Figyelő, 1984. július-december (28. évfolyam, 27-50. szám)
1984-07-05 / 27. szám
FÓRUM ffl FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM ® FÓRUM Negyed dicptria A szemem romlása következtében időnként fél dioptriával erősebb szemüveglencsét kapok. Ez a romlás, amikor külföldön rendelem az új szemüveget, ugyanilyen időszak után negyed dioptria. Sokat gondolkodtam a jelenségen, de beletörődtem abba, hogy itthon gyorsabban romlik a szemem, mint külhonban. A rejtélyt legutóbb az Országgyűlés Ipari Bizottságának egyik ülésén oldották meg, ahol a mátészalkai képviselő elmondta, hogy a MOM szemüveglencse gyárának egyik gondja, hogy a hazai és a külföldi lépték között különbség van, ugyanis itthon az „igény” a fél dioptriás változás, külföldön pedig a negyed. Így aztán, ha nem tudják az összes negyed dioptriára csiszolt lencsét exportálni, akkor az itthon kurrens készlet marad. Nem értek a szemészethez, de azt tudom, hogy a negyeddioptriás emelkedéssel is nagyon elégedett volt szemem. S mint tapasztaltam, a külföldiek sem tiltakoztak a finom mérés ellen. Talán el kellene gondolkodni azon, hogy az elektronikus módszerrel történő látásmérést előbb-utóbb nemcsak a Bajcsy-Zsilinszky úton levő Ofotértnál oldják meg, hanem széles körben. Akkor talán a negyeddioptriás lencsék is eladhatók lehetnének, és így a világszínvonal és a hazai között nem lenne negyeddioptriás fáziskülönbség. Károly István közgazdász 2 Évek óta — és még évekig? A pékek, a boltosok és a többiek címen a Figyelő 1984./23. számában megjelent cikk szerint „Első pillanatra meglepő, hogy az egyik legalapvetőbb élelmiszer kiegyensúlyozott kínálata még ma is politikai kérdés.” Megítélésem szerint is mélyen igaz a cikkíró e nem éppen kedvező tényhez fűzött utalása, hogy abban „ ... a kenyérellátásnak a gazdasági szempontokat háttérbe szorító kezelése is nagy szerepet játszik” ... Nemcsak a fővárosban találkozunk a hétvégi , ünnepnapok körüli kenyérhiánnyal, majd a maradék tömegével. Ezért több mint valószínű, hogy nem a kenyérügyben illetékes helyi koordinálók sorozatosan sikertelen — sőt a cikkben említett ünnepkori több száz tonnás (!!) pazarláshoz vezető — operatív igyekezetét kell okolnunk. A valamikori „tervlebontásra” emlékeztető tanácsi koordináció helyett a gazdasági ösztönzők hatékony alkalmazása, ami kiutat teremthetne végre a sok éve folyó egymásra mutogatás, majd — az újabb hasonló „politikai kérdés” jelentkezéséig — a csendes belenyugvás állapotából. A kivezető utat szerintem azon a „kényszerpályán” keresztül lehetne találni, amelynek útjelzői a minőség, érdekeltség és választék lehetnének. Ez vonatkozik szinte az egész élelmiszertermelésre — már kevesebb egyértelműséggel a forgalmazására —, de a hasonlóan kényes, napi cikkkánt ismert tej esetében mindkettőre, ahol sikerült e jelzések összehangolása. A kenyérellátás viszontagságai legalábbis mérsékelhetők lennének, ha pl. a sütőipari vállalatokat felügyelő tanácsok folyamatosan figyelemmel kísérnék, mit tesz vállalatuk a minőség és választék javításáért, érdeke-e ez a pékeknek is? Ha így tennének, azt tapasztalnánk a legtöbb vállalatnál, hogy annak legalábbis kevés érdeke fűződik a jelenleginél jobb kenyeret sütni, különösen nem olyan jobb minőségűeket, amelyek több napig is fogyaszthatók, s amelyek hiánya miatt szinte sorsszerűen hol kevésnek, hol pedig soknak bizonyul a boltokba kiszállított mindennapi kenyerünk. Ez a kenyér nemcsak azért mindennapi, mert egy napig is nehezen viseljük el a hiányát, hanem mert napi fogyasztásra készül, mégpedig a sütés napjára. A kenyérfogyasztásnak mintegy kétharmada az a tömeggyártású „fehér kenyér”, amelyet lassan negyedszázada gyárt a sütőipar, üzemei többségében gépi tésztakészítéssel, a kemencéig is gyári ütemben, munkaerőhiány és gyakran rossz munkakörülmények között. Nem lenne azonban reális, ha a gépi technikát hibáztatva, a sok ezer kis pékséget sírnánk vissza. Azok megszüntetése valóban hiba volt, de lehet, hogy jó részük kényszer nélkül is erre a sorsra jutott volna. Elismerve a ma működő kisüzemek választékbővítő és minőségjavításra alkalmas szerepét, a kenyérigény túlnyomóan nagy részét a jövőben is nagyüzemben kell előállítanunk. A termelésben dolgozó pékek száma a fiatalok pályaválasztási törekvése alapján még jó ideig inkább csökken, mint növekszik. Marad tehát járható útnak, hogy a nagyüzemben javuljon a kenyér választéka és minősége. Hogy ez reális alternatíva, azt az elmúlt évek tapasztalata is mutatta, amikoris a hetvenes években leegyszerűsödött a kenyérválaszték — éppen az olcsóbb barna- és félbarna kenyerek termelését csökkentette az ipar, azok igen alacsony nyeresége miatt — majdnem tízszeresére növekedett. Ennek oka az előbb említett kenyerek gyártásának csökkenésével azonos: a nyereségben való érdekeltség! Az új engedélyezésű kenyerek ára ugyanis a korábbiaknál magasabb nyereséget tartalmazott. Nos, ha ez így van, akkor miért nem ezeket az új kenyereket állítja elő nagyobb mértékben a sütőipar? Van olyan közülük — statisztikai adatok bizonyítják —, amelynek mennyiségét az ipar a bevezetése óta eltelt négy évben évenként csaknem megduplázta! Ez a „slágerkenyér” az alföldi fehérkenyér, amely azonban nem fogyasztható több napon át morzsolódás, kiszikkadás és a gyors öregedés, egyéb kísérő jelenségek nélkül. Ráadásul teljes mértékben szinte kalácsnak való búza finomlisztből készül. Gondot is okoz a malomiparnak a hirtelen megszaladt finomlisztigények kielégítése , amelyhez egyébként jóval több búzaalapanyagra van szükség a normál fehér — különösen pedig a sötétebb lisztekből sütött kenyerekhez viszonyítva. A teljes korpamennyiség kiőrlése miatt az ilyen kenyér tartós fogyasztása emésztési zavarokhoz is vezethet. De mi történt a többi újabb kenyérfajtával? A több napon át fogyasztható burgonyás fehérkenyér mennyisége csökkent, de kevesebb lett a 3—4 napig ehető vázsonyi kenyér is, amely éppen a múlt évben jelent meg sok kenyérbolt polcain. Növekszik viszont néhány újabb — és természetesen a megszokottnál drágább „házi” és „kisipari” kenyér forgalma a boltokban és az alkalmi elárusító helyeken. (Ezek is főleg rostszegény, bizonyos arányban finomlisztet tartalmazó, a gyártónak nyereséges kenyérfajták, amelyek viszont kisüzemi előállítás miatt tartósabbak a gyárinál.) Kapacitáskorlátok miatt az ilyen kenyerek a választék „színesítésére” elegendőek, tömeggyártására azonban nem alkalmasak. A múlt év szeptemberi fogyasztási, majd az idei termelői árintézkedések során megszűnt a kenyér fogyasztói ártámogatása és helyére — az említett tömegfogyasztású fehér — és a szinte már nem is gyártott félbarna kenyér kivételével — forgalmi adófizetési kötelezettséget léptettek életbe. Az így megállapított új fogyasztói ár nyereségtartalma részben az alacsonyabb „árfekvés” miatt is — mind a korábbinál, mind pedig a többi drágább finomkenyérhez képest alacsonyabbá vált. Ezért a „piacról élő” sütőipar ismét átrendezte kenyérválasztékát és csökkentette az éppen felfutóban lévő barnább keverékkenyerek előállításának arányát. Eljárása szokatlannak, de rendellenesnek nem tekinthető, hiszen jórészt vállalati érdeke szerint reagálta le a bekövetkezett szabályozóváltozást. Hogy mégsem teljesen jó — még az „igazodó” sütőiparnak sem — az ilyen „szabályozó-korszerűsítés” — azt a fogyasztó bosszúságától kísért kenyérhiány és a túlbuzgalomból megmaradó kenyérfelesleg kiszámíthatatlan váltakozása dokumentálja. Mert mi is történt — és történik — a kritikus hétvégi, különösen pedig több napos ünnep előtti napokon? Kiki szenvedő és bosszankodó részese lehetett a jobb sorsra érdemes tanácsi koordináló bizottsággal együtt. Az átmenetileg enyhült kenyérgondok azért újultak ki, mert mi — a sütőipar választékpolitikáját kellően nem méltányoló — fogyasztók nem szívesen eszünk szívós, morzsálódó és keménységében is egyre ízetlenebb kenyeret. Nem vagyok hivatott eldönteni, hogy eljött-e már az ideje a címben szereplő tárgykör jelenleg hivatalosan elismert felfogásának korrekciójára, de — úgy gondolom —, hogy nem lehet már messze az idő, amikor erre a korrekcióra sor kell, hogy kerüljön. Addig is jó, ha legalább elvileg tisztázzuk ezt a kérdést. Már feltettem a kérdést vezető pártfunkcionáriusnak, állami tisztségviselőnek, hogy miért vagyunk mi, magyarok, illetve Magyarország az egyetlen a világon, ahol a szocialista elveknek és gyakorlatnak megfelelő teljes foglalkoztatás van, de párhuzamosan a szabad munkaerő-csábítás lehetősége szintén. Nem ez-e a magyarázata annak a káosznak, amit munkaerőpiacnak nevezünk? Több alkalommal idéztem már Friss István elvtársnak az 1972. december 5-én, az ipargazdasági tudományos konferencián elmondott és 1973. januárjában a Társadalmi Szemlében is közölt szavait: „A húszas években még akadhattak marxisták is, akik azt hitték, hogy az értéktörvény érvényesülésével a piaci automatizmus fogja szabályozni a népgazdaságban az összes beruházások elosztását. Csakhogy ehhez az kellene, hogy a vállalatok szabad és éles konkurrenciaharcot folytassanak egymással a hazai és a világpiacon, a szakmákon belül és a szakmák között, amihez persze az eszközök és a munkaerő szabad és könnyű vándorlása is hozzátartozik. Engedjék el itt annak bizonyítását, hogy ezek a feltételek ma sehol a világon nincsenek meg, és nem is teremthetők meg, azonkívül teljesen összeegyeztethetetlenek a szocializmus építésével.” Attól tartok, hogy azt az egyetlen szépséghibáját ennek a megfogalmazásnak, nevezetesen, hogy „engedjék el itt annak bizonyítását”, támadhatóvá teszi a megfogalmazottakat és ezért gyakorlati tapasztalataimra támaszkodva megkísérlem elemezni, mit érthetett Friss elvtárs a fent említett szövegben. Példaként veszem a vezető kapitalista hatalmat, az USA-t. Ott mind a munkáltatók által, mind a szakszervezet által szorgalmazott és elismert, az ún. „seniority rights” szigorú megfogalmazása a kollektív szerződésekben és szigorú végrehajtása az életben, ismert tény. Mit is jelent ez a két angol szó? Azt jelenti, hogy a munkaerő megítélése — még az elbocsátásoknál is — a szolgálati évek szerinti értékelés. (Ez a jog természetesen nem vonatkozik a hanyag, vagy rossz munkaerőkre.) A szakszervezetben a „régebbiek” viszik a szót és kerekednek felül a kollektív szerződések szövegezésében, a tőkések pedig örülnek ennek és „beadják a derekukat”, mert a „seniority rights” minimumra csökkenti a munkaerő fluktuációját. Az időszakos munkanélküliségtől való félelem okozza ezt. De az időszakos, magas százalékú és több szakmára kiterjedő munkanélküliségtől való félelem a munkafegyelem fenntartását is jobban biztosítja, a tőkés javára. (Fenti tapasztalataimat nem mint irodista, hanem mint nehézgépipari munkás szereztem ott, így számomra kézzelfoghatóan egyszerű és érthető volt, amit Friss elvtárs mondott.) Ezért nevetségesek egyes közgazdászok részéről azok az erőlködések, hogy csináljunk mi is legalább „egy kis munkanélküliséget”. Sem kicsi, sem nagy munkanélküliséget a magyar dolgozók nem kívánnak. Ha ez elfogadható megállapítás, akkor kézenfekvő, hogy a szabad, de immár kaotikussá váló munkaerő-gazdálkodás a szocializmussal „összeegyeztethetetlen”. Természetesen a kötöttséget rugalmasan kell alkalmazni, ha arra vagy indokolt szakmai, vagy szociálpolitikai okok állnak fenn a konkrét munkahely-változtatás okaként, nem pedig közönséges munkaerő-csábítás esete. Felvetném a kérdést: mennyivel humánusabb a dolgozókat a „munkapadhoz láncolni” az időszakos munkanélküliség Damokles kardjával fejük felett, mint a kötött munkaerő-gazdálkodás. Külön tanulmányt igényel (a szociológia bekapcsolásával), hogy az elmúlt 16-17 év alatt a nagyiparból elszivárgott és még mindig elszivárgó munkaerő, az új helyén, a társadalom számára hasznos és szükséges munkát végez-e, mely egyúttal szakmai képzettségének is megfelel? Azt is fel kellene ölelnie egy ilyen tanulmánynak, hogy a személyi igazolványban szereplő munkahely, és az ott végzett munka valóságos vagy csak névleges-e? A csellengő, spekuláló, kupeckedő, utcán lézengő „munkaerő” számszerűségét a Statisztikai Hivatal aligha alkalmas kimutatni. Ezért lenne szükséges olyan munkacsoport létrehozása, amely a fenti kérdések felmérésére és elemzésére alkalmas. László Tibor nyűgei, külkereskedő, Budapest Gazdálkodás ai munkaerőre! Azzal, hogy az utolsó napon is megvesszük a „kapható legfrissebb” kenyeret ünnep előtt, még akkor is, ha biztonság okáért már tegnap, sőt a gondosabbak már tegnapelőtt is megvettük. De ha már „előresütötten” érkezik az üzletbe, azt bizony otthagyjuk, hiszen nem lesz kevésbé öregebb a már otthon levő tegnapinál. Ha viszont olyan kenyérhez juthattunk volna, amely sütés után harmad- vagy netán még negyedik nap is megehető — nos, akkor legtöbben erőt vennénk a még kemencemeleg kenyér birtoklása iránti vágyunkon, mint ahogy már azt néhány korábban megtapasztalt újabb kenyérfajtáknál kezdtük volna megszokni... A hozzászólásom címében feltett kérdésre, hogy meddig pazarolunk még az áránál sokkal drágább kenyérrel, úgy válaszolhatunk, hogy mindaddig, ameddig az esetünkben sütőipari vállalati érdeket a népgazdaságéval — vagyis a kenyérfogyasztó választékbeli és minőségi igényének kielégítésére irányulóvá — össze nem hangoljuk. Amíg ezt nem sikerült elérni, bármilyen meglepőnek tűnhet, mégis újra politikai kérdés lesz, ha a meglevőből egyszer hiánycikket, másszor — pazarolva értékeinket — hulladékot erőlködünk össze. Bizottsági segédlettel is. Pálfy Gyula közgazdász Budapest Egy monológ eplógja A Figyelő 1984/21. száma Tallózás a szakirodalomban rovatában a Kritika 1984/4. száma alapján „Egy rikkancs monológja” cím alatt hírlapárusítási problémákat ismertetett. A cikkben felsorolt észrevételek valóban terjesztési gondok — a hírlapárusító területek szűkössége, a lapok hétvégi torlódása —, megszüntetésük azonban a Budapesti Postaigazgatóság hatáskörét meghaladják. A hírlapterjeztéssel foglalkozó dolgozó bérezésére vonatkozó ismertetés félreértésen alappulhat, mert darabbért a Postán csak a hírlapkézbesítő és a hírlapárus dolgozók kapnak. Az expeditőrök díjazása a ksz szerint történik, havibéres dolgozók. A Magyar Posta kollektív szerződésében előírtak szerint a főfoglalkozású posta hírlapárusok bére az alábbi: — alapbér 1000—2000 Ft. — darabbér: minden eladott hírlapszám után 6 fillér. s jutalék: havi 50 000 Ft forgalomig a Ft-bevétel 2 százaléka, azon belül százalék, kivétel: a magyar nyelvű szovjet lapok és a baráti szocialista országok napilapjai, amelyre a forgalmazott összeg után kiemelt 20 százalékos jutalék jár. Örömmel vesszük, ha az általunk terjesztett kiadványok problémáinkat széles körben ismertetik, de a gondok egyoldalú ismertetése vagy a téves információra épülő cikkek megjelentetése a problémák megoldásában nem nyújtanak segítséget. Dr. Kertész Pál igazgatóhelyettes Budapesti Postaigazgatóság A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. 1984. JÚLIUS 5