Figyelő, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-53. szám)

1987-07-02 / 27. szám

2 Ózdi tanulság Az utóbbi hetekben a sajtó többször is foglalkozott Ózd és térsége növekvő munkaerőgondjaival. A publikációk többsége azt sugallta: a nyugat-borso­di iparvárosban és környékén megin­dult szerkezetátalakítás következtében a kilátástalanság tragikus légköre üli meg a térséget. A tavalyi átlaglétszám­hoz képest 3500 dolgozóval keveseb­ben kapják az év végén fizetésüket a kohászati üzemekben. A feleslegessé váló munkaerő számára pedig nincs elegendő munkahely. Ezért aztán gyengélkedik a város, s a gyógyítás — ez csengett ki a publikációkból — va­lamiféle közös, az állami szervekkel és pénzekkel való, mentőakció révén le­hetséges. Súlyos és szerfölött kényes gond ez, amit senki sem vitat. Hiszen, ha az OKÜT nem kapja meg az újabb mun­kahelyek létesítésére a mintegy 270 millió forintos központi fejlesztési for­rást, továbbá nem sikerül mintegy fél­ezer dolgozót korkedvezménnyel nyug­díjazni, akkor 1000-1500 dolgozó problémáját kell minél előbb megolda­ni. Bár ez az utóbbi adat kevésbé tűnik tragikusnak, aligha lehet egyik pilla­natról a másikra ennyi ember számára munkaalkalmat teremteni, így a ren­dezéshez vélhetően az ágazat többi vállalatának segítségére is szükség lesz. Ám, hogy ez valós segítséggé vál­hasson, Ózdnak fel kellene adnia azt az elképzelést, hogy a munkaalkalma­kat mindenáron a városba telepítse. Miért? A közeli Lenin Kohászati Művekben például — Ózdról autóbusszal egy óra alatt elérhető — 400 dolgozót, több­nyire hengerészeket, darusokat, ke­mencekezelőket tudnának foglalkoz­tatni. (Amúgy zárójelben megjegyzem, hogy az Alföldről és a távoli Nyírség­ből évtizedek óta ingáznak munkások a főváros üzemeibe). Továbbá az LKM arra is hajlandó, hogy a szűk keresztmetszetű kohászati kapacitáso­kat bővítse Ózdon, vagyis gépeket tele­pítsen és rendelést adjon. A Dunai Vasmű hasonlóképpen kész rendelése­ket adni alkatrészgyártásra, és Duna­újvárosban is szívesen látnának 300 dolgozót: kohászokat, olvasztárokat, villanyszerelőket és lakatosokat. Első­sorban fiatalokat, mivel lakást — egyelőre — csak munkásszálláson tud­nak biztosítani. Mindez — e sorok írásakor — ja­vaslat csupán, s nem állítható, hogy egyben a foglalkoztatási gondok meg­oldása is. Ám kellő rugalmasság nél­kül aligha enyhíthetőek a fogyókúra okozta görcsök, azok a fájdalmak, amelyeknek kiváltó oka alighanem az iparpolitika számára is tanulság: koc­kázatos, ha például az ózdi vagy ah­hoz hasonló homogén profilú nagyvál­lalat szinte kizárólagosan uralja egy adott térség iparát. Vitatható ármegállapítás Az alumíniumárakról szólunk — és mégis sokkal többről. Arról, hogy a valóságos im­portverseny hiánya arra kényszeríti a fel­használókat: fogadják el azt az árat, ame­lyet az alapanyaggyártó diktál. Célszerű, ha a belföldi felhasználók az alumíniumtermékeket a világpiaci árszin­ten vásárolják meg. A világpiaci árelv al­kalmazása azonban nemcsak az alumí­­niumárakra helyénvaló, hanem más nyers- és alapanyag jellegű termékekre is. Nyil­vánvaló, hogy csak ilyen ár alkalmazása esetén lehetséges a felhasználók és az alap­­anyaggyártók hatékonyságának nemzetközi összehasonlítása és a világpiaci folyama­tokba való bekapcsolódás. Ez a világpiaci ár alkalmazása melletti döntő érv. Nem lehet tehát figyelembe ven­ni azokat az érveket, amelyek az alumí­nium feldolgozók vagy felhasználók ered­ményessége oldaláról közelítik meg a prob­lémát. De az sem lehet érv, hogy a MAT jelenle­gi 1,5 milliárdos nyeresége nem elegendő a fejlesztésekhez. Ha világpiaci árszinten szá­mított árbevétel mellett