Figyelő, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-27. szám)

1983-01-06 / 1. szám

FOGYASZTÁSI SZÖVETKEZETEK Ellátás és jövedelmezőség A fogyasztási szövetkezetek és vállala­taik árbevétele hosszabb idő óta az átla­gosnál gyorsabban növekszik. A SZÖ­­VOSZ a közelmúltban azzal a céllal vizs­gálta meg e dinamizmus forrásait, hogy feltárja, közülük melyekre számíthatnak a szövetkezetek az elkövetkezendőkben, és mely területeken szükséges leginkább változás ahhoz, hogy a szövetkezetek meg­őrizhessék pozícióikat. Az áfészek részesedése a bolti kereskedelem, az áruházak és a vendéglátás forgalmából 1960—82. között (százalékban) A szocialista mezőgazdaság erőteljes fejlődése, a háztáji és kisegítő gazdaságok pénzbevételeinek növekedése együttesen az átlagosnál gyorsabb vásárlóerő-növe­­kedést eredményezett az áfészek hagyo­mányos — falusi — működési területén. A kisgazdaságok szakosodása folytán nőtt az áruként értékesített termékek aránya, emellett e gazdaságok fejlesztése jelen­tős keresletet támasztott a termeléshez szükséges eszközök és anyagok iránt. Részben az áfészek hagyományos mű­ködési területén 1970 óta bekövetkezett több mint 200 000 fős létszámcsökkenést ellensúlyozta a városi áruházak létreho­zása. Ezek felépítésében fontos szerepe volt a szövetkezeti közös alapoknak. A szövetkezetek erőforrásaik döntő többségét az áruházak, ABC-áruházak há­lózatának fejlesztésére fordították. Fej­lesztéseik eredményeként sok helyütt megteremtődtek a kereskedelmi verseny alapfeltételei. Ugyanakkor a fejlesztési források kimerülése, hosszabb távú kö­telezettségvállalások miatt egyes terüle­teken újratermelődött az aránytalanság, elsősorban a legkisebb településeken nem volt kielégítő a fejlődés. A közös vállalatok útján való együttes fellépés számottevően javította a szövet­kezetek beszerzési pozícióit, megalapozta a nemzetközi gazdasági együttműködésbe való bekapcsolódást. Minőségileg új le­hetőséget teremtett a szövetkezeti áruhá­zi rendszer kialakulása, a Skála-Coop lét­rejötte. Míg az áfészek beszerzése 1975 és 1981 között „hagyományos” forrásból 75 százalékkal, s a termelőktől 90 száza­lékkal növekedett, addig a Skála-Coop­­tól három és félszeresére emelkedett. (Ez utóbbin belül csaknem ilyen arányban nőttek a tranzitszállítások is.) Nehezen számszerűsíthető, de jól érzé­kelhető előnyei voltak az egyéni kezde­ményezésre lehetőséget adó szövetkezeti önállóságnak, és a mindenkori követel­ményekhez való igazodás lehetőségét nyújtó általános jellegnek. Az ipari ter­melés például nemcsak újabb árualapo­kat teremtett, de jól szolgálta a nyereség növelését is. (Lásd a jobb oldali ábrát!) Ugyanakkor a dinamikus fejlődési sza­kaszban is jól felismerhető gondot oko­zott egyes kérdések rendezetlensége, így az ellátási feladatok és jövedelmezőség kettőssége, a belső szervezeti és érdekelt­ségi rendszer vi­szonylagos fejletlensége, ezen belül az árubeszerzési gyakorlat és az áruforgalmi kapcsolatok problémái. Ma, amikor a hatékonyság fokozása va­lamennyi társadalmi célunk elérésének alapfeltétele, létkérdés, hogy a hatékony­ság minden szövetkezetben kapja meg azt a rangot, amely megilleti. Ezért már most megfogalmazhatjuk azt a kérdést, amely­­lyel a szövetkezetek az elköv­etkezendő esztendőkben a leggyakrabban szembe­kerülnek, hogy tudnillik hogyan lehet összeegyeztetni a tagsággal szemben vál­lalt kötelezettséget és a jövedelmezőség növelését. A gyakorlat bebizonyította, hogy ezt a kérdést nem lehet „felülről”, utasítás­sal, vagy kötelező normákkal megoldani. Lehet segíteni — gondolok itt a kis tele­pülések kereskedelmének támogatására, az élelmiszer-haszonkulcsok emelésére, bizonyos bárpreferenciákra —, de erre roppant szerények a lehetőségek, s így ön­magukban nem oldhatnak meg mindent. A szövetkezetek vezetésére hárul, hogy kidolgozzák azt a saját, belső követel­ményrendszert, ami elfogadható a tag — a fogyasztó — számára, de megfelelő jö­vedelmet biztosít a dolgozók megtartásá­hoz, a szövetkezet fejlesztéséhez is. Kétségtelen, hogy a jövedelmezőség rö­vid távon éppen a vásárlási körülmények romlása mellett növekedhet, vagy a vá­sárlási körülmények javulása mellett csökkenhet. A felújítás vagy karbantar­tás elmulasztása, a választék szűkítése, a fogyóeszköz-állomány elhanyagolása rö­vid távon jövedelemnövelő forrás lehet. De élhet-e ezzel a forrással egy fogyasz­tási szövetkezet, amely „tagérdekű gaz­dasági szervezet”? Világos, hogy nem. A szövetkezetek valódi hatékonysági tarta­léka nem ez, hanem az ésszerűbb munka­erő- és bérgazdálkodás — tehát ahol kell, létszámcsökkentés —, az áruhiányok, veszteségek csökkentése, a takarékosság,­­a közvetlen termelői kapcsolatok erősí­tése. Komoly gondot ma a legkisebb te­lepülések napi cikkekkel való ellátása okoz. Itt a feladat súlyát fokozza az idős korúak magas aránya, a közlekedési költ­ségek növekedése is. De még a mai hely­zetben sem kizárt a javulás, ha ennek feltételeit az üzemeltetési mód megfelelő megválasztásával, máshol kitermelt több­letnyereséggel megtermelik a szövetke­zetek. Ez természetesen csak akkor le­hetséges, ha a kereskedelmi tevékenység túlnyomó részét a legszigorúbb jövedel­mezőségi követelmények szerint ítélik meg. Meg kell találni a veszteséges üzle­tek jövedelmezővé tételének lehetőségét, vagy pedig be kell zárni az évek óta alig vegetáló konfekcióboltot, a­ veszteséget veszteségre halmozó vendéglőt, a szövet­kezet pénzét nyelő benzinkutat. A szövetkezetek számára eddig a forga­lomnövekedés indexe fontosságban min­den mást messze megelőzött, mivel az anyagi és erkölcsi elismerés rendszere egyaránt ezt ösztönözte és honorálta. Ezért a belső érdekviszonyok, az anyagi érdekeltség rendszere nem fejlődött meg­Az árészek egyes tevékenységeinek részará­nya az árbevételben és a nyereségben 1981-ben felelően, ami elsősorban a gazdasági ha­tékonyság lassúbb növekedésében nyil­vánult meg. Az egységek önállósága, sok helyütt kisebb az indokoltnál, a döntések gyakran túlcentralizáltak. A vezetés ese­tenként azért nem képes érvényt s­zerez­ni akaratának, mert nehezen állapítható meg, hogy ki jogosult egy döntés megho­zatalára, és valójában ki hozta meg ezt a döntést. Ez a rendezetlenség hatott az árubeszerzési gyakorlatra is. Mivel a szerződéses kötelezettségek vállalása nem vált jellemzővé sem a nagykereskedelmi vállalatok, sem a szö­vetkezetek részéről, nem valósult meg az sem, hogy a szövetkezeti központ egysé­gesen léphessen fel szállítóinál. A beszer­zés szövetkezeti szintű összefogását nem támasztották alá megfelelő szervezeti és érdekeltségi megoldások. A „központi be­szerzés" a boltvezetők számára gyakran áruelosztást, kötelező áruátvételt jelen­tett, korlátozta az önállóságot, vagyis az árubeszerzés integrálása ellentmondásba került a hálózati önállósággal. Ez az egyik oka annak, hogy a közvetlen beszerzés aránya 7-8 százalék között maradt. Az új helyzetben természetesen alap­vetően megváltozik az eddig „központi igazgatásnak” nevezett szervezet teendő­je, szerepköre is. A szövetkezeti közpon­toknak közvetlenebbül kell vállalkozóvá válniuk, vagyis olyan szolgáltatásokat kell nyújtaniuk, amelyeket az egyes üz­letek hasznosságuktól függően vesznek vagy nem vesznek igénybe. Jelentős szerepet tölthetnek be a haté­konyság növelésében az új üzemelési és vállalkozási formák. 1982. végére min­­d­en második szerződéses bolt és minden harmadik szerződéses vendéglő szövetke­zeti üzlet volt. Az eddigi tapasztalatok kedvezőek. Ennek ellenére még sok a teendő. Hely­enként előbukkannak már megcáfolt érvek, mindig van, aki mások tapasztalataira vár, sajnos, nem csökkent a vártnak megfelelően az adminisztrá­ció, sőt a bevezetéssel kapcsolatos adat­szolgáltatások néha még szaporították is. Munkánknak az elkövetkezőkben első­sorban arra kell irányulnia, hogy a na­gyobb üzletek és az áruházak számára is megtaláljuk az érdekeltség, az irányítás megfelelő formáját. Ez azért is fontos, mert a nagy egységek jövedelmezősége ma még gyakran elmarad a kisebb üzle­tek mögött, sőt az ABC-áruházak dolgo­zóinak termelékenysége alacsonyabb, mint a vegyesbolti dolgozóké! E kérdések megoldásának színvonala alapvetően attól függ, hogy milyen mér­tékben tudjuk fejleszteni gazdaságirányí­tási rendszerünket, mennyire lesz követ­kezetes a szövetkezetek vezetése az anya­gi érdekeltségi rendszer fejlesztésében, a döntési jogkörök ennek megfelelő decent­ralizálásában és a támasztott követelmé­nyek számonkérésében. Imre István 4 A JÓZSEF MŰEGYETEMEN Színtanulmányok és nemzetgazdaságtan Kezembe került „A királyi József­ Műegyetem Programja az 1881—82 tan­évre” című könyvecske. Nagy érdeklő­déssel tanulmányoztam át, és a követke­zőkben — az évtizedek óta szakadatlan oktatási reformokkal, vagy a Műegye­tem mai oktatási rendszerével való bár­mely összehasonlítás nélkül — beszámo­lok a ma 200 éves intézmény 100 év előt­ti helyzetének egyes adatairól. A program a József­ Műegyetem cél­ját a következő módon határozza meg: „alapos elméleti, s amennyire tanintéze­ten lehetséges, egyúttal gyakorlati kiké­­peztetést nyújtani azon élethivatásokban, melyek benne szakosztályokban képvi­­selvék”. A József-Műegyetemen 1881—82-ben kétfokozatú műszaki oktatás volt. Erről a program a következőket mondja: „A m. kir. József-Műegyetemen a követke­ző osztályok vannak felállítva: a) az egyetemes osztály, melyben az alább megnevezett szakosztályokra ké­szülő hallgatókon kívül a tanári, mező­­gazdasági, a műipari és kereskedelmi pályára lépni szándékozók is egyéni czél­­jaiknak megfelelőleg egyes tanszakok­ból felsőbb kiképeztetést szerezhetnek, b) a mérnöki szakosztály, c) az építészszakosztály, d) a gépészmérnöki szakosztály, e) a műszaki chémiai szakosztály.” A tantervek fejlődéséről ezt olvashat­juk: „... az előadott tárgyak sorozatát évről évre a tanártestület állapítja meg s a vallás- és közoktatási minisztérium­tól nyert jóváhagyás után a műegyetem évi programjában teszi közzé.” A program arról is tájékoztat, hogy egyes tárgyak előadásait tanulmányi ki­­­­rándulások, másokét mérési gyakorlatok egészítik ki. Ebben az időben a műegyetemen ren­des és rendkívüli hallgatók tanultak. Rendes hallgatóként azokat vették fel, akik: — ha az egyetemes osztályba akartak beiratkozni, „az érettségi vizsgálatot jó sikerrel kiállották”, — ha a szakosztályokba akartak be­iratkozni, az egyetemes osztály tanrend­jében szereplő tantárgyakból meghatáro­zott eredményt értek el. E feltételek szakosztályonként különböztek. A rendkívüli hallgatóktól ezeket az előfeltételeket nem követelték meg, de nem is adtak nekik képesítést igazoló bizonyítványt. Az egyetemi tanács az egyes évfolya­mok részére tanrendet és órarendet is megállapított. Ettől függetlenül a prog­ram 15. fejezete kimondja: „A rendes hallgatók a látogatni kívánt szakosztály­beli előadások megválasztásában nincse­nek korlátozva, következésképp nem is kötelesek a tanácstól ajánlott tanrendet követni. Kötelesek azonban lecskeköny­­vecskéikben legalább heti 10 előadási óra látogatását kimutatni, hogy 2 terve­zési, illetőleg gyakorlati óra 1 előadási órának számíttatik. Egymással összeüt­közésbe jövő órák nem választhatók.” Ez a rendelkezés a hallgatónak lénye­gében csak időbeni választási szabadsá­got engedélyezett, mert a vizsgaszabály­zatban részletesen meg van határozva, mely tárgyakból kell eredményes vizsgá­val rendelkeznie ahhoz, hogy szigorlat­ra jelentkezhessen. Az egyetem tantestületét a rektor irá­nyította. Az egyetemi tanácsban ő, a Prorektor, a három osztály dékánja és hat egyetemi tanár foglalt helyet. A mű­egyetemnek, amelynek ebben az évben 481 beíratott hallgatója volt, 27 rendes tanára, egy adjunktusa, 11 magántaná­ra, két „rendkívüli tanító”-ja, egy „repe­­titora” és 18 tanársegédje volt. A rendes tanárok között néhány ma is ismert ne­vet találtunk: dr. Sztoczek József, Krup­­per István, dr. Gerlóczy Gyula, dr. Szily Kálmán, dr. Wartha Vince, Steindl Im­re és Hauszmann Alajos. A gépműhely művezetője: Csonka János. A magánta­nárok egyike: Lóczy Lajos. A quest ura és az egyetemi iroda személyzete négy fő volt, a laboránsok, kapusok, szolgák száma összesen 12. Tartalmazza a program a tanév folya­mán oktatott tárgyak felsorolását és rö­vid ismertetését is. Az általános és szak­­ismereti tantárgyak megfeleltek a tech­nika akkori állásának, és a tudományos eredményeknek. Ez a színvonal azonban sokkal magasabb, és sokkal közelebb áll a mai oktatás tantárgyaihoz, mint azt legtöbben gondolnák. Néhány igazán meglepő dolgot is olvashatunk a prog­ramban. Például a 71. számú tantárgy­nál: „71. Színtanulmányok. Hauszmann Alajos r. t. II. félév, hetenként 2 óra. Gyakorlati feladatok a színek alkalmazá­sára épületek­­ vagy helyiségek díszí­tésénél.” Másik példa. ..29. Műszaki természettan, II. folyam. Dr. Sztoczek József r. t. I. félév, heten­ként 4 óra. Hőtani alapfogalmak és tan­tételek. A mechanikai hőelmélet alap­­elvei, különös tekintettel a légnemű és gáznemű testekre. Belső és külső hő­vezetés. Kihűlés, különösen a lakhelyek­re vonatkozólag. A tüzelő anyagok me­legfejtő hatása és pyrometikus hatása: a megfelelő légmennyiség. Kürtők és lég­vezető csatornák. Gőztermelés. Centrá­lis fűtés és szellőztetés.” Tiszteletet ébresztő, milyen nagymér­tékben törekedett az akkori tanterv ar­ra, hogy a mérnök számára közgazdasá­gi ismereteket is adjon, hogy az eliga­zodjon a gazdasági élet folyamataiban. Néhány mondat a 106. sz. Nemzetgaz­daságtan című tantárgyból:....... A nem­zetgazdaságtan fejlődésének története az ó-, a közép- és újkorban, és különösen a mercantil-physiokrat, szabadiparrend­­szer, communismus, és socialismusról és képviselőiről:............Közlekedési eszkö­zök: tenger, folyó, csatorna, vaspálya, távirda, posta alkalmazásának és igaz­gatásának feltételei... Válságok (kicsi­­sek)................Népesedési politika, a né­pesség növekedésének vagy csökkenésé­nek törvényei és befolyása a javak ter­melésére, felosztására és fogyasztására. ... A gépüzlet (gépesítés) befolyása a közgazdaságra és általában a művelődés­re, árny- és fényoldalaival...” Figyelemre méltó az óraszámok megosz­lása az előadások és a gyakorlatok kö­zött. Ezt foglalja össze a következő táb­lázat, az egyetemes osztályra, a gépész­­mérnöki és az építész szakosztályra vo­natkozóan. Oktatási órák száma, hetenként Láthatjuk, hogy az egyetemes osztály évfolyamaiban az előadások és a gya­korlatok száma egymáshoz hasonló, a szakosztályok első évfolyamán az elő­adások túlsúlyban vannak, a második év­ben azonban már a gyakorlatok, a ter­vezési órák képezik a többségét. Különö­sen igaz ez pl. az építész II. második félévében, ahol az összes órák 79 száza­léka gyakorlat. * Dr. Cséry László I. félévben II. félévben­­a ■» t a * 5 ’u »'S Évfolyam £ 'S ^ £ v x | 2 * |a S to «s bo :© 4» fca Egyetemes I. 30 18 12 31 IS 1» Egyetemes II. 34 18 10 34 18 1« Gépészmérn. I. 30 22 8 31 21 10 Gépészmérn. II. 30 20 10 27 11 11 Gépészmérn. III. 32 22 10 31 17 14 Építész I. 36 20 16 31 15 1» Építész II. 33 11 22 34 7 27 Építész III. 30 10 20 34 14 2« 1983. JANUÁR 6

Next