Figyelő, 1982. január-június (26. évfolyam, 2-25. szám)

1982-05-26 / 21. szám

FÓRUM © FÓRUM © FÓRUM © FÓRUM © FÓRUM ® FÓRUM A mezőgazdasági szövetkezetek és a külkereskedelem A Figyelő 1982. évi 1. sz. 7. oldalára megjelent cikkben az a kérdés vetődik fel, hogy a közvetlen export érdekében milyen lehetőségek vannak a mezőgaz­dasági vállalatok élelmiszer-feldolgozó üzemének létesítésére, illetve bővítésé­re? A választ a mezőgazdasági szövetke­zetekre korlátozva kísérlem megadni, mivel az állami gazdaságokkal kapcso­latban részletesebb információim nin­csenek. A lehetőségek akárcsak váz­latos, példaszerű felmérését mindenek előtt az előzményekből és a jelenlegi helyzetből kiindulva célszerű kezdeni A mezőgazdasági szövetkezetek köz­vetlen exportra irányuló élelmiszer-fel­dolgozó tevékenysége növekvő, de nagyságában még nem jelentős. A vo­lumen elmarad mind a lehetőségektől, mind a termelésben elfoglalt aránytól. A felszabadulás utáni magyar élelmi­szer-gazdaság fejlődésének sajátos tör­ténelmi útját az jellemezte, hogy kez­detben az agrártermelés és a feldol­gozás mereven elhatárolódott egymás­tól. A szövetkezetek jelentős fáziské­séssel, lényegében a 70-es évek eleje óta foghattak hozzá önálló feldolgozó kapacitásaik és a közvetlenebb érté­kesítési csatornák kiépítéséhez. A hús, a tej, a zöldség-gyümölcsfel­dolgozás kezdetben elsősorban a belső fogyasztás céljait szolgálta és a termé­kek zöme ma is erre a piacra jut. Egy­­egy jelentősebb feldolgozó üzemmel rendelkező szövetkezet és szövetkezeti társulás azonban képesnek bizonyult az általában igényesebb külföldi pia­cokon való eredményes fellépésre is. Ezek között említhetjük például a nagyrédei Szőlőskert Tsz hűtőházát, a Szobi Szövetkezeti Gyümölcsfeldol­gozó Vállalatot, vagy a szövetkezetek által alapított baromfifeldolgozó üze­meket. Figyelmet érdemlő felfutás, de különösen a gazdaságos élelmiszerex­port lehetőségek feltárására irányuló aktívabb magatartás az elmúlt három­négy évben tapasztalható. A szövetke­zeti gazdaságok és az irányítás szá­mára is nyilvánvalóvá vált a termelői élelmiszer-feldolgozás számos előnye, az igényesebb külpiaci követelmények­re való felkészülés szükségessége. Piaci oldalról, tehát a szövetkezeti­­ élelmiszer-készítmények elhelyezhetősé­ge szempontjából a lehetőségeket — minden valós nehézség és magas mi-­­ nőségi követelmény ismeretében is — kedvezőnek ítélhetjük. A főbb, nem rubelelszámolású piacokon például az általános telítettség viszonyai között is növekszik a kereslet a márkázott, tájjellegű élelmiszer-különlegességek iránt. A fogyasztók újabban előnyben részesítik az ún. „természetes” árukat, amelyek kevésbé tartalmaznak vegyi tartósítószereket és kezelést. A „házi”, eredeti falusi jelzőkkel ellátott cikkek­nek — a magyar fogyasztói szokások­hoz hasonlóan — növekvő tekintélyük van. Ilyen, gyakran nem nagy volume­nű hús-, zöldség- vagy egyéb élelmi­szertermék előállítására egy-egy szö­vetkezet kifejezetten alkalmas terme­lési bázis. A nagyvolumenű, iparszerű élelmi­szer-feldolgozás terén is nyílnak új le­hetőségek a szövetkezetek, vagy társu­lásaik számára. Hűtőipari termékeink jól elhelyezhetők, keresettek. A rác­kevei Aranykalász Tsz éppen az el­múlt évben helyezte üzembe 4000 ton­na kapacitású korszerű hűtőházát és folyamatban van egy ennél is nagyobb, a szövetkezetek összefogásával létesülő hűtőüzem előkészítése Pest megyében. Említhetjük a tardosbányai Gerecse Tsz. korszerű, minden higiénés követel­ménynek megfelelő nyúlvágóhídját is, amely néhány hete készült el, és kizá­rólag exportra termel. Folyik a meglévő feldolgozó üzemek bővítése, rekonstrukciója, az exportter­melésre való alkalmassá tétel is. Is­mét Komárom megyei példát hozva, a Sárisápi Új Élet Tsz. tojásf­el­dolgozó