nem képződik meg­felelő nyereség, akkor más a baj. Például az, hogy az alumíniumipar sem világpiaci ár­szinten kapja a jelentős volument képviselő energiát, de ide tartozik az is, hogy a hitel­kamatok mértéke sem felel meg a világpia­con kialakult kamatszintnek, valamint az, hogy Magyarországon jelenleg rendkívül magasak a vállalati nyereséget terhelő adók. A világpiaci árelv alkalmazása ellen természetesen az sem lehet érv, hogy a fel­használóknál drágul a termelés, romlik az önköltség, illetve a versenyképesség. Vitatható ugyanakkor a világpiaci ár meghatározásának módszere. A MAT azt az álláspontot képviseli, hogy a világpiaci árszintet úgy lehet meghatározni, hogy megbízza a PROGNOSZ Európai Alkal­mazott Gazdaságkutató Központot (NSZK cég) és annak vizsgálatai alapján Anglia, Franciaország és az NSZK belpiaci átlag­árát a mindenkor érvényes devizaszorzóval átszámítva megkapjuk a világpiaci árszin­tet. A MAT által ilyen alapon kimutatott árszint a jelenleg érvényes belföldi árakhoz képest minimum 30—40 százalékot megha­ladó áremelést indokolna. A szóban forgó három ország a világ alu­­míniumfélgyártmány-termelésének a töre­dékét képviseli. A világ összes alumínium­termelése 1985-ben 15 506 ezer tonna volt, amelyből az NSZK 720, Franciaország 300, Anglia 345 ezer tonnát termelt. A MAT tehát kiválasztotta az alumíni­­umfélgyártmány-gyártásban a világ terme­lését nem reprezentáló, de közismerten a legdrágább belföldi árszintű országokat. Nyilván nem véletlen az sem, hogy például a lényegesen olcsóbb árszintű spanyol bel­piaci árakat, vagy valamelyik dél-amerikai vagy ázsiai ország alumíniumárait már nem vette figyelembe. A kiválasztott reprezentáns országokon túl az is probléma, hogy a MAT, illetve az általa megbízott PROGNOSZ cég nem közli azokat az alapvető, ármeghatározó kondíciókat, amelyekkel a kötések létrejöt­tek. Nem vették figyelembe, hogy nyugaton az árakhoz szorosan hozzátartozik a fizeté­si feltétel és a határidő. Közismert, hogy a PROGNOSZ által megvizsgált mindhárom országban a felhasználók napi és óraüteme­zés szerinti szállítást, illetve kiszolgálást kapnak, ami egymaga a magyar szállítási feltételekhez képest 8—10 százalékos ár­­szintkülönbözetet is indokol. Nem veszik figyelembe azt sem, hogy a MAT által gyár­tott félgyártmányok minősége sem a fel­használt alapanyag, sem a feldolgozást ille­tően nem azonos a mintául választott or­szágokéval. További gond a PROGNOSZ árképzésével, hogy az árak nem fejezik ki, milyen tételekhez tartoznak. Nagy felhasz­nálóknak és folyamatosan vásárlóknak je­lentős engedményt adnak a szállítók, rab­­bat vagy egyéb címen. A Kereskedelmi Kamarában folytatott tárgyalásokon mindegyik felhasználónak szakít a bázisszemlélettel Megítélésem szerint a szerzők által vázolt elképzelések valóban lényeges előrelépést jelentenének a vállalati jövedelemszabályo­zás, a nyereség adóztatása terén. Az általuk megfogalmazott célok — a nyereségérde­keltség növelése, egyszerűbb és így átte­kinthetőbb stabil adórendszer, a források elkülönült szabályozásának oldása, a forint vállalaton belüli konvertibilitásának foko­zatos megteremtése, a vagyonérdekeltség kialakítása — helyesek, és egyre sürgetőbb feladatot jelentenek. Pozitívnak tartom, hogy az ismertetett nyereségadózási rendszer szakít végre a bá­zisszemlélettel, bár afelől kétségeim van­nak, hogy az alkalmazandó keresetszabá­lyozás is mentes lesz-e ettől. Erre utal az a tény, hogy a nyereségadózás bemutatott sé­mája is tartalmaz kereseti adót — ami meg­ítélésem szerint a javasolt rendszerrel nem is komform — így várhatóan még 1988-ban is szükségesnek tartják a vásárlóerő ily mó­don történő szabályozását. Nem tartom he­lyesnek a felhalmozási adó további érvé­nyesítését sem, sőt ellenkezőleg, a magyar gazdaság közismerten alacsony műszaki­technikai színvonala következtében inkább preferálnám a vállalatok korszerűsítési el­képzeléseit. Túl azon, hogy az elképzelésekkel egyet­értek, egy-két észrevételem is van. Nem tar­tom indokoltnak a jóléti, kulturális és szo­ciális kiadások megkülönböztetését. A ja­vasolt módszer szerint ebben az esetben változatlanul „pántlikázott” forintokról van szó, holott ezen a területen is meg kel­lene teremteni a valóban önálló döntés le­hetőségét. Javaslom, hogy az új nyereség­­adózási rendszer végleges kidolgozása so­rán ezt a kérdést vizsgálják felül. Az amortizációs rendszer, illetve a vesz­teségrendezés mechanizmusa bizonyos szempontból a kétszeres adóztatás veszé­lyét rejti magában. Arra gondolok, hogy amennyiben az amortizáció nem térül meg a bevételekben, úgy — a vállalati vagyon eszközoldalon történő csökkenésével egye­zően — a forrásoldalon a vállalati vagyont kell csökkenteni és a különféle bevételeket — azaz a vállalati eredményt — növelni mindaddig, míg az egyensúly helyre nem áll. A vállalati vagyon azonban már — töb­bek között — a korábbi időszakok adózott nyereségéből képződött, így egyszer már adózott forrást kell igénybe venni a veszte­ség elkerülése érdekében. Megfontolandó­nak tartom a veszteségrendezés ilyen tech­nikai megoldásának átgondolását. Nem tisztázott, hogy a jelenleg érvényes elszámolási rendszerben szereplő egyes té­teleknek mi lesz a sorsuk a jövőben. Első­sorban a vállalatok tartalékalap-visszapót­lási kötelezettségének rendezése tűnik meg­oldandó feladatnak, mivel ebben az eset­ben is fennállhat a kétszeres adóztatás ve­szélye, amennyiben az adózott eredményt követően kell e kötelezettségnek eleget ten­ni. A tartalékalapot a vállalatok — még 1985 előtt — a nyereségadózást követően képezték, abból — visszapótlás terhe mel­lett — igénybe vehettek bizonyos hánya­dot. Végül is az összeg a vállalat saját „tu­lajdona”, saját eredményéből képződött, így az igénybe vett összeg visszapótlása már önmagában is vitatható. Amennyiben viszont ez nem kerülhető el, úgy törekedni kellene az adóhalmozódás elkerülésére. Nem teljesen egyértelmű, hogy a pótló­beruházásokat meghaladó állóeszözállo­­mány-bővítés finanszírozása a vagyonalap meglevő pénzeszközein túl a tárgyévi adó­zott vagy tiszta eredményből történik-e, de ez utóbbit tartom valószínűnek. A félreérté­sek elkerülése érdekében a végleges megfo­galmazáskor célszerű a pontos fogalom­meghatározásra törekedni. Ismételten szeretném hangsúlyozni, hogy az egységes eszközfinanszírozás megterem­tése mellett a bázisszemlélet megszüntetése az ismertetett rendszer legfontosabb eré­nye. Ez utóbbi különösen a hosszú átfutási idejű termékeket előállító vállalatok számá­ra jelenthet érdemi változást, hiszen közis­mert, hogy ezek a vállalatok nem minden esetben tudnak egyenletes nyereségnöveke­dést produkálni, míg egyes években na­gyobb, addig más években kisebb ered­ményt érnek el. Soós László gazdasági vezérigazgató-helyettes Ganz Danubius Hajó- és Darugyár Vállalati jövedelemszabályozás ’88 „Vállalati Jövedelemszabályozás ’88” címmel a FIGYELŐ 1987/19. számában közöltük Nagy Istvánnak és munkatársainak előzetes elgondolásait a vállalati adórendszer to­­vábbfejlesztésére. Ezúttal folytatjuk a szerkesztőséghez beérkezett hozzászólások és javaslatok közlését. A szerkesztőség címe: Budapest V., Alkotmány u. 10. Levélcím: Pf. 18. 1355. Telex: 22-6613. Telefon: titkárság 127-664. Munkatársak: 119-664, 117-201,311-564, 117-064, 112-014, 311-302. Hirdetésekkel kapcsolatos felvilágosítással a Hírlapkiadó Vállalat hirdetési osztálya szolgál: Bp. VIII., Blaha Lujza tér. 3. Telefon: 343-100. Készpénzes hirdetésfelvétel 9-től 17.30-ig: Bp. VIII., József körút 7. Telefon: 133-246 vagy 343-100/489 mellék. HU ISSN 0015—086 X. Index: 25 283. GAZDASÁGPOLITIKAI HETILAP Főszerkesztő: Dr. VARGA GYÖRGY Főszerkesztő-helyettes: Dr. FOLLINUS JÁNOS Kiadja a Hírlapkiadó Vállalat. Budapest VIII., Blaha Lujza tér 3. 1959. Telefon: 343-100, 336-130. Felelős kiadó: VÁGNER FERENC vezérigazgató. 87—1103 Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató. 1­4­16 * * * Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapelőállítási Irodánál (HELIR), Budapest V. József nádor tér 1. (1900), közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215—96162 pénzforgalmi jelző­számra. Előfizetési díj egy évre 576 forint. Külföldre a Kultúra Külkeres­kedelmi Vállalat terjeszti (Budapest L. Fő u. 32.). az volt az alapvető kifogása, hogy a PROG­NOSZ által végzett ármegállapítás, amelyet a MAT megbízásából teljesített, nem alkal­mas a világpiaci ár kifejezésére. A MAT ál­láspontja szerint viszont a fémtőzsdei árak nem használhatók az alumínium nyers­anyagár-változásának, illetve világpiaci ár­szintjének kifejezésére. Senki sem gondol arra, hogy a fémtőzs­dei mozgások mértékének és ütemének megfelelően naponta változtassuk a belföl­di árakat. Olyan világpiaci árkövetést tar­tok indokoltnak, mint amilyet például a rézpiacon is alkalmaznak, ahol a hozzá­adott értéket a tőzsdei jegyzések átlagárfo­lyamához igazítva veszik figyelembe és így alakítják ki az egyes gyártmányok árait. Megoldás lehet az is, hogy az alapanyag­­árakat fémtőzsdei átlagáron veszik figye­lembe és az egyes gyártmányok árarányait valamelyik nyugati ország, például a PROGNOSZ által feldolgozott országok belföldi árarányaihoz igazítják. Az elmúlt években a világpiacon az alu­mínium félgyártmányok árai és a fémárak is jelentősen csökkentek: 30—40 százalék közötti árcsökkenés következett be a vizs­gált időszaktól és mérési módszertől füg­gően. A világpiaci árszintcsökkenéssel szemben belföldön mintegy 11 százalékos áremelkedés következett be, így állott elő az a helyzet, hogy — amit a MAT képvise­lői is többször hangoztattak — a korábbi alacsonyabb belföldi árszint és a MAT át­lagos exportára közelített egymáshoz. 1985-ben a MAT által exportált termékek árszintje már csak egy százalékkal volt ma­gasabb, mint a belföldi eladási ár. Kérdés: ha a MAT valóban a világpiaci árszinten exportálja termékeit a konvertibi­lis piacokra, akkor hogyan lehet az, hogy ilyen minimális különbség alakult ki a MAT exportárai és belföldi árai között. Nyilvánvaló ugyanis, hogy amennyiben a világpiaci árak 30—40 százalékkal maga­sabbak, mint a belföldi ár — és a MAT így érvel — akkor ennek a különbségnek meg kellene mutatkoznia a MAT által exportra eladott és belföldre eladott termékek ár­­szint-különbözőségében is. A világpiaci árszint megállapítására és a változások követésére más módott kell ta­lálni, mint a MAT által javasolt megoldás. Azzal sem lehet egyetérteni, hogy az Orszá­gos Anyag- és Árhivatal ilyen helyzetben a MAT-ra és a belföldi felhasználókra bízza a világpiaci árszintnek megfelelő belföldi árak kialakítását, akkor, amikor alapvető nézetkülönbségek vannak az alkalmazott módszerrel szemben, és ezek — úgy gondo­lom, az előbbi indokok alapján — nem alaptalanok. Szalay Géza Hűtőgépgyár 1987. július 2. A szerkesztőség fenntartja a jogot, hogy a beküldött kéziratokat rövidítve közölje. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.

Next