt. Számára a legkedvezőbb árajánlat kiválasztása a fontos. Az olyan technológiák, amelyek drágák, az olyan vállalatok, amelyek magas költségekkel, szervezetlenül dolgoznak, ebben a rendszerben hátrányos helyzetbe kerülnek. A mai hatósági árszabályozással szemben a piac ezeket az átlagosnál magasabb költségeket feltehetően nem ismeri el. A korszerű technológiákat hatékonyan alkalmazó vállalkozók számára ugyanakkor a több megbízás, a nagyobb volumen révén biztosított a fejlődés, és tisztességes eredmény realizálása válik lehetővé. Puhl László ÉRDEKELTSÉG AZ ÁRKOCKÁZAT VÁLLALÁSÁBAN • Értelmezhető-e úgy a 13/1981. ÁH számú rendelkezés, mint amelyik minden estleges akadályt elhárít az exportvolumen növelése útjából? ■ Nem, ez nem szolgálja közvetlenül az exportvolumen növelését, sőt azt sem akadályozza meg, hogy a vállalatok ne csökkentsék kivitelüket, ha az számukra előnytelen. Az új intézkedés célja tehát nem a régi volumenszemlélet újraélesztése, hanem az, hogy elhárítsa a gazdaságos kivitel növelése útjából az indokolatlan akadályokat. A volumen növelésének egyébként sok olyan akadálya van, amit az árrendszer önmagában nem háríthat el. Például ilyen a kapacitáskorlát, a tőkekorlát, a minőségi, vagy a keresleti korlát. Megjegyzem egyébként, hogy a rendelkezés nem is a „volumen” kifejezést használja, hanem az export forintértékének növekedéséről beszél, s ez már egészen más. (Figyelő, 1981. május 6.) 3