üzeme a rekonstrukció ez év közepére tervezett befejezése után az igényesebb külföldi vevők kívánságainak is eleget tud tenni. És még nem is ejtettünk szót kiváló minőségű, tájjellegű bora­inkról, amelyeket alig ismernek a kül­földi piacokon, de megfelelő palacko­zás és bevezetés esetén minden bizony­nyal sikeresen szerepelnének. A szövetkezeti élelmiszer-előállítás dinamikusabb felfuttatása a nyers­anyagtermelés oldaláról kellően meg­alapozott, de nyilvánvalóan nem nél­külözhetők az új feldolgozó és tároló kapacitások, amelyek létrehozása szá­mottevő fejlesztési eszközt igényel. A mezőgazdasági nyersanyag-feldolgo­zás jelenlegi helyzetére közvetve jól utal az az adat, miszerint 1980-ban a szövetkezetek bruttó állóeszköz-állomá­nyának mindössze 1,7 százaléka szol­gálta közvetlenül az élelmiszer-terme­lést. Itt napjainkban fejlesztési igények­ről hallunk, hajlamosak vagyunk nyomban kétkedve értékelni a külön­böző terveket, programokat, hiszen fej­lesztési lehetőségeink igencsak beszű­kültek a közelmúltban. Vonatkozik ez a szövetkezetek összességére is, ahol nem kis gond a mezőgazdasági terme­lés beruházási szükségleteinek kielégí­tése, az elhasználódó termelő alapok pótlása, ezért kevés erő, eszköz jut a feldolgozás megalapozására. Mindez igaz, de általában, az átlagos értékeket tekintve. A szövetkezetek egy kisebb, fejlett, tőkeerős csoportja ma is képes nemcsak­ a bővített újratermelésre a mezőgazdaságban, hanem új feldolgozó kapacitások létrehozására is. A közel­jövőben nyilván e szövetkezeti kör tesz aktívabb lépéseket a feldolgozó üzemek létesítésére, illetve bővítésére, a közvetlen export érdekében. A fejlesztési források egyéb lehető­ségeit kutatva, említést érdemel a kül­kereskedelmi vállalatok fejlesztési­alap átengedése. Egy-két esetben az agrár-külkereskedelmi vállalatok már kézzelfoghatóan segítették a szövetke­zetek export-árualapot bővítő termelés­fejlesztését. Kétségtelen, hogy a fej­lesztési hozzájárulások eddig főleg a nyersanyagtermelés növelését célozták, de nem kizárt a készáru előállítás ösz­tönzése sem. Az e téren való szoro­sabb együttműködés a termelő szféra és a külkereskedelem között további támogatást érdemel. Fel kell vetni a külföldi tőkének a hazai élelmiszer-feldolgozás fejlesztésé­be való bevonásának lehetőségét is. Erre a mezőgazdasági szövetkezetek területén még pédát sem említhetünk, de a népgazdaság más ágazataiban már történtek sikeres kezdeményezések. Összefoglalva tehát, a fejlesztési forrá­sok oldaláról vizsgálva a kérdést, meg­állapíthatjuk, ha kedvezőtlenek is a feltételek egy jelentősebb exportoffen­zíva megalapozásához, vannak lehető­ségeink, amelyeket az eddiginél célra­törőbben szükséges feltárni és haszno­sítani. Az ismert és a még feltáratlan lehe­tőségek hasznosításában komoly aka­dálynak érzem, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek a külpiaccal továbbra is ritkán kerülnek közvetlen kapcsolat­ba. A kereskedelemben, különösen a külkereskedelemben rendkívül nagy szerepe van a bizalomnak, a személyes kapcsolatoknak, a naprakész informált­ságnak. A szövetkezetek vezető szak­embereinek azonban kevés alkalmuk van a kereskedelmi munka mechaniz­musába érdemben bekapcsolódni. Gyakran nem vesznek, illetve nem ve­hetnek részt saját árujuk eladásával kapcsolatos üzleti tárgyalásokon, szűk­re szabottak a külső piaci változások közvetlen megfigyelését elősegítő ki­utazások. Valóságos gond az is, hogy szövetkezeti gazdaságaink jelentős ré­sze ma még nincs felkészülve az aktí­vabb külpiaci fellépésre, kevés a kül­kereskedelmi szakmai ismeretekkel és megfelelő nyelvtudással rendelkező szakember. A szövetkezetek és a külkereskede­lem, a külpiac egymáshoz való köze­lebb hozása, a szakismeretek fejleszté­se talán az a terület, ahol viszonylag kisebb arányú anyagi ráfordítás mellett hatékonyabban aknázhatnánk ki a szö­vetkezeti élelmiszer-kivitel növelésének potenciális lehetőségeit. Radnóti Huba főosztályvezető-helyettes TOT­ A szerkesztőségg fenntartja a jogot, hogy a beküldött anyagokat rövidít­ve közölje. 