Figyelő, 1983. július-december (27. évfolyam, 28-52. szám)
1983-07-14 / 28. szám
Pipa-tanszéki esték A Pipa-tanszéken ezekben a szép nyári napokban is csakúgy zajlik az élet, mint egyébkor. A sör meleg és csupa hab, a pogácsa száraz, a fasírt rágós és a csapos többet számol, Binder Ákos, mindenhonnan elcsapott közgazdász és gyógymasszőr is szokott tanári pózában ül a söntés előtt és nagy hangon magyaráz a nyári szünet ellenére be-betévedő egyetemistáknak. — A mai óránk témája mennydörgi — a vállalati kooperáció. — Túró Rudi — veszik szemügyre a hallgatók a megmutatott tárgyát. — Nohát, ebben rejtezik a kooperációs nehézség. . — Ebben túró meg csokibevonat rejtezik. Minden óvodás tudja. — Nem, tévedtek. Ebben valóban a kooperációs nehézség rejtezik. Néhány évvel ezelőtt, amikor a T. Rudi megjelent a hollókban, átütő sikert aratott. Vették öregek és fiatalok. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen sikeres árucikket pár éven belül el kell rontani, ez gazdasági törvényszerűség. A túróipar vezetői fel is ismerték ezt a gazdasági parancsot, és az utóbbi időben elkezdték a rudacska hosszát csökkenteni. Ez így természetes, kisebb az áru, nagyobb a haszon. Minden burkolt áremelés így történik. Csakhogy — emelte föl bütykös mutatóujját a Mester —, csakhogy elfelejtették a túróipar vezetői egyeztetni a dolgot a zacskóipar vezetőivel, így azután a zacskók még a régi méret szerint készülnek. Ebből már az óvodás gyermek is azonnal észreveszi, hogy kisebb lett a Rudi, és elkezdi visszasírni a boldog Békeidőket, vagyis a kiscsoportos éveit, amikor a Túró Rudi még kitöltötte a zacskóját. A szülők meg elkezdenek reklamálni. — No és, mire mennek vele? — kérdezte egy újonc. — Semmire, természetesen, de nem is ez a lényeg. Csupán nekünk hasznos ez, mert így megtanulhatunk nagyon fontos gazdasági törvényt: a fejlett munkamegosztásra alapuló iparban nagyon oda kell figyelni a kooperációs egyeztetésre, még a burkolt áremelések végrehajtásánál is — fejezte be óráját a Pipa-tanszék bölcse. s. v. j. Illúzió ! Nem kenyerem, hogy a kenyér minőségének, szállítási és egyéb gondjainak bírálói közé álljak, és rendszeresen kritizáljam a nehézségeket. Szilárdan hiszek a hivatalos nyilatkozatoknak, a jobbító szándéknak, de végül is vásárló vagyok, így tapasztalatokkal is rendelkezem. Hadd mondjak el azért egy rövid történetet, amely a kérdést meg nem oldja ugyan, de igen szívmelegítő. A múlt szombaton dél felé, amikor a kenyérhajsza tetőzik, környékünkön kifogyott a kenyér. A lázasan nyomozók tudomására jutott azonban, hogy a közeli nagy hentesboltban mégis kapható. A hír igaznak bizonyult, a pulton szép számban sorakoztak az áhított áruk. Az eladó örült, hogy adhatott belőlük, ám őszinte is volt: közölte, hogy a kenyér csütörtöki. Hogy mégis megnyugtassa a vevőket, a félbevágott kenyereket látványosan kézbe vette, s mutatta, hogy elég puhák. Nem értettem, mitől. Aztán észrevettem egy áruktól fedett részen egy másik eladót, aki adogatta a félbevágott kenyereket. Jobban szemügyre vettem, mit művel előbb? Szétvágta a kilós kenyeret, két tenyerével ránehezedett többször, így puhította. A vevők hálásan vették, lám a csütörtöki is puha még. Elérzékenyülten néztem a diszkrét távolban folyó műveletet, amelyet a „puhító” hentes a vevők illúziója érdekében végzett. Örömömben szinte ellágyult a szívem. Mint a kenyér, íróger Csőbehúzó vállalkozás Egy magánvállalkozás összeomlott. Felszámolják. A vállalkozás vezetőjének fontos dolga van: bevonul a börtönbe. Nem emiatt a vállalkozás miatt, ezt azalatt csinálta, amíg várt a másodfokú ítéletre. A vállalkozásnak először nagy sikere volt. Jöttek a szerelők, felmondtak az előző, vállalatnál." Nagy ígéret nem volt, ugyanannyi lesz a fizetésük, mint volt. De mégis új hely. Más hely. És avállalkozás vezetője mindig mosolyog. Bíztak benne. Részben a mosolya miatt. Másrészt, mert mutatott egy csövet — ez az övé. Akinek ilyen csöve van, annak más is varr a raktárában — így gondolták. Meg a szakértelem. Első hónapban nem csináltak semmit, de nem is kaptak fizetést. Második hónapban homokot lapátoltak, ezt is meg kell csinálni valakinek. A fizetés nem érkezett meg, kölcsönkértek pénzt a szomszédtól. Harmadik hónapban valami gyanús volt. A negyedikben már határozottabban. Állami vállalatnál ezért már elmentek volna tiltakozni a magas égig. Itt vártak, tűrtek, reménykedtek és még mindig csak éppen gyanakodtak. Az ötödik hónapban úgy érezték, nem megy tovább. Kai vizsgálták, hogy becsapják őket. Visszakérték a munkakönyvüket. A vállalkozó némi huzavona után viszaadta a munkakönyvét sértődötten. Ő semmiről nem tehet. Együtt sírnak vagy együtt nevetnek. Most inkább sírnak. A vállalkozó nevetett. A markába. Tíz hónap börtön nem a világ — kibírja. Aztán vállalkozik tovább. (b. i.) SIKERES VÁLLALKOZÓK ! Az aranyműves műhelyhől a „textilcsászárságig" Az óbudai zsidó hitközség egyik buzgó tagjaihoz, egy aranyműveshez, 1784 kora tavaszának egyik péntek estéjén vándorlegény érkezett; ünnep előestje lévén, a vándort be kellett fogadni. A vendég a cseh Stibrall kékfestő mester volt, s munkát keresett Magyarországon. A péntek esti látogatás során hosszú beszélgetés zajlott le a vendég és az aranyműves között, akinek — miután a németországi Goldbergből származott — neve Goldberger Ferenc volt. A beszélgetés lényegére Stibrall megállapítása volt döntő: „Ékszert csak kevés jómódú ember hord, ruhát viszont milliók” ... ...és a vendég ott ragadt Óbudán Goldbergeréknél, sőt egy szaktársát, az ugyancsak cseh Kanter kékfestőt, is idehívta és 1784 végén, a Lajos utcában — 3 indigócsávázóval és 3 kézinyomóval — megindította kékfestőüzemét, az alig 34 éves Goldberger Ferenc. A kis üzem az akkoriban divatos delén és perbál kikészítésére alapította számításait. A kis kékfestőüzemnek nem volt üzletháza, és Goldberger Ferenc egylovas kocsijával járta a vásárokat. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, s az idősödő üzemalapító két fiát is beállította a műhelybe, sőt Csehországból további kékfestő munkásokat hozatott. 1828-ban az alapító fia, a 44 éves Sámuel vette át a műhelyt, aki már nem iparosmester módján termelt, hanem, új gépeket vett, fejlesztett, épített, végül gyárat alapított. A cég neve „Csősz. Kir. Szabadalmas karton-, kendő- és vászongyár”. Az első magyar iparmű-kiállításon, 1842-ben, amikor a gyár már 120 féle árucikket gyártott 110 munkásával, arany érdempénz és dicsérő oklevelet nyert. (Kossuth megállapítása a gyárról „Ami a gyárt magát illeti, az e nemben kétségtelenül legelső az országban.”) A cég neve ekkor már Goldberger Sámuel F. és fiai volt. A szabadságharc idején Goldbergerék támogatták Kossuthot, hiszen a nemzeti függetlenség fontos érdeke volt a gyárnak. 1848-ban a névadó Sámuel 64 éves korában meghalt, s a céget a tizenhat gyermeket világra hozó özvegy vette át, és vezette tovább nagyobb fiaival. 1853-ban a királyi pár látogatásával tüntette ki a gyárat, s ez alkalommal Goldberger Erzsébet, az özvegy, gyermekeivel együtt megkapta a magyar nemességet, „Buday” előnévvel. Az özvegy 1861-ben vált ki a gyárból, amelyet fiai vezettek tovább. Ekkor állították fel az első hengernyomógépet (rouleaut). A munkások száma elérte az 500 főt, az általuk gyártott áruk mennyisége az 5 millió métert. A gyárat előbb Károly,majd Bertold vette át. A millenniumi kiállításon nagy feltűnést keltett a Goldberger-pavilon, s Ferenc József e kiállításért Vaskorona-renddel tüntette ki Goldberger Bertoldot. 1905-ben a vállalat részvénytársasággá alakult, majd Bertold halála után fia, dr. Buday- Goldberger Leó lett a részvénytársaság elnöke. A világháború kitörése előtt a cég 24 utazóval látta el a Monarchia szükségleteinek jelentős részét. Raktárai voltak Debrecenben és Bécsben, áruit exportálta a Közel-Keletre, Olaszországba és Angliába. Az első világháború befejezése után a változott viszonyokra való tekintettel a cég azonnal hozzálátott a vertikális kiépítéshez, így 1923-ban megindultak az első szövőszékek, 1927-ben pedig a fonoda. 1923-ban már Lágymányoson is felépült az új szövőgyár. 1929 végén Tausz János textilnyomó szabadalmaztatott eljárásaival a Goldberger-gyár piacra dobta a „Bemberg-Parisette” anyagokat, 1500 mintával. 1930-ra a munkások létszáma 4000-re, a hivatalnokok száma 500-ra nőtt, és 55 európai és tengerentúli országba szállított. A felszabadulás után szovjet segítséggel indult meg a termelés. 1948. március 26-án a gyárat államosították, és még ennek az évnek júliusában a gyár ésüzem lett. 1963-ban a Goldberger-fvár beolvadt a Pamutnyomóipari Vállalatba (Panyova). Ez a vállalat nemcsak az ország, hanem Közép-Európa legnagyobb textilvállalata, amely tíz nagy fonó-, szövő-, nimmó- és kikészítőgyárat és 8 telepet foglal magába. A BUDAPRINT márkanévvel kiegészített Pamutnyomóipari Vállalat ma 8 és fél ezer dolgozójával 120 millió kelmét termel, és termékei 50 százalékát 50 országba exportálta. Pap János Szívesség A vendég másodmagával bemegy a Népköztársaság útján egy presszóba, rendel egy üveg sört és egy kávét. Kissé körülményesen ugyan, mert a felszolgálóra várni kell, tej vagy tejszín nincs a kávéhoz, nyilván nem nézik a pompás tejtermékhirdetéseket a tv-ben. Végül is kihozzák a rendelt italokat, a vendégek elfogyasztják, fizetnének is, de ez sem olyan egyszerű. Sikerül a felszolgáló kisasszonyt figyelmeztetni, szólna a fizetőpincérnek, aki újabb várakozás után előkerül. Villámgyorsan közli most már az összeget: — Negyvenkét forint húsz fillér. A vendég átad egy százast, a fizetőpincérnő keresgél a bankjegyei között. — Köszönöm — mondja és visszaad egy ötvenest. A vendég átveszi, de kezében tartja a bankjegyet, s kérdőn néz a fizetőre. Az állja a pillantást, s másodpercekig farkasszemet néznek. Ezalatt a vendégnek a következők jutnak az eszébe. Mióta az eszét tudja, mindig adott borravalót, még akkor is, amikor ez volt a jelszó: „Öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót.” Ő tudta, hogy a hazai népszokások erősebbek az ilyen jelszavaknál, s különben sem volt soha kicsinyes. Saját normája szerint tíz százalék körül szabta meg, függetlenül a szolgáltatás minőségétől. A százalék mindvégig maradt, bár az összeg nőtt, amikor drágább lett a sör és a kávé, nagyobb összeg után rótta le a tíz százalékot. De önként. A csinos fizetőpincér megszakítja tűnődésében: így tetszett gondolni, nem? Mármint, hogy ötvenre kerekítse. A vendég számológép és logarléc nélkül tüstént kiszámítja: vitathatóan gyors kiszolgálásért 18—19 százalékos borravalót — írtak elő. Már a bosszankodás határán van, amikor a még mindig farkasszemet néző vendéglátóipari dolgozó védelmében eszébe jut valami. Az a bizonyos slogan, amely a vendéglátóipart népszerűsíti: „Szíveslátás — vendéglátás.” Hát persze, erről van szó. Segíteni kell a vendéget, ne spekuláljon a borravaló összegén, a szíveslátásban benne van a szívesség is, hogy a dolgozó nyomban megállapítsa a borravalót is. A fizető pincérnő zavartan kotorász az aprópénze közt, ám a vendég most már udvarias elhárító mozdulattal válaszol: — Köszönöm — mondja. Rájött végre, hogy a szíveslátás új, rokonszenves formájával találkozott. A fejlődés megállíthatatlan .. —söt ! Főszerkesztő: Dr. Garam József. Főszerkesztő-helyettesek: Dr. Folinus János, Dr. Varga György. A szerkesztőség címe: Budapest V., Alkotmány u. 10. Levélcím: Pf. 18. 1355 Telefon: 117-201, 119-664, 117-034, 311-302, 127-684, 311-564. Telex:22-6613. Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat, Budapest Vill., Blaha Lujza tér 3. 1959 Telefon: 343-100. 336-130. Felelős kiadó: Till Imre, igazgató. Hirdetések felvétele a Hírlapkiadó Vállalat reklámszolgálatánál, tel.: 142-654. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI) Budapest V., József nádor tér 1. (1900) személyesen vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215—96162 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 192 forint Külföldre a Kultúra Könyvkereskedelmi Vállalat terjeszti (Budapest I., Fő u. 32.): 83—2955. Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató. HU ISSN 0015—086 X. Index: 25 283.