Figyelő, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-05 / 1. szám

1984. JANUÁR 5 Csemo) ­ A tervezés szerepe az irányításban A népgazdasági tervezés hatóköréről, módszereiről, a terv és piac viszonyáról évtizedek óta vitáznak a szocialista országok közgazdászai. A Friss István születésé­nek 80. évfordulója alkalmából rendezett tudományos emlékülésen Hetényi István pénzügyminiszter a népgazdasági tervezés megújulásának néhány időszerű kérdéséről beszélt. Reformlépéseinknek a népgazdasági tervezés fejlesztésével is erősíteniük kell a gazdasági-tár­sadalmi folyamatok tuda­tos irányítását. Miközben a népgazdasági tervnek tulajdonított egyes korábbi je­gyek gyengülnek vagy meg is szűnnek, ez a legkevésbé sem érinti a népgazdasági tervezés alapját, a szocialista gazdaság­építés tudatos irányítása iránti igényt. Hogyan marad, illetve válik a tervezés a társadalmi-gazdasági fejlődés jelentős té­nyezőjévé, milyen változtatások szüksé­gesek ehhez a változó körülmények kö­zött? E kérdés egy sor elvi problémát vet fel, többek közt a tervezésnek az irá­nyítás egész rendszerébe való jobb be­illesztésének szükségességét, és termé­szetszerűleg a tervezés módszereinek a fejlesztését is. Ez nemcsak mennyiségi igazítást igényel a tervben és a tervezés­­ben (például azt, hogy milyen mutató­kat tartalmazzon a népgazdasági terv), hanem szélesebb körű megújulását is. Előrebocsátom, hogy az itt felvetett problémák egy részében valóban csak a kérdésfelvetésig jutottam; tudományosan megalapozott válaszadásra nem vállal­­kozhatom. Megjegyzéseim sokszor csak reflexiók a tudomány és gyakorlat határ­­mezsgyéiről. A gazdasági reformfolyamat részeként a népgazdasági tervezés és a tervek tar­talma folyamatosan fejlődik. A tervezés alapkérdését jelentő koordináció mód­szertanilag tökéletesebbé vált, gazdago­dott. Kialakulóban van a koordinációnak kvantitatív szintézis néven ismert mo­dellje; sok vonatkozásban javul a terv­célok és a szabályozók kölcsönhatásokon alapuló kapcsolata, a jövedelmek és el­osztásuk összehangoltsága. Minőségi vál­tozást mutat a tervezéshez felhasznált elemzések, prognózisok, koncepciók szín­vonala és hasznosításuk a tervkészítés­ben. Biztató vonás a társadalmi vonatko­zások fokozott figyelembevétele a gazda­sági tervezésben. Itt persze nehézségek­kel kell számolni, mivel a társadalmi vo­natkozások integrálása jórészt nem kvan­titatív jellegű, miközben a kialakult ter­vezési módszerek elsősorban a kvantita­tív összefüggések megragadására képe­sek. A kétségtelen fejlődés ellenére kérdé­ses, hogy a tervek teljesebb választ ad­nak-e a társadalmi-gazdasági fejlődés ki­hívásaira, mint 10-15 évvel ezelőtt. Ez nem írható egyszerűen a külgazdasági feltételek romlásának a számlájára. A tervezésben is okot kell keresnünk. Míg a jövedelmek elosztásában a tervek ki­­sebb-nagyobb hibahatárokkal uralkodó szerepet játszanak, addig a termelés ha­tékonysága, az intenzív fejlődéstől köve­telt strukturális változások létrehozásá­ban a terv kevesebbet ad, mint amit tő­le várnak. A túlhaladott részletezettség megszüntetése megszabadította a terve­ket az alkalmazkodást gátló vonásoktól, de kevésbé tudatosult, hogy miben kell és tud a terv­ezés) gazdagodni ahhoz, hogy az irányítás koordinált alapja, súly­ponti eszköze legyen a továbbiakban is. Hogyan alakulhat irányzatszerűen a népgazdasági tervezés és tervek szerepe az irányításban? A korábbi általános ter­­vezési tételek jó része valószínűleg a to­vábbiakban is érvényes, egy részükről azonban kiderült vagy kiderülhet, hogy nem alaptételek, hanem csupán a terv­utasításos irányítás következményei, más részüknek pedig az értelmezése szorul korszerűsítésre. Mielőtt ezt elemezném, meg kell je­gyeznem, hogy 1968 óta ugyan több vita is folyt a tervezés és tervszerűség kap­csolatáról, de benyomásom szerint a ter­vezés, a tervek, valamint a tervszerűség kapcsolata a gyakorlat (és a gyakorlatra épített viták) szempontjából nem kielé­gítően tisztázott. A tervszerűség korábbi abszolutizálása, azonosítása a tervekkel, nem számolt a tudatosság objektív kor­látozottságával. A gyakorlat megmutatta, hogy a tervnek a tervszerűséggel való merev azonosítása esetenként kényszerű ellentétbe állította a tervszerűséget a ra­cionalitással. A negatív jelenségek erősítették azt a felfogást, amely szerint a tervszerűséget el kell szakítani a tervektől, mert terv­szerű fejlődés az, amelyben „a dolgok jól mennek”, az életszínvonal rendszeresen növekszik, az árszínvonal növekedése ala­csony stb. Jobb megközelítése lenne a dolgoknak, ha a tervezés és a terv ha­tókörét (tartalmát), az irányítás egyéb elemeivel való kapcsolatát­­ megkísérel­nénk igazítani a gyakorlatban reálisan elérhető tudatossági fokhoz, őszintén szá­molva a célok és eszközök közti mérlege­lés lehetőségével, a jövő bizonytalanságá­val és egyes feladatok és preferenciák fel­tételekhez kötöttségével. A népgazdasági tervvel, szemben tá­masztott ismert három követelmény, hogy az — a párt gazdaságpolitikájának konk­rét kifejezése, — az újratermelés egészét szabályozza, és — mozgósító erejű. Mindhárom tételben már eddig is lé­nyeges változás, gazdagodás figyelhető meg. A gazdaságpolitika kifejezője A terv mint a gazdaságpolitika kifeje­zője gondolatához kapcsolódva, az MSZMP politikájában már több mint 25 éve alkalmazta azt a tételt, hogy az ál­lami tervezés nemcsak az elfogadott gaz­daságpolitika konkretizálása, hanem to­vábbfejlesztésének is hathatós eszköze. A tervezésnek viszonylag új, ám egyre fontosabb vonása az is, hogy a gazdaság­­politikát követve, a korábbinál több fi­gyelmet fordít a gazdasági döntések tár­sadalmi hatásaira. Minden KGST-ország törekszik a gazdasági terveknek gazdasá­gi-társadalmi tervekké fejlesztésére. A legtöbb országban ez az életszínvonal­tervezés kiszélesedéseként jelenik meg. A hazai távlati tervezés határozottan törek­szik a fejlett szocialista társadalom alap­vető társadalmi vonásainak tervezési kö­rülményként való felfogására. Így került a távlati tervekbe a társadalmi osztály­­egyenlőség, a létbiztonság, a regionális politika, a szociálpolitika prioritásainak gazdasági vonatkozásokkal való össze­hangolása. A tervezési irodalom azonban elhanya­golja az állami tervezés (tervezők) és tár­sadalom újszerű kapcsolatának tudatosí­tását, pedig enélkül nehéz lényeges vál­tozást elképzelni. Így például kimunká­lásra vár, hogy a decentralizált döntések megsokasodása, az áru- és pénzviszonyok erősödése, a tömegszervezetek és érdek­­képviseleti szervek korábbitól minőségi­leg eltérő önállósága hogyan tükröződjék a tervezési folyamatban. Ez teszi ugyan­is elengedhetetlenné a tervezés demokra­tizmusát (nem tévesztendő össze a szak­­szerűséggel, ami a szakemberek széles kö­rű bevonását igényli), és így jelenik meg a tervezésben is az érdekegyeztetés kap­csolatának kérdése. Ez a folyamat új kérdéseket is felvet. Míg korábban logikusnak tűnt, hogy a tervezés a népgazdasági tervdokumentum elkészítésével azonos, addig ma ennél szé­lesebb is kell hogy legyen a tervezés ha­tóköre. Olyan funkciókat is el kell látni (valakinek, valahol és valahogyan), ame­lyek túlmennek az időszakokhoz kötött tervek készítésén, hiszen a gazdaságpoli­tikai döntések nem mindig a tervezési folyamatba ágyazottak, de tudatosságu­kat megköveteljük. A beágyazást tehát lehetőség szerint érdemes erőltetni, de látni kell, hogy a tervezési menetrendbe elsősorban a mennyiségi változásokat je­lentő döntések tudnak beépülni. A nagy minőségi változásokkal kapcsolatos — és hatásukban ezért nehezen kvalifikálha­tó, sőt kockázatos — gazdasági-társadal­mi döntések nem illeszkednek a­ tervké­szítési menetrendekbe. Erre jó példa a kollektivizálás vagy az 1968. évi reform­ról szóló döntések. A szűken értelmezett tervezés és a szélesebb értelemben vett gazdaságpolitikai döntés-előkészítés sike­resen élhetnek egymás mellett, ha a for­malizált terv a döntések közül elsősor­ban a jövedelmek keletkezésének mére­tezésére, a jövedelmek elosztására, egyes akciók, programok méretezésére szorít­kozik, a gazdaságpolitikai döntések pe­dig lehetőség szerint kapcsolódnak a ter­vezési mozgástérhez. Mindez nem változtat a népgazdasági terv fogalmán, nem igényli annak fogal­mi feloldását. De talán ösztönzést ad ar­ra, hogy az említett körülmények között a tervező szervezet, a döntési rendszer, a tervezési módszerek mai rendje hogyan értékelhető, milyen irányban fejleszthe­tő. Véleményem szerint ma a tervezés intézményi rendszere elmaradott, a fel­vázolt követelményekhez képest egy ko­rábbi szakasz állapotát tükrözi. Az újratermelés szabályozója Az a tétel, hogy a népgazdasági terv megszabja (szabályozza) az újratermelési­­ folyamat egészét, a tervezésnek általános alaptétele, hiszen azt fejezi ki, hogy a terv koordinálja az újratermelési folya­mat egyes elemeit, másfelől a cselekvés alapjául szolgáló pontos, nem pedig prog­nosis. A tervutasításos szabályozás körül­ményei közt e­seteit úgy értelmezték, hogy a népgazdaság az Újratermelési fo­lyamatot "tervutasítások útján szabályoz­za, és ezek felölelik az újratermelés min­den tervezéstechnikailag megfogható ele­mét, tehát a részletes mikroökonómiai szabályozást is. A gazdasági reform, a terv és piac ösz­­szekapcsolása nyomán az átfogó folya­matszabályozást elkülönítették a részle­tek szabályozásától, ez utóbbi jórészt a piac szabályozása alá került, ezeket tehát közvetett módon szabályozza a népgazda­sági terv. Új vonás az is, hogy a terv nem a gazdasági egységek, hanem a gazdaság­irányító szervek részére kötelező. Ettől csupán néhány eltérés van (egyes prog­ramelemek, kontingensek). A terv kiegé­szült a gazdasági szabályozók alkalmazá­sának irányelveivel. Ezzel deklarálja a célok és eszközök összehangoltságát, bár a gyakorlatban ez a fejezete nem vált kü­lönösen markánssá. A terv szabályozó szerepével kapcso­latban még jó néhány probléma vár meg­oldásra. Például eddig nem sikerült rendszerjelleggel feloldani azt az ellent­mondást, hogy az újratermelési folyama­tot nemcsak tervdöntések (azaz a terv­ben foglaltak), hanem a tervezési ciklu­­­sokhoz nem igazodó folyamatos döntések is erőteljesen befolyásolják. Ilyenek pél­dául a már említett stratégiai társada­lomgazdasági döntések, amelyek sohasem tervkészítési „menetrendben” születnek. A folyamatos döntés másik típusa a vállalati cselekedetet befolyásoló végre­hajtási típusú kormányzati döntés (jó­részt operatív döntések). Elismerve ez utóbbiak eseti szükségességét, gyakori a vád, hogy ezek a tervutasítások marad­ványai. Ebben van némi igazság, de hi­ba lenne e jelenséget a tervszámítások rendszeréből levezetni. Az operatív dön­tések ritkán kapcsolódnak a tervezés ren­delkezéseihez, sőt gyakran eltérnek az úgynevezett „számítási anyagoktól” is. Sok olyan példa van a vállalatok „befo­lyásolására”, amely nem kapcsolható a népgazdaság legfőbb prioritásának, pél­dául a fizetési egyensúlynak az érvénye­sítéséhez. Ezen ráhatásoknak sok eset­ben elkülönült és az általános érdekelt­ségi rendszerrel összhangban nem álló ér­­dekek, köztük presztízsérdekek, személyi érdekek, rosszul értelmezett ágazati vagy területi érdekek lehetnek­­az alapjai. A kulcskérdés — mint azt a gazdasági re­form továbbfejlesztéséről készített újabb anyagok is tartalmazzák — a vállalatok hierarchikus irányításának megváltozta­tása, aminek jórészt a tervvel éppen össz­hangban nem álló befolyások kiiktatását kell eredményeznie. A vállalatok helyzetének megváltozta­tása a népgazdasági tervkészítés módsze­rét is érinteni fogja. Az új körülmények között — különösen, ha a vállalati szer­vezet további decentralizálásával is szá­molunk — végképp értelmét veszti a nép­­gazdasági és vállalati tervezés kapcsola­tának olyan felfogása, amely a vállalati tervszámításoktól és az erről folytatott konzultációktól várja a terv realitásának alátámasztását. A népgazdasági és a vál­lalati tervezés formai kapcsolata helyett kiépülhet a tervező szervek és a vállala­ti érdekképviseletek kapcsolata a terve­zésben, amely egyfelől mindkét fél szá­mára szakmai ismeretekkel szolgál, más­felől hatásosabban képes elősegíteni a vállalati szféra azonosulását, szolidaritá­sát a gazdaságpolitikával, a tervdöntések­kel. Mozgósító erő A népgazdasági terv általános vonása , annak mozgósító jellege (ezt ne cseréljük össze a terv „feszítettségével”, amelyet nem érintek). E mozgósító jelleg abban jelenik meg, hogy a tervcélok és eszkö­zök bemutatása reális perspektívát nyújt az állampolgároknak, emellett továbbra is tere van az egyes akciók végrehajtásá­ra való mozgósításnak, például a népgaz­dasági prioritások megvalósításához kap­csolódó pályázatoknak, a szakértők szé­lesebb körű bevonásának a tervezésbe, az érdekképviseletekkel folytatott tárgyalá­soknak stb. Ez utóbbi formák kiépítése azért is szükséges mert sok fáradozás el­lenére a szakértők és érdekképviseleti szervek bekapcsolása a tervezésbe ese­tenként formális vagy átmeneti maradt. A jóformán kizárólag hatósági és ágaza­tok szerint tagolt szervezetek tendencia­szerűen túlsúlyra juttatják a hivatali ágazati apparátusok szemléletmódját, il­letve a jórészt csak ezekre támaszkodó tervezést. Az eddigiek alapján is érzékelhető az, hogy a tervezés szisztematikus megújítá­sára van szükség ahhoz, hogy el tudja­­ látni alapvető társadalmi-gazdasági fel­adatát. A megújításnak egy része a szo­rosan vett tervkészítési koordináció, a tervezés módszertani tökéletesítése, más része a terv, a tervezők és egyéb szerve­zetek tevékenységének tudatosabb össze­kapcsolása, valamint a terv- és egyéb döntések illeszkedésének javítása. Az országot ért kihívás bármennyire gazdasági indítású, de mégiscsak társa­dalmi kihívás, s a megoldottnak vélt egyes társadalmi kérdésekben is újabb problémák merülnek fel. A válaszoknak pedig az esetek nagy részében gazdasági és társadalmi válaszoknak kell lenniük. A koordináció A népgazdasági tervkészítés szélesebb hatóköre iránti igényemmel szemben persze lehet más vélemény is. A túlzot­tan részletes és merev tervezés hátrányai nyomán olyan vélemények is kialakultak, amelyek szerint a tervezés leépítésének irányában kell haladni, abból kiindulva, hogy a terv és piac egymást inkább kizá­ró, mint összekapcsoló kategóriák, és így a piaci hatások erősítése a tervezés, illet­ve a terv gyengítését kell hogy eredmé­nyezzék. Én nem ezt tekintem a terve­zés perspektívájának. A terv nélküli sza­bad cselekvés ugyanis rendkívül sok súr­lódással, veszteséggel jár. A tervezés alapgondolata a koordiná­ció, tehát a különböző gazdaságpolitikai célok (célrendszer) mérlegelése és a cé­lok megoldását biztosító eszközrendszer­nek a tervezési folyamatban történő ösz­­szehangolása. Ez a helyes gondolatsor sú­lyos, és csak részben valós feltételezések­re épül: természetesnek veszi, hogy a ter­vezők, illetve a döntéshozók képesek eg­zaktan mérlegelni a célokat, ismerik a különböző eszközök (szabályozók stb.) hatását, továbbá a célok és eszközök köl­csönhatását. Ez a feltételezés az alapja annak a szintetizáló tervezői kötelezett­ségnek, hogy a terv koordinált legyen, és a lehető legjobban feleljen meg a gazda­ságpolitika követelményeinek. A tapasztalat szerint azonban a döntés­hozók nem képesek a célok optimális mérlegelésére, a tervezők pedig mind ez ideig nem tudtak olyan tervezési techni­kát kialakítani, amely a gazdaságpoliti­kai célok eltérő mérlegelésén alapuló tervvariánsokat hozna létre. Ebben azt is tekintetbe kell venni, hogy a hatalmi, vé­delmi, társadalmi, kulturális, gazdasági célok rendszerében a gazdaságpolitikai célok (például egyensúly, foglalkoztatás, árszínvonal stb.) a hierarchia alján fog­lalnak helyet, a tervcélok más célok tük­röződései is. Érdekegyeztetés A tervezési folyamatban kidolgozott részvariánsokkal kapcsolatos legfőbb gond a nem gazdasági és gazdasági ösz­­szefüggések megbízható megítélése. To­vábbi gond, hogy a menet közbeni kon­cepcióvitákban rendszerint egy-egy rész­célt rögzítenek, és ilyen módon a terve­zés összefoglaló variánsai rendszerint nem az alternatívák, hanem a megvalósítási esélyek különbözőségének bemutatására képesek. A tervezési folyamaton kívül folyama­tosan születő gazdasági-társadalmi dön­tések viszont a tervezőket azért hozzák nehéz helyzetbe, mert nem a tervezés zárt logikáját, hanem a tapasztalat logi­káját követik: az életben felmerülő egy­­egy ellentmondást tűznek napirendre azért, hogy az adott vonatkozásban ér­zékelhető javulást érjen el. Eközben a más tényezőkre gyakorolt hatásokból leg­feljebb néhányat tekintenek át, és ked­vező esetben is csak az érhető el, hogy a döntés kevéssé legyen negatív hatással más célokra. (Például elképzelhetetlen az, hogy a közlekedés tárgyalásakor valaki azzal álljon elő, hogy az ide szánt összeg az oktatásban több hasznot hozna.) Mind a tervezési, mind a gazdaságpoli­tikai logika megvalósítása előnyökkel és hátrányokkal jár. Mindkét típusú döntés szükségszerű, egyik nem szoríthatja ki a másikat. Munkálkodni a lehető legjobb illesztésen lehet és kell. Ennek feltétele, hogy előkészítésük keresztülmenjen egy apparátus szűrőjén.. Ez az apparátus egyes döntéseket nyilván maga készít elő mások kidolgozását szakmai szervekre bízhatja. A koordináló szerv sajátos fe­lelőssége az, hogy a lehető legszélesebben tárja fel a részdöntések kapcsolatát a tár­sadalmi-gazdasági fejlődéssel. Tehát nem könyvelési koordinációról van szó, ha­nem lehetőség szerint be kell mutatni a több alternatívás döntések hatásait, a le­­hetséges ,,árukat” más célok rovására. Továbbmenve: a központi koordináció nem állhat meg az újratermelési mutatók koordinálásánál. Nem rekeszthető ki be­lőle az érdekviszonyok optimális koordi­nációja akkor sem, ha ez számszerű for­mális koordinációt ,,zavaró” tényező­ként jelenik meg. Érdekegyeztetés nélkül’ nincs azonosulás és mozgósító erő. Dr. Hetényi István

Next