1982. MÁJUS 26. Miért topog egy helyben a vállalati tervező tevékenység? A vállalati tervezés korszerűsítésé­nek egyik fontos feltétele a jelenlegi helyzet átfogó és alapos megismerése, elemzése. Ebben nagy segítséget nyúj­tanak az olyan típus­ú felmérések, me­lyek egyikéről dr. Faragó Katalin ír cikkében (Figyelő 1982. május 12.). Három középtávú tervkészítési idő­szak áll a vállalatok mögött. Igaz-e Faragó Katalinnak az a megállapítá­sa, hogy „...a vállalati középtávú ter­vezés fejlődött és differenciálódott a megelőző időszakokhoz képest”...? Sze­rintem a fejlődés igen lassú, a vállala­tok kisebbségére vonatkozik, és lénye­gesen elmarad a szükségestől. Lénye­gében nem változott a gyakorlat a ter­vezés időhorizontját illetően. Tíz évvel ezelőtt ugyanazok a megállapítások hangzottak el, mint ma. A hetvenes évek elején és közepén is kemény kritika érte a tervezés és a tervek uniformizáltságá­t, túlformali­­záltságát, a készítés rutinjellegét, tervarlapcentrikusságát. Gyakran felve­tődött a bizonytalanság figyelembe vé­telének hiánya, kezelésének módszer­tani nehézsége. A bíráló tanulmányok és publikációk sora foglalkozott a módszertani útmutatók negatív hatá­saival, a minisztériumi tervinformációs rendszer fejlődést gátló szerepével stb. A lényegében egy helyben topogásból azonban — úgy tűnik — a stratégiai tervezés terén kiléptünk (lásd: a cikk idevonatkozó részeit). A vállalatok kétharmada ugyanis támaszkodott va­lamilyen stratégiai tervre. Ez komoly eredménynek tekinthető, még a né­hány évvel ezelőtti állapotokhoz ké­pest is, annak ellenére, hogy a straté­giai terv értelmezésében valószínűleg nem voltak egységesek a válaszadók. A tervezőmunka fejlődésében a to­vábblépés kényszere már 10-15 évvel ezelőtt is ismert volt. Ez arra figyel­meztet, hogy a helyzetet előidéző té­nyezőkben a legutóbbi időkig sem kö­vetkezett be lényegesebb változás. Ennek egyik oka az a gyors válto­zás, ami az élet minden területén le­zajlik, de a megoldásokat még a válla­lati tervezés területén sem találtuk meg. A másik ok a népgazdasági és vál­lalati ter­vezés kapcsolatainak történeti fejlődésében keresendő. Az ágazati minisztériumok a direkt irányítás ele­meit a tervinformációs rendszeren ke­resztül mentették át az 1968-at köve­tő időszakra. A tervinformációs érte­kezletek (konzultációk, zsűrik stb.) a vállalatokra való ráhatás legfontosabb eszközévé váltak. A népgazdasági fel­adatokból az ágazatra vonatkozók „to­vábbadásának” tehát ez maradt az egyetlen csatornája. Ilyen körülmények között prioritást kapott az összesíthe­­tőség, az egységesség, a változatlanság, a tervek uniformizáltsága. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a vállalatok egy részének kényelmes megoldásként szolgált az „előre kidolgozott” metodika. Ez a je­lenség jól tükrözi azt, hogy a vállala­tok a korszerű tervezésben, az erőtel­jes előkészítő munkában, az intenzív tapasztalatcserében, a korszerű mód­szerek tanulmányozásában csekély mértékben voltak érdekeltek. Az egyen­­lősdi a tervezéssel kapcsolatban is ér­vényesült. A már a hetvenes évek ele­jén stratégiai tervet készítő vállalatok ebből származó többleteredményét éppúgy lecsapolták, mint az egyik napról a másikra áremelésekből, tá­mogatásokból élőkét Természetesen itt nemcsak a terve­zésről van szó. A változásoknak vi­szont az irányítás e fontos területére is ki kell terjednie. Amíg ugyanis a vállalatok nem érdekeltek a jobb ter­vezésben, amíg az új keresése már az időhorizont, akár a bizonytalanság, akár a demokratizmus területén nem válik kényszerré, addig a legjobb mód­szertani útmutató is csak „sillabusszá” degradálódik. Dr. Mészáros Tamás gazdasági igazgatóhelyettes Akadémiai Kiadó Szemetelő szemetesek A Figyelő 1982 6. számában jelent meg Forgács T. Katalin környezetvédelemről szóló cikke. Ezzel kapcsolatban szeretném felhívni a figyelmet a Fővárosi Közterü­let-fenntartó Vállalat, azelőtt Köztisztasági Vállalat, sajátos módszerű környezet­szennyező tevékenységére. A helyzet az, hogy e tiszteletreméltó intézmény dolgozói — hatósági minősítést tulajdonítva maguknak — „ezt elviszem, azt otthagyom” jelszóval osztályozzák a háztartási hulladékot, elsősorban azt hagyva a kukák mellett, amit az ember a má­sodlagos újrafeldolgozás lehetőségét remélve nem aprít fel teljesen. Ott marad egyébként mindenféle más is, a lyukas vödör, törött WC-csésze, a most vásárolt mosógép hullámpapírdoboza, levált talpú női csizma, összekötegelt újságpapír stb. Mindezek elszállításáért a közterület-fenntartó dolgozói külön „jattot”, csúszópénzt, kenést, borravalót követelnek és remélnek. Ha aztán az üzlet nem jön létre, mi a szemét szükségszerű sorsa? Bekerül este a kocsi csomagtartójába és onnan az árok­partra, autóparkolót szegélyező bokor tövébe, erdei sétaútra, vagy átdobjuk valaki­nek a kerítésén. Ha az ember nem ezt az utat választja, felhívhatja a Közterület-fenntartó Vállalat közönségszolgálatát. Ott egy bájos női hang felháborodva utasítja vissza a feltételezést, hogy a vállalat hulladék elszállításával foglalkozik. Ilyesmiről szó sem lehet. Ellenben megadhatják, meg is adják egy vállalkozó telefonját, aki hajlandó a cuccot, a cucc bolti új árát megközelítő díjért kimustrált GAZ terepjárója rak­­terébe tenni, hogy onnan aztán az első kanyar után ugyanúgy az árokpartra, bokrok tövébe, vagy a kerítésen túlra dobja. Jogszerű ez az eljárás? És ha történetesen jogszerű, mert his­zen minden mono­polvállalat eljut a jogalkotásig a maga hatáskörében, vajon ésszerű-e? Nem lehet-e a Közterület-fenntartó Vállalattól megkövetelni, hogy tartsa magát a saját jelsza­vaihoz? Mi lenne, ha a szemetesek nem minősítenék, hanem elhordanák a szemetet? Oda, ahova kell! Révész András Budapest •• üzletvitel és siker a vendéglátásban A határidő, melyet a Belkereskedelmi Minisztérium a gebines rendszer állami vendéglátásban való megszüntetésére meghatározott, még kissé távol van, de bizonyos következtetések már a szerző­déses rendszer eddigi tapasztalataiból is levonhatók. Az üzletek szerződéses vezetőinek gazdasági kérdésekben is önállóan kell dönteniük. Az üzletvitelnél például a korábban megszokott elszámoltató lel­tárak elmaradása csak növelte az üzlet­vezető felelősségét, az áru átvételénél, értékesítésnél és megőrzésnél. Az áru­­beszerzés gondjai teljes mértékben az üzletvezetőre hárulnak. Ha a vásárlás után a tulajdonos vállalat ki is fizeti a szállítónak a vásárolt tételt, de a vállal­kozónak a szerződésben rögzített napo­kon belül végül is ki kell fizetnie a tu­lajdonosnak ezt az összeget, amire a forgóalapnak rendelkezésre kell állnia. Nem mindegy tehát, milyen cikkeket tart raktáron és az utánpótlási időn be­lül tud-e megfelelő optimális kínálatot teremteni. A vállalkozónak a dolgozók jövedelmét is saját forrásból kell az elő­írt napon kifizetnie, amihez azt a segít­séget kapja, hogy központilag elkészí­tik a kívánt bérjegyzéket. A sikeres üzletvitel csak akkor való­sul meg, ha jó partneri együttműködés­sel a reális érdekek tiszteletben tartása mellett, de mind jobban megtanulnak a vállalkozók önállóan gondolkodni és cselekedni, mert csak ez adja meg szá­mukra a jogos önbecsülést. Szabó József ny. igazgató Budapest (Átívelő) 15

Next