Figyelő, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1988-07-07 / 27. szám

1988. július 7. Az elmúlt évek során a hagyományos szociálpolitikai rendszer fo­kozatosan válságba került. Méghozzá alapvetően azért, mert az 1940-es években felállított szocializmusmodellben betöltött szere­pe a gyakorlatban módosult, s ezt a változást a célok megvalósítá­sát szolgáló intézményrendszer átalakítása nem követte. Az erede­ti elképzelések szerint polgára megélhetéséhez az állam alapvető­en hozzájárul — ingyenesen használatba vehető olcsó bérű lakás­sal, ingyenes orvosi ellátással, oktatással, üdültetéssel, mestersége­sen alacsonyan tartott árú ruhával, élelmiszerrel stb. —, s a pénz­beli fizetés így viszonylag kis arányt képvisel a jövedelmekből. Csakhogy a kezdeti elképzelések sorra-rendre módosultak, vagy kerültek helyükre új ideák. Ennek következtében a pénzjövedel­mek aránya és jelentősége a jövedelmeken belül megnőtt, ugyan­akkor a korábbi szociális juttatások köre is szűkült. Például alig kap már valaki állami bérlakást, és azt is csak „belépővel”, gya­korlatilag az egészségügyi ellátás, az oktatás sem ingyenes, sőt gyakran még csak nem is térítésmentes. Ugyanakkor egyre széle­sebb néptömegek szociális helyzete romlik fokról fokra, s e folya­matok megállítására nincs megfelelő eszközrendszer az állam ke­zében. Ennek tudatában kezdődött a beszélgetés. A jelenlegi helyzetet elemezve Kakuszi István kifejtette: annak ellenére, hogy sikereket is tudunk felmutatni, általában véve a szo­ciálpolitika mégis elégtelenül működik. Az alapvető társadalmi fo­lyamatokhoz kell igazítani azokat a változásokat, amelyek elvezet­hetnek a korszerűbb egészségügy, egy jobb családpolitika, a hátrá­nyos helyzetűek hatékonyabb segítéséhez. Figyelembe kell venni az elosztás más szféráit, így többek között a bérgazdálkodás, a la­kásgazdálkodás és a társadalombiztosítás tervezett változtatásá­nak hatását is. Milyen jogon? Matlák József megerősítette, hogy nem a gazdasági reformhoz kell igazítani a szociálpolitikát, hanem úgy kell a reformot megvalósí­tani, hogy eközben a szociális feszültségeket is kezeljük, enyhít­sük. Véleménye szerint három út lehetséges. Először, amelyen fi­gyelmen kívül hagyják a más területeken megtett reformlépések szociálpolitikai hatásait, másodszor amelyen figyelik, hogy a felté­telrendszerekben a változások hogyan hatnak a családoknál, a lét­minimumon élőknél és ha szükséges, a kedvezőtlen hatások kom­­penzálására ellenlépéseket tesznek, harmadszor pedig, amelyen a szociálpolitikát beépítik a reformba. Alapkérdéssé vált, hogy a ko­rábbi természetbeni juttatásokat, szolgáltatásokat, állampolgári jo­gon lehessen-e megszerezni, vagy pedig mint munkajövedelmek, mint pénzbeli juttatások jelenjenek-e meg. Ez utóbbi azt a veszélyt hordozza magában, hogy az infláció elértékteleníti e juttatásokat, másrészt e pénzek szabadon lennének elkölthetők, tehát nemcsak szociális célokra, s így e szisztéma nem feltétlenül szolgálná jól és hatékonyan a szociálpolitikát." Szegedi Tamásné kifejtette, hogy olyan programot kell kidolgoz­ni, amely rövid, közép- és hosszú távon is meghatározza a teendő­ket. Éppen ez utóbbi munkára alakult meg a minisztériumban a szociálpolitika távlati fejlesztési bizottsága. A végrehajtó program­hoz nem feltétlenül kell az eddigi szociálpolitika minden elemét megváltoztatni, sőt amit lehet, meg kell tartani és arra építeni. A lényeg: a világos célok megfogalmazása és ezek következetes végrehajtása. Ferge Zsuzsa szerint vannak régi és új keletű feszültségek is. Ré­gi feszültség a szegénység állandó újratermelődése. Bár 20-30 évig, amíg a gazdaság technikailag korszerűsödött, ez nem volt érzékel­hető. Csakhogy a társadalom számos alrendszere, például az okta­tás is mindig úgy működött, hogy a szegénységet újratermelje. A gyerekeknek 10-15 százaléka úgy került ki az iskolából, hogy nem volt képes olyan munkára, amivel önmagát hátrányos helyze­téből kiemelhette. Régi és erősbödő gond a nyugdíjasok és a sok­­gyermekesek helyzetének romlása is. Ezt erősíti az a jelenség, amit ő felemás reformnak nevez. Bevezették az új adó- és árrendszert, úgy, hogy az elemi létszükségleti cikkek áremelkedése ellen sem­mit sem tettek. Drágább lett a lakás, a lakbér, a fűtés, a világítás, az élelmiszer, a gyerekruha és így tovább. Ami azt jelenti, hogy minden korábbi létminimum-számítás érvényét vesztette. Ma már a 3000 forint körüli minimális nyugdíjakból és a szintén e körüli bérekből lehetetlen megélni. Az emberek által elfogadhatónak vélt legkisebb bér már tavaly októberben is 4000-5000 forint körül volt. Azaz a lakosság a létminimumot is e szintre tenné. Az egye­dül élőknél még ez is kevés, mert a rezsi az összjövedelemnek — az eredeti szociálpolitikai elképzelés szerinti , 3-4 százalékáról országos átlagban 5-6 százalékponttal nőtt, ám azoknál, akik köl­csönt vállaltak, akár 30 százalék fölé is kerülhetett. Ugyanakkor az új adórendszer nagyon megnehezítette azt, hogy a külön keresete­ket olyan ütemben lehessen növelni, vagy olyan szinten lehessen tartani, mint amire ezek az emberek egzisztenciájukat építették a kölcsönvállalás idején. Következésképp már nemcsak a legalacso­nyabb jövedelmű rétegeknél van baj, hanem az úgynevezett kö­zéprétegek jelentős része is egzisztenciális gondokkal küzd. . Kakuszi István arra hívta fel a figyelmet, hogy elosztáspolitikai szempontból is választ kell adni arra, hogy a béreknek milyen sze­repet szánunk a munkaerő újratermelésében, mert ha olyan bér­szintre akarunk beállni, aminek a család megélhetésében nagyobb szerepe lesz, mint ma, akkor ennek a szociálpolitikát érintő követ­kezményei is lesznek. Vagy ha az a felfogás kerekedik felül, hogy a családi jövedelemadóra térjünk át, akkor is más szociálpolitiká­ra lesz szükség. Más lesz a szociálpolitika tartalma, ha a jelenlegi alapvető és nem alapvető termékek és szolgáltatások között nem teszünk különbséget az árban és abban, hogy milyen keretek kö­zött vehetik igénybe a lakosok e termékeket és szolgáltatásokat. De vannak napi tennivalók is. Napi harc, hogy mennyi pénz hasít­ható ki az elosztás során a szociálpolitikára, és természetesen e na­pi harcok kérdése, hogy a költségvetésen belül milyen módon ké­pes a szociálpolitika előtérbe kerülni. A kulcsszó: demokrácia Furcsa a gondolkodásmódunk, véli Ferge Zsuzsa, hiszen a reform kulcsszava nem a piac, hanem a demokrácia. Ma már közmeg­egyezés van abban, hogy a gazdasági reform nem lehet meg politi­kai reform nélkül. Ha ez így van, akkor nem lehet íróasztalok mel­lől kitalálni, hogy milyen legyen a szociálpolitika. A szociálpoliti­ka története egyben azoknak a harcoknak a története is, amelyekre Kakuszi István utalt. Amelyek lényege, hogy milyen szükségletek elégíthetők ki a piacon, és melyek azon kívül. Ha ezt a központ dönti el ismét, akkor ugyanolyan elfogadhatatlan lesz az új bér- és az új szociálpolitikai rendszer, mint a régi volt. A szociálpolitika lényege, ha az alapértékeket nézzük: a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás. Mivel nálunk az eddigi szabadsághiány mindenkit arra ösztönöz, hogy a piacra voksoljon, mert az tűnik „a szabad­minden fejlett és prosperáló társadalom reprodukcióját magas színvonalú szociál­politikai rendszer segíti. Ennek sajnos mi híján vagyunk, így érthető, ha mind töb­ben követelnek egy erős és megfelelően sűrű fonalú szociális védőhálót. Mégis? Mennyire maradt el a kívánatostól a ma­gyar szociálpolitika és milyennek kell­ len­nie a jövőben? — többek között e kérdé­sekre is választ várva hívtuk meg a FI­GYELŐ kerekasztalához Ferge Zsuzsa szociológus egyetemi tanárt, Kakuszi Ist­vánt, az Országos Tervhivatal osztályve­zetőjét, Kricsfalvi Pétert, Pest megye fő­orvosát, Matlák Józsefet, a SZOT főosz­tályvezető-helyettesét, Szegedi Tamás­­nét, a Szociális és Egészségügyi Minisz­térium főosztályvezetőjét és Virányi Ottó kanonokot, a Római Katolikus Egyházi Szeretet Szolgálat igazgatóját. Szerkesz­tőségünket Meixner Zoltán képviselte„ sag honának”, az egyenlőség és a szolidaritás veszített pozícióiból. Pedig az igazi modell az volna, aminek középpontjában a demok­rácia áll, egyéni és kollektív szabadságjogokkal, amelyek még azt is lehetővé teszik, hogy az egyenlőség és szolidaritás értékeit se kelljen megtagadni. A szociálpolitika helye pillanatnyilag nincs definiálva a társada­lompolitikán belül — állapította meg Kricsfalvi Péter. Ezt értékvál­ságnak is nevezhetnénk. Következésképpen mind az egészségügy­ben, mind a szociálpolitika egészében marad a rászorultság alap­ján folyó tűzoltás. Pedig a rászorultság éppen olyan relatív, mint a gazdagság. Új rétegek jelennek meg a támogatásra szorulók kö­zött, amelyeknek ottléte megdöbbentő. Például olyan diplomáso­ké, akik nem foglalkoztatási gondokkal küszködnek, de valamiért hátrányos helyzetben vannak: például a mozgássérültek, nagycsa­ládosok vagy pályakezdők. Általánosságban véve is új modell kell, mert a humán szolgáltatások díjai nincsenek meghatározva. Nem lehet tehát tudni, hogy mibe kerül a kórházi, a szociális otthonbeli ellátás, a házi szociális gondozás. A kórház év elején megkapja a költségvetési keretét, csakúgy mint a szociális otthon és a gondozó hálózat. Megannyi pántlika. A pénzt ezért nem lehet arra költeni, amire kell vagy szeretnék, így egyszerre van jelen a túlköltekezés és a hiány. Virányi Ottó kanonok az egyházi szociálpolitikai tevékenységről beszélve elmondta, hogy annak mai rendszere az ötvenes évek el­hibázott egyházellenes politikája után alakult ki mai formájában. Akkor 60 szerzetesrendet oszlattak fel, amelyek legnagyobb része az egészségügyben és a nevelésben tevékenykedett. Ezeket a Ró­mai Katolikus Szeretetszolgálat csak részben tudja pótolni. Olyan intézményi hálózatot alakítottak ki, amelyben az idős és beteg em­berek vagy a sérült gyermekek gondozását oldják meg, lehetősége­ikhez mérten. A karitatív működés az egyházzal egyidős — hang­súlyozta —, hiszen segítségre szorulók mindig lesznek. E tevé­kenység a keresztény egyházaknak a fő parancs alapján is a köte­lességük: „Szeresd felebarátaidat, mint tenmagadat!” Pillanatnyi­lag nyolc időseket gondozó szociális otthonuk működik, illetve Budapesten a Batthyányi téren a halmozottan sérült gyermekek, Ipolytölgyesen pedig az értelmi fogyatékos gyermekek otthona. Hat másik állami fenntartású, egyházi jellegű idős szerzeteseket gondozó szociális otthonban az elhelyezettek spirituális igényeiről gondoskodnak. Ezek csak cseppek a tengerben. De a prédikálás, a hitoktatás és az ismeretterjesztés további lehetőségeket ad, ame­lyekkel mindenkori segítő törekvéseiket alátámasztani próbálják. Ennek új lendületet adhat az idei Szent István-év. Ezért is, de egyébként is Virányi kanonok mind a hat papnevelő intézetet vé­gigjárta, ahonnan kétheti ápolási gyakorlatra a legalapvetőbb, „el­­szánást kívánó” munkák végzésére toborzott résztvevőket. Ilyen feladatokra más fiatalokat is próbálnak megnyerni, többek között a katolikus és állami gimnáziumokból, ő egyébként kikötné, hogy csak az kaphasson érettségi bizonyítványt, aki a középiskolai ta­nulmányok négy éve alatt két-két hetet eltöltött egészségügyi gyer­mekotthonokban, illetve idősek otthonában ápolási gyakorlaton. Erre azért volna szükség, hogy szembesüljenek a fiatalok a testi vagy szellemi nyomorúsággal, tisztába legyenek azzal, hogy idős korukban az akkori fiataloktól mire számíthatnak, s azzal is, hogy nem mindenki számára természetes az egészség. Ez elvezethet a társadalom erkölcsi, etikai nívójának emelkedéséhez. Ferge Zsuzsa rámutatott, hogy mindig olyan szociálpolitikát is­mertünk, ahol az állam finanszírozott, ahol az állam működtetett, intézett és döntött. Ennek ellentettje, ha a dolgozó mindazt meg­kapja bérben, amire szüksége van. Ezek lehetséges modellek, de csak­ szélsőségek. Sok közbülső megoldás is elképzelhető, például a finanszírozás és a működtetés szétválasztásával. E lehetőségeket fel kell kínálni a társadalomnak, s megnézni, hogy melyik mellett dönt. Hosszú távon a minimális követelmény az volna, hogy min­denkinek legyen elfogadható lakása, és olyan iskola, ami csökken­ti az esélyegyenlőtlenséget. Az nem igaz ugyanis, hogy csak a vég­zett munkától független egyenlőtlenségekkel kell törődni. Számos igazi egyenlőtlenség magába a munkába van beépítve. önfinanszírozó segélyegyletek Az intézményi struktúra rossz, állapította meg Szegedi Tamásné. Az állam szerepe hosszú távon is meghatározó lesz, azonban több alternatívára lesz szükség. Ma ugyanis nincs választási lehetősége az állampolgárnak például abban, hogy súlyosan fogyatékos gyer­mekét maga neveli, vagy beadja egy intézetbe. Ha ő gondozza, nem dolgozhat, nem kap fizetést, nem kap majd nyugdíjat sem. Hasonló helyzetben vannak az időskorúak. Van ugyan néhány fel­kínált ellátási forma, de ezek nem jelentenek igazi választási lehe­tőséget. Matlák József úgy véli, hogy a demokrácia önmagában nem biz­tos, hogy győzelemre vinné a szociálpolitikát. Az emberekben ugyanis nincs meg a kellő szolidaritás. A szociális hátrányok pe­dig éppen attól hátrányok, hogy csak bizonyos csoportokat érinte­nek. De ez a többséget nem m mindig érdekli. A többségnek nincs la­kásproblémája, a többség nem fogyatékos, a többség nem nagy­­családos, a többség nem idős, a többség nem egyedülálló és így tovább. Kricsfalvi Péter egy önsegélyező, önfinanszírozó egyesület pél­dáján azt igyekezett bemutatni, hogy ki-ki saját munka- vagy lakó­helyén saját erőből is megszervezhet bizonyos szolgáltatásokat, de amikor a jó szándék néhány százezer forinton bukna meg, akkor a tanácsoknak is segíteniük kell. Egyébként nem tartja elképzelhe­tetlennek, hogy ezekben az egyesületekben a tanácsok alapító társ­ként vegyenek részt. Épületet, rezsiköltség-térítést adhatnának. „Részvényesként” a tanács a szakmai ellenőrzést is szavatolni tud­ja, így egyre szaporodhatnának a hetes napköziotthonok, kitelje­sedhetne egy intézményesített házigondozó hálózat. A fenntartás legyen önfinanszírozó, sőt az sem zárható ki, hogy tisztességes ha­szonra tegyenek szert a vállalkozók, tisztességes humán szolgálta­tások nyújtásával. Ehhez természetesen jól képzett szakemberekre van szükség, akik járatosak a szociálpolitikában. Ezek — mert ez a szakmájuk — nem fogják visszaadni az ipart, mondván, hogy már megszedték magukat. Igazat adott Virányi kanonoknak, hogy a felnövekvő nemzedéket szembesíteni kell ezekkel a problémák­kal. Többek között ezért is szervezték meg a Zsámbéki Tanítókép­ző Főiskolán a posztgraduális szociálpolitikai képzést, illetve a nappali tagozaton a szociálpolitikai szakkollégiumokat. A váci egészségügyi szakközépiskolában kétéves szociális munkásképzést indítottak. Mindig azt mondjuk, hogy nincs elég pénze a költségvetésnek. Ugyanakkor a reálbércsökkenés és a reáljövedelem-csökkenés is folytatódik, szögezte le Ferge Zsuzsa. Elvileg az adózás nincs rész­vétel nélkül. Elvileg az adózó állampolgárnak tudnia kéne, hogy hova ment el az állam pénze: hadseregre, beruházásra? Mélyen meg van győződve arról, hogy nemcsak a lakosságon lehet spórol­ni, s kétségei vannak affelől, hogy­ például most kellett-e új ruhába öltöztetni a rendőröket? S azt sem tudja, hogy folytatni kell-e azo­kat a nagyberuházásokat, amelyekről már ma tudjuk, hogy csak veszíthetünk rajtuk. Azt viszont elképzelhetőnek tartja, hogy ezek az összegek elegendőek lennének arra, hogy legalább a reálbér- és a reáljövedelem csökkenését lassítsák, így „a­honnan pénzt szerez­ni” kérdése ma alapvetően a nyilvánosság kérdése. A szolidaritás nem halt ki Rámutatott, hogy a szolidaritás végül is nem halt ki az emberek­ből. Sőt szembehelyezkednek a jogszabályokban és a politikai do­kumentumokban megjelenő azon állásponttal, hogy aki önhibájá­ból került nehéz helyzetbe, az a hibás. Tehát viselje hibájának következményét. Megérett a helyzet arra, hogy az egész segélyezé­si rendszerből egy jogszabályalapú normatív rendszert alkossanak, amelyben nem azt vizsgálják, hogy ki mire érdemes, hanem azt, hogy rászorult-e vagy sem. Megvan-e a normatívában megállapí­tott minimum vagy nincs? Ez végtelenül fontos, mert enélkül az emberek kiszolgáltatottsága — mondja — csillagászatilag nő. Mindenhol lehet takarékoskodni. De azt is mérlegelni kell, hogy milyen teljesítményre lesz képes az ország - szögezte le Ka­kuszi István. Attól az alapösszefüggéstől nem lehet eltávolodni, hogy azokkal a jövedelmekkel gazdálkodjunk, amelyek rendelke­zésre állnak. Mi sajnos hajlamosak vagyunk a túlelosztásra. A szo­ciálpolitikának is jóval nagyobb az elismert szükséglete, mint ami belátható időn belül kielégíthető. Ezért a szociálpolitikában is szükséges valamiféle rangsort felállítani. Az emberekben megfo­galmazódnak bizonyos állampolgári jogon járó juttatások vagy el­látások igