Figyelő, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-27. szám)
1983-01-06 / 1. szám
FOGYASZTÁSI SZÖVETKEZETEK Ellátás és jövedelmezőség A fogyasztási szövetkezetek és vállalataik árbevétele hosszabb idő óta az átlagosnál gyorsabban növekszik. A SZÖVOSZ a közelmúltban azzal a céllal vizsgálta meg e dinamizmus forrásait, hogy feltárja, közülük melyekre számíthatnak a szövetkezetek az elkövetkezendőkben, és mely területeken szükséges leginkább változás ahhoz, hogy a szövetkezetek megőrizhessék pozícióikat. Az áfészek részesedése a bolti kereskedelem, az áruházak és a vendéglátás forgalmából 1960—82. között (százalékban) A szocialista mezőgazdaság erőteljes fejlődése, a háztáji és kisegítő gazdaságok pénzbevételeinek növekedése együttesen az átlagosnál gyorsabb vásárlóerő-növekedést eredményezett az áfészek hagyományos — falusi — működési területén. A kisgazdaságok szakosodása folytán nőtt az áruként értékesített termékek aránya, emellett e gazdaságok fejlesztése jelentős keresletet támasztott a termeléshez szükséges eszközök és anyagok iránt. Részben az áfészek hagyományos működési területén 1970 óta bekövetkezett több mint 200 000 fős létszámcsökkenést ellensúlyozta a városi áruházak létrehozása. Ezek felépítésében fontos szerepe volt a szövetkezeti közös alapoknak. A szövetkezetek erőforrásaik döntő többségét az áruházak, ABC-áruházak hálózatának fejlesztésére fordították. Fejlesztéseik eredményeként sok helyütt megteremtődtek a kereskedelmi verseny alapfeltételei. Ugyanakkor a fejlesztési források kimerülése, hosszabb távú kötelezettségvállalások miatt egyes területeken újratermelődött az aránytalanság, elsősorban a legkisebb településeken nem volt kielégítő a fejlődés. A közös vállalatok útján való együttes fellépés számottevően javította a szövetkezetek beszerzési pozícióit, megalapozta a nemzetközi gazdasági együttműködésbe való bekapcsolódást. Minőségileg új lehetőséget teremtett a szövetkezeti áruházi rendszer kialakulása, a Skála-Coop létrejötte. Míg az áfészek beszerzése 1975 és 1981 között „hagyományos” forrásból 75 százalékkal, s a termelőktől 90 százalékkal növekedett, addig a Skála-Cooptól három és félszeresére emelkedett. (Ez utóbbin belül csaknem ilyen arányban nőttek a tranzitszállítások is.) Nehezen számszerűsíthető, de jól érzékelhető előnyei voltak az egyéni kezdeményezésre lehetőséget adó szövetkezeti önállóságnak, és a mindenkori követelményekhez való igazodás lehetőségét nyújtó általános jellegnek. Az ipari termelés például nemcsak újabb árualapokat teremtett, de jól szolgálta a nyereség növelését is. (Lásd a jobb oldali ábrát!) Ugyanakkor a dinamikus fejlődési szakaszban is jól felismerhető gondot okozott egyes kérdések rendezetlensége, így az ellátási feladatok és jövedelmezőség kettőssége, a belső szervezeti és érdekeltségi rendszer viszonylagos fejletlensége, ezen belül az árubeszerzési gyakorlat és az áruforgalmi kapcsolatok problémái. Ma, amikor a hatékonyság fokozása valamennyi társadalmi célunk elérésének alapfeltétele, létkérdés, hogy a hatékonyság minden szövetkezetben kapja meg azt a rangot, amely megilleti. Ezért már most megfogalmazhatjuk azt a kérdést, amelylyel a szövetkezetek az elkövetkezendő esztendőkben a leggyakrabban szembekerülnek, hogy tudnillik hogyan lehet összeegyeztetni a tagsággal szemben vállalt kötelezettséget és a jövedelmezőség növelését. A gyakorlat bebizonyította, hogy ezt a kérdést nem lehet „felülről”, utasítással, vagy kötelező normákkal megoldani. Lehet segíteni — gondolok itt a kis települések kereskedelmének támogatására, az élelmiszer-haszonkulcsok emelésére, bizonyos bárpreferenciákra —, de erre roppant szerények a lehetőségek, s így önmagukban nem oldhatnak meg mindent. A szövetkezetek vezetésére hárul, hogy kidolgozzák azt a saját, belső követelményrendszert, ami elfogadható a tag — a fogyasztó — számára, de megfelelő jövedelmet biztosít a dolgozók megtartásához, a szövetkezet fejlesztéséhez is. Kétségtelen, hogy a jövedelmezőség rövid távon éppen a vásárlási körülmények romlása mellett növekedhet, vagy a vásárlási körülmények javulása mellett csökkenhet. A felújítás vagy karbantartás elmulasztása, a választék szűkítése, a fogyóeszköz-állomány elhanyagolása rövid távon jövedelemnövelő forrás lehet. De élhet-e ezzel a forrással egy fogyasztási szövetkezet, amely „tagérdekű gazdasági szervezet”? Világos, hogy nem. A szövetkezetek valódi hatékonysági tartaléka nem ez, hanem az ésszerűbb munkaerő- és bérgazdálkodás — tehát ahol kell, létszámcsökkentés —, az áruhiányok, veszteségek csökkentése, a takarékosság,a közvetlen termelői kapcsolatok erősítése. Komoly gondot ma a legkisebb települések napi cikkekkel való ellátása okoz. Itt a feladat súlyát fokozza az idős korúak magas aránya, a közlekedési költségek növekedése is. De még a mai helyzetben sem kizárt a javulás, ha ennek feltételeit az üzemeltetési mód megfelelő megválasztásával, máshol kitermelt többletnyereséggel megtermelik a szövetkezetek. Ez természetesen csak akkor lehetséges, ha a kereskedelmi tevékenység túlnyomó részét a legszigorúbb jövedelmezőségi követelmények szerint ítélik meg. Meg kell találni a veszteséges üzletek jövedelmezővé tételének lehetőségét, vagy pedig be kell zárni az évek óta alig vegetáló konfekcióboltot, a veszteséget veszteségre halmozó vendéglőt, a szövetkezet pénzét nyelő benzinkutat. A szövetkezetek számára eddig a forgalomnövekedés indexe fontosságban minden mást messze megelőzött, mivel az anyagi és erkölcsi elismerés rendszere egyaránt ezt ösztönözte és honorálta. Ezért a belső érdekviszonyok, az anyagi érdekeltség rendszere nem fejlődött megAz árészek egyes tevékenységeinek részaránya az árbevételben és a nyereségben 1981-ben felelően, ami elsősorban a gazdasági hatékonyság lassúbb növekedésében nyilvánult meg. Az egységek önállósága, sok helyütt kisebb az indokoltnál, a döntések gyakran túlcentralizáltak. A vezetés esetenként azért nem képes érvényt szerezni akaratának, mert nehezen állapítható meg, hogy ki jogosult egy döntés meghozatalára, és valójában ki hozta meg ezt a döntést. Ez a rendezetlenség hatott az árubeszerzési gyakorlatra is. Mivel a szerződéses kötelezettségek vállalása nem vált jellemzővé sem a nagykereskedelmi vállalatok, sem a szövetkezetek részéről, nem valósult meg az sem, hogy a szövetkezeti központ egységesen léphessen fel szállítóinál. A beszerzés szövetkezeti szintű összefogását nem támasztották alá megfelelő szervezeti és érdekeltségi megoldások. A „központi beszerzés" a boltvezetők számára gyakran áruelosztást, kötelező áruátvételt jelentett, korlátozta az önállóságot, vagyis az árubeszerzés integrálása ellentmondásba került a hálózati önállósággal. Ez az egyik oka annak, hogy a közvetlen beszerzés aránya 7-8 százalék között maradt. Az új helyzetben természetesen alapvetően megváltozik az eddig „központi igazgatásnak” nevezett szervezet teendője, szerepköre is. A szövetkezeti központoknak közvetlenebbül kell vállalkozóvá válniuk, vagyis olyan szolgáltatásokat kell nyújtaniuk, amelyeket az egyes üzletek hasznosságuktól függően vesznek vagy nem vesznek igénybe. Jelentős szerepet tölthetnek be a hatékonyság növelésében az új üzemelési és vállalkozási formák. 1982. végére minden második szerződéses bolt és minden harmadik szerződéses vendéglő szövetkezeti üzlet volt. Az eddigi tapasztalatok kedvezőek. Ennek ellenére még sok a teendő. Helyenként előbukkannak már megcáfolt érvek, mindig van, aki mások tapasztalataira vár, sajnos, nem csökkent a vártnak megfelelően az adminisztráció, sőt a bevezetéssel kapcsolatos adatszolgáltatások néha még szaporították is. Munkánknak az elkövetkezőkben elsősorban arra kell irányulnia, hogy a nagyobb üzletek és az áruházak számára is megtaláljuk az érdekeltség, az irányítás megfelelő formáját. Ez azért is fontos, mert a nagy egységek jövedelmezősége ma még gyakran elmarad a kisebb üzletek mögött, sőt az ABC-áruházak dolgozóinak termelékenysége alacsonyabb, mint a vegyesbolti dolgozóké! E kérdések megoldásának színvonala alapvetően attól függ, hogy milyen mértékben tudjuk fejleszteni gazdaságirányítási rendszerünket, mennyire lesz következetes a szövetkezetek vezetése az anyagi érdekeltségi rendszer fejlesztésében, a döntési jogkörök ennek megfelelő decentralizálásában és a támasztott követelmények számonkérésében. Imre István 4 A JÓZSEF MŰEGYETEMEN Színtanulmányok és nemzetgazdaságtan Kezembe került „A királyi József Műegyetem Programja az 1881—82 tanévre” című könyvecske. Nagy érdeklődéssel tanulmányoztam át, és a következőkben — az évtizedek óta szakadatlan oktatási reformokkal, vagy a Műegyetem mai oktatási rendszerével való bármely összehasonlítás nélkül — beszámolok a ma 200 éves intézmény 100 év előtti helyzetének egyes adatairól. A program a József Műegyetem célját a következő módon határozza meg: „alapos elméleti, s amennyire tanintézeten lehetséges, egyúttal gyakorlati kiképeztetést nyújtani azon élethivatásokban, melyek benne szakosztályokban képviselvék”. A József-Műegyetemen 1881—82-ben kétfokozatú műszaki oktatás volt. Erről a program a következőket mondja: „A m. kir. József-Műegyetemen a következő osztályok vannak felállítva: a) az egyetemes osztály, melyben az alább megnevezett szakosztályokra készülő hallgatókon kívül a tanári, mezőgazdasági, a műipari és kereskedelmi pályára lépni szándékozók is egyéni czéljaiknak megfelelőleg egyes tanszakokból felsőbb kiképeztetést szerezhetnek, b) a mérnöki szakosztály, c) az építészszakosztály, d) a gépészmérnöki szakosztály, e) a műszaki chémiai szakosztály.” A tantervek fejlődéséről ezt olvashatjuk: „... az előadott tárgyak sorozatát évről évre a tanártestület állapítja meg s a vallás- és közoktatási minisztériumtól nyert jóváhagyás után a műegyetem évi programjában teszi közzé.” A program arról is tájékoztat, hogy egyes tárgyak előadásait tanulmányi kirándulások, másokét mérési gyakorlatok egészítik ki. Ebben az időben a műegyetemen rendes és rendkívüli hallgatók tanultak. Rendes hallgatóként azokat vették fel, akik: — ha az egyetemes osztályba akartak beiratkozni, „az érettségi vizsgálatot jó sikerrel kiállották”, — ha a szakosztályokba akartak beiratkozni, az egyetemes osztály tanrendjében szereplő tantárgyakból meghatározott eredményt értek el. E feltételek szakosztályonként különböztek. A rendkívüli hallgatóktól ezeket az előfeltételeket nem követelték meg, de nem is adtak nekik képesítést igazoló bizonyítványt. Az egyetemi tanács az egyes évfolyamok részére tanrendet és órarendet is megállapított. Ettől függetlenül a program 15. fejezete kimondja: „A rendes hallgatók a látogatni kívánt szakosztálybeli előadások megválasztásában nincsenek korlátozva, következésképp nem is kötelesek a tanácstól ajánlott tanrendet követni. Kötelesek azonban lecskekönyvecskéikben legalább heti 10 előadási óra látogatását kimutatni, hogy 2 tervezési, illetőleg gyakorlati óra 1 előadási órának számíttatik. Egymással összeütközésbe jövő órák nem választhatók.” Ez a rendelkezés a hallgatónak lényegében csak időbeni választási szabadságot engedélyezett, mert a vizsgaszabályzatban részletesen meg van határozva, mely tárgyakból kell eredményes vizsgával rendelkeznie ahhoz, hogy szigorlatra jelentkezhessen. Az egyetem tantestületét a rektor irányította. Az egyetemi tanácsban ő, a Prorektor, a három osztály dékánja és hat egyetemi tanár foglalt helyet. A műegyetemnek, amelynek ebben az évben 481 beíratott hallgatója volt, 27 rendes tanára, egy adjunktusa, 11 magántanára, két „rendkívüli tanító”-ja, egy „repetitora” és 18 tanársegédje volt. A rendes tanárok között néhány ma is ismert nevet találtunk: dr. Sztoczek József, Krupper István, dr. Gerlóczy Gyula, dr. Szily Kálmán, dr. Wartha Vince, Steindl Imre és Hauszmann Alajos. A gépműhely művezetője: Csonka János. A magántanárok egyike: Lóczy Lajos. A quest ura és az egyetemi iroda személyzete négy fő volt, a laboránsok, kapusok, szolgák száma összesen 12. Tartalmazza a program a tanév folyamán oktatott tárgyak felsorolását és rövid ismertetését is. Az általános és szakismereti tantárgyak megfeleltek a technika akkori állásának, és a tudományos eredményeknek. Ez a színvonal azonban sokkal magasabb, és sokkal közelebb áll a mai oktatás tantárgyaihoz, mint azt legtöbben gondolnák. Néhány igazán meglepő dolgot is olvashatunk a programban. Például a 71. számú tantárgynál: „71. Színtanulmányok. Hauszmann Alajos r. t. II. félév, hetenként 2 óra. Gyakorlati feladatok a színek alkalmazására épületek vagy helyiségek díszítésénél.” Másik példa. ..29. Műszaki természettan, II. folyam. Dr. Sztoczek József r. t. I. félév, hetenként 4 óra. Hőtani alapfogalmak és tantételek. A mechanikai hőelmélet alapelvei, különös tekintettel a légnemű és gáznemű testekre. Belső és külső hővezetés. Kihűlés, különösen a lakhelyekre vonatkozólag. A tüzelő anyagok melegfejtő hatása és pyrometikus hatása: a megfelelő légmennyiség. Kürtők és légvezető csatornák. Gőztermelés. Centrális fűtés és szellőztetés.” Tiszteletet ébresztő, milyen nagymértékben törekedett az akkori tanterv arra, hogy a mérnök számára közgazdasági ismereteket is adjon, hogy az eligazodjon a gazdasági élet folyamataiban. Néhány mondat a 106. sz. Nemzetgazdaságtan című tantárgyból:....... A nemzetgazdaságtan fejlődésének története az ó-, a közép- és újkorban, és különösen a mercantil-physiokrat, szabadiparrendszer, communismus, és socialismusról és képviselőiről:............Közlekedési eszközök: tenger, folyó, csatorna, vaspálya, távirda, posta alkalmazásának és igazgatásának feltételei... Válságok (kicsisek)................Népesedési politika, a népesség növekedésének vagy csökkenésének törvényei és befolyása a javak termelésére, felosztására és fogyasztására. ... A gépüzlet (gépesítés) befolyása a közgazdaságra és általában a művelődésre, árny- és fényoldalaival...” Figyelemre méltó az óraszámok megoszlása az előadások és a gyakorlatok között. Ezt foglalja össze a következő táblázat, az egyetemes osztályra, a gépészmérnöki és az építész szakosztályra vonatkozóan. Oktatási órák száma, hetenként Láthatjuk, hogy az egyetemes osztály évfolyamaiban az előadások és a gyakorlatok száma egymáshoz hasonló, a szakosztályok első évfolyamán az előadások túlsúlyban vannak, a második évben azonban már a gyakorlatok, a tervezési órák képezik a többségét. Különösen igaz ez pl. az építész II. második félévében, ahol az összes órák 79 százaléka gyakorlat. * Dr. Cséry László I. félévben II. félévbena ■» t a * 5 ’u »'S Évfolyam £ 'S ^ £ v x | 2 * |a S to «s bo :© 4» fca Egyetemes I. 30 18 12 31 IS 1» Egyetemes II. 34 18 10 34 18 1« Gépészmérn. I. 30 22 8 31 21 10 Gépészmérn. II. 30 20 10 27 11 11 Gépészmérn. III. 32 22 10 31 17 14 Építész I. 36 20 16 31 15 1» Építész II. 33 11 22 34 7 27 Építész III. 30 10 20 34 14 2« 1983. JANUÁR 6