Figyelő, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-04 / 27. szám

1585. JÚLIUS 4 Szilárd egyensúly... (Folytatás az 1. oldalról.) A jövedelmezőség alapján történő dif­ferenciálódást nemcsak hagyni kell, ha­nem irányítási, sőt társadalmi-politikai eszközökkel elő is kell segíten. A jövő­ben az önálló vállalati gazdálkodás és kockázatvállalás terhei nem háríthatók át a gazdaság egészére. Állami beavat­kozásra lényegesen szűkebb körben ke­rülhet sor, ennek azonban nem az át­meneti rendezést, hanem a működőké­pesség tartós helyreállítását kell szol­gálnia. Ha viszont a szanálás sem ígér hosszabb távra megoldást, a gazdálko­dó szervezetet fel kell számolni, termé­szetesen gondoskodva a dolgozók fog­lalkoztatásáról, és a lekötött erőfor­rások ésszerűbb hasznosításáról. Az adottságainkhoz igazodó struktú­rapolitikához jól átgondolt és koordinált fejlesztésekre van szükség. Ezekhez pe­dig pótlólagos források és élenjáró be­ruházási javak kellenek. A korszerű esz­közök és eljárások nagy része csak a fejlett tőkés országokból szerezhető be. Ezért a konvertibilis elszámolású ex­portképesség fokozása a VII. ötéves tervidőszak egyik kulcskérdése. A mi­niszterelnök-helyettes hangsúlyozta, hogy az eddigieknél határozottabban kell fi­gyelembe venni a külföldi működőtőke bevonásának lehetőségét. Erőteljesen kell törekednünk arra, hogy a fejlett műsza­ki berendezések és korszerű technoló­giák mind jelentősebb hányadát a jö­vőben a szocialista gazdasági integráció­ból szerezzük be. Növekedés a jövedelera-termelésben Az intenzív gazdaságfejlődés útjára való gyorsabb áttérés alapvetően gazda­ságpolitikánk eredményes végrehajtásán múlik. Irányítási rendszerünket folyama­tosan és perspektivikusan kell hozzáiga­zítani a gazdasági élet realitásaihoz. Al­kalmazni kell mindazokat a módszere­ket, amelyek kiválthatják a hatékonyság javulását. Elsősorban az innovatív kész­ségre, a vállalkozó magatartás bátorítá­sára, a versenyszellem élénkítésére épí­tünk, s ehhez teremtjük meg a szüksé­ges piaci, érdekeltségi és szabályozási feltételeket. Vállalataink érdekeltségének centru­mába a nyereséget helyeztük. Joggal el­várt teendőnk, hogy az egészséges ver­seny, a nyereségnövelés útjából elhárít­sunk minden indokolatlan akadályt. Ér­vényt kell szerezni annak az elvnek, hogy az ellátásért a kormányzat a fele­lős, a termelők ott értékesítenek, ahol nagyobb nyereséget realizálnak. Amíg ennek feltételei kialakulnak, a piaci za­varokat üzleti alapon a kormányzat piacfelügyeleti tevékenysége keretében kell elhárítani. A versenyszellem kibontakozásához megfelelő érdekeltségi rendszer szüksé­ges, ezért következetesebben kell érvé­nyesíteni azt az elvet, hogy a vállala­tok fejlődése, a beruházási lehetőségek, valamint a személyi jövedelmek a jöve­delmezőség szerint alakuljanak. Meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, amely a vállalati jövedelmek eltéréseit központi beavatkozással egyenlíti ki. Nem sikerült megoldanunk azt a ma­kacs konfliktust, miszerint a személyi jövedelmek növeléséhez intenzívebb ér­dekeltség fűződik, mint a nyereség gya­rapításához. Ez a körülmény teszi szük­ségessé az önálló keresetszabályozási rendszerek működtetését. A valós mun­kateljesítményekkel alátámasztott szemé­lyi jövedelmek kialakításához szemlélet­­változásra is szükség van. Helyre kell állítani a fő munkaidőben végzett te­vékenységek rangját és megbecsülését. Érvényesíteni kell a több és színvona­lasabb munkáért járó nagyobb anyagi, erkölcsi elismerés elvét, különösen a vállalati bérpolitikában. Az anyagi érde­keltségi rendszerek hatásmechanizmusa nem állítható egyoldalúan a növekedés szolgálatába. A rövidtávú ösztönzés mel­lett a kollektíva tagjait, s különösen a vállalati döntéshozókat közvetlenül is érdekeltté kell tenni a vállalati vagyon növelésében és rentábilis működtetésé­ben. A növekedés súlyponti kérdései A miniszterelnök-helyettes a továb­biakban hangsúlyozta, hogy a piaci automatizmusok, szabályozó mechaniz­musok hatására csak olyan mértékben építhetünk, amilyen mértékben biztosít­juk azok működésének feltételeit. Ellen­kező esetben a kivételek áttörik az alap­szabályt, s rontják a bevált megoldások hitelét is. Így is akadnak, akik he­lyes lépéseinket félremagyarázzák. Pél­dául a vállalati önállóság, a verseny növelésére, a piaci feltételek megterem­tésére irányuló erőfeszítéseinket úgy ál­lítják be, mintha az állam szabadulni akarna a felelősségtől. Az állam, a köz­ponti irányítás a gazdaságból nem vonul ki! Csak áttekinthetőbbé teszi a jogok és felelősségek rendszerét. A növekedés legfőbb színtere a vállalati szféra. Ezért indult meg az a folyamat, amelynek eredményeként az állam tulajdonosi sze­repköre és a vállalatok gazdasági fel­adata egyre rendezettebb lesz. Maróthy László részletesen foglalko­zott a kormányzati munka fejlesztésének feladataival, hangsúlyozva, hogy tudatá­ban vagyunk, a kormány tevékenységét is törekvéseinkhez kell igazítani. E terü­leten is folyik a munka és a gazdasági mechanizmus továbbfejlesztésének lépé­seihez igazodva kerülnek eldöntésre és bevezetésre a szükséges intézkedések. Előadásának befejező részében a gaz­dasági növekedés súlyponti kérdéseit te­kintette át. A VII. ötéves tervidőszak­ban a következő főbb kérdésekkel kell számolnunk, amelyekre az egyértelmű választ most formáljuk: — a népgazdaság külső és belső egyensúlyának, s e kettő összhangjának megteremtése és megszilárdítása; — a hatékonyabb gazdasági struktúra kialakítása érdekében verseny- és adó­semlegesség biztosítása a gazdaság kü­lönböző szektorai, illetve az eltérő jö­vedelemszabályozási formákba tartozó gazdálkodók között; — harmonikusabb, a kiszámíthatósá­got és a stabilitást erősítő együttműkö­dés az irányítás és a gazdálkodók kö­zött; — a költségvetési újraelosztás mérsék­lése, az önálló vállalkozási képesség erő­sítése, a hatékonyság növelésére alapoz­va; — antiinflációs — az árak növekedé­sét fékező, egyben struktúrát átalakító — gazdasági irányítási gyakorlat felté­teleinek megteremtése; — a vagyonérdekeltség erősítése a gazdaságban; — az innováció, az új technika, a mű­szaki újítások érdekeltséget teremtő anyagi megbecsülése, ezt szelektíven szol­gáló állami preferenciarendszer működ­tetése. Ahhoz, hogy ezek a gazdaságunk moz­gásterét tágító irányítási feladatok ered­ményesen megvalósuljanak, nem nélkü­lözhető a közgazdászok elmélyült, fele­lősségteljes alkotómunkája sem — mon­dotta Maróthy László miniszterelnök-he­lyettes. Mort, hogy a vállalatoknak elsősorban nem a piac, hanem az állami magatartás változását kell prognosztizálniuk. Feltet­te a kérdést, hogy vajon a piacfelügyele­ti szervek valóban vállalni fogják-e in­tézkedéseikért a felelősséget, beleértve ebbe döntéseik anyagi konzekvenciáját is.. Az Ipari Minisztérium egyik vezetője — felidézve az egyik vezérigazgató vál­lalati tanács előtt tett fogadalmát, misze­rint ezentúl minden döntése a vállalat érdekét fogja szolgálni — hangsúlyozta egy egyértelműbb értékrend kialakítá­sának a szükségességét, nehogy a válla­tok érdeke szembekerüljön a népgazda­ságéval. Felvetődött, hogy a gazdasági életben nem lehet helye a társadalmi el­várásoknak. Ez alatt természetesen nem a népgazdasági vagyon gyarapításának a követelménye értendő, hiszen ez éppen az, amit a vállalatok alapvető érdekévé kell tenni. Amiket meg kell szüntetni, azok a vállalati érdekeket keresztező kí­vánságok. Legyenek ezek akár a­ terme­lés szerkezetét, akár az értékesítés irá­nyát megszabni kívánó törekvések. Töb­ben is hangsúlyozták a szociálpolitikai funkciók gazdálkodó szervektől való le­választásának a szükségességét. Elhang­zott az is, hogy a vállalatok egyre ke­vésbé „ijednek meg” a társadalmi elvá­rások hangoztatásától. Az exportstruktúra javítása ugyan­csak feltételezi a gazdasági mechaniz­mus korszerűsítését. Az export növelése az aktívumkövetelmény teljesítésén kí­vül azért is fontos, mert az import növe­lése nélkül — beleértve ebbe természete­sen a szocialista országokból származó behozatalt is — a verseny erősítésének csak korlátozottak a lehetőségei. Ezen a vándorgyűlésen is sok szó esett az irányítás és a vállalatok közötti biza­lomról. Felvetődött, hogy a bizalmatlan­ságot csökkentheti, ha az említettek meg­próbálják kölcsönösen beleélni magukat a másik helyzetébe. Ennél is fontosabb­nak tűnik azonban, hogy a gazdaságirá­nyítás elvei és gyakorlata közelebb ke­rüljenek egymáshoz, a vállalatok pedig olyan feltételek között működjenek, hogy a fizetőképes kereslethez való alkalmaz­kodás, a gazdaságos működés elemi ér­dekük legyen. Val Titkosított Titkosítettnek, vagyis egy szűk szak­értői csoport által már-már titokban elvégzettnek nevezte a vándorgyűlés egyik felszólalója a gazdaságirányítási rendszer reformjának továbbvezetésére kidolgozott programot. Valószínűleg a koncepció ilyen módon történt kidolgo­zásával is összefügg, hogy a konferen­cián elhangzottak nem annyira a gyors, gyökeres változásoktól való félelmet, mint inkább a fél- vagy álmegoldások miatti aggódást tükrözték. Így például felvetődött, hogy a törvényességi fel­ügyelet ágazati minisztériumokhoz ke­rülése az önkormányzó vállalatok eseté­ben elvileg megszűnő vállalatfelügyeleti funkció átmentéséhez vezethet. A vállalatok irányító szervektől való hierarchikus függősége még egyáltalán nem a múlté. Az egyik igazgató szerint egy jól sikerült minisztériumi tágyalás­­sal több nyereséget lehet szerezni, mint több száz dolgozó egész évi munkájával. Egy másik vállalati vezető úgy fogalma­ Vezérelheti-e a külpiac a növekedést? Még mindig keresi helyét a magyar közgazdasági irodalomban a külpiacve­zérelt növekedés fogalma. A közgaz­dász-vándorgyűlésen kiderült, hogy meg­lehetősen eltérő ennek a fogalomnak a megítélése. Van, aki mint követendőt egyértelműen elutasítja. Értelme csak a hatékonyságorientált fejlődésnek van. A külpiac jelentős szerepet tölt be ebben a folyamatban, de nem lehet a vezérlő­je. A belső piac megfelelő működése nélkül nem lehet a külpiacon eredmé­nyesen fellépni, a hozzáadott értéket ma­ximalizálni, illetve optimalizálni. Ezzel szemben a hatékonyságorientált fejlődés minőségi követelményeket támaszt az exporttal szemben is, de nem lehet kü­lön exportminőség és belföldi minőség. Vezérelheti-e egyáltalán a magyar gazdaság növekedését a külpiac? A fel­lendülés, az új műszaki forradalom olyan területeken zajlik, amelyekben a magyar ipar lépéshátrányban van. A vállalatok egyelőre a hagyományos területeken a kibocsátás maximálására törekednek, a racionalizálás és a ráfordítások optima­lizálása helyett. Fel kell ismerni, hogy a világpiacon csökken az olcsó, közepe­sen képzett munkaerő komparatív elő­ny®, a világgazdasági átrendeződés töb­­bé-kevésbé lezárult. Az új világgazdasá­gi rendben még nem találtuk meg a he­lyünket. Az ebbe történő intenzívebb in­tegrálódás sokkal többet jelent, mint a külpiaci vezérlés elfogadása és sokkal aktívabb megközelítést igényel. A fogalom másik fele a növekedés. Szükség van rá — ezt senki nem vitat­ja. A hetedik ötéves terv egyik premisz­­szája, hogy elértük a külső egyensúlyt, s ezen a bázison óvatosan megkezdőd­het a gazdasági tevékenység gyorsítása. A külső egyensúly megvalósítása „törté­nelmi tett” volt, egy „szép, eredményes extenzív időszak lezárása". (Idézetek az egyik előadásból.) Merő tény marad, hogy ezt úgy sikerült elérni, hogy volu­menben az export több mint 30 száza­lékkal nőtt 1980-hoz képest, miközben az import változatlan maradt. Ebből kiindulva hangzottak el a két­kedő vélemények. Az utóbbi évek a rö­vid távú döntéskényszer és a külgazda­sági hatékonyságorientáció ellentmondá­sának a jegyében teltek el. Amit elér­tünk, az nem a külgazdasági egyensúlyi helyzet, hanem a külkereskedelmi mér­leg egyensúlya, az importigények admi­nisztratív visszaszorítása és az export erőltetése révén. Az exportorientáció ki­alakítása mechanizmus oldalról refor­mot feltételez, a pragmatikus kis lépések teóriája sántít. Ezekkel ugyanis előbb­­utóbb csak a kiindulópontra csúszunk vissza — hangzott az egyik érvelés. Valahol az igazi külgazdasági straté­giát hiányolja a kutatóintézeti felmérés is, amely szerint 1979 és 1985 között a kompenzációs ügyletek keretében fo­gyasztási cikkekből több érkezett az or­szágba, mint amennyivel a műszaki fel­zárkózáshoz szükséges gépek importja csökkent, hozzáfűzve még, hogy az ex­port az esetek jó részében gazdaságtalan volt. Az előadók sok, hasonlóképpen érde­kes témát, gondolatot, javaslatot, vagy éppen kételyt vetettek még fel: hol van­nak a növekedéshez szükséges források, hogyan teremthetők elő, népszerűsíteni kell közülük az olyanokat, mint a mű­ködő tőke bevonása, a lízing. Természe­tesen ezeknek a vonzerejét a szabályo­zás finomításával fokozni kell. A felve­tett kérdések, többségére a válaszok és a vita — bármily izgalmasnak is ígérke­zett — elmaradt. A külgazdasági téma­körben a tanácskozást a passzív részvé­tel és az aktív távolmaradás jellemezte. — rg — Az üzleti tisztesség és feltételei Régóta folyik a vita a­­központi gaz­daságirányítás és a vállalatok között ar­ról, hogy mennyire káros a szabályozók állandó változása, és arról, hogy mégis miért van szükség a változtatásra. „Bűn nem módosítani a szabályozókat akkor, amikor megváltozik a gazdaságpolitikai szituáció” — ez az álláspont­ is elhang­zott az idei közgazdász-vándorgyűlés szabályozókkal foglalkozó szekciójában. A vállalatok képviselői ezzel szemben an­nak a közismert véleményüknek adtak hangot, hogy az utólagos forráselvonás gyakorlata immáron a bizalmatlanság forrása, félve az elvonásoktól, a vállala­tok még inkább törekszenek­­szabad for­rásaik elköltésére. A kormányzat viszont egyensúlyi megfontolások miatt kény­telen meggátolni a tényleges teljesítmé­nyek által nem megalapozott, többnyire áremelésekkel elért jövedelkiáramlást. Piaci korlátok ennek egyelőre nem állják útját — jobb híján kerül sor tehát az utólagos fiskális beavatkozásra. Patthelyzet. Mindkét érvelésnek meg­van a maga logikája és igazságtartalma. A végeredmény pedig az a valameny­­nyiünk számára sajnálatos helyzet, amelyben a bizonyítottan hatékony, az ütemváltást megalapozni képes vállala­tok számára sem áll rendelkezésre ele­gendő forrás. A költségvetési centrali­záció többek szerint már-már elviselhe­tetlen mértékét tovább fokozza az ész­szerűben bruttó támogatási rendszer. Egy nettó rendszer pusztán technikai okok­ból következően is több forrást hagyhat­na a vállalatoknál. A vita változatlanul tart. Az idei ván­dorgyűlésen viszont egy ponton végre si­került meghaladni a központi gazdaság­irányító szervek és a vállalatok hovato­vább megszokott egymásra mutogatását. A tanácskozáson a szabályozó rendszer­­nél mélyebb, meghatározóbb dolgokról is szó esett: a társadalmi megegyezés, a fair play feltételeiről. (Folytatás a 4. oldalon.) 3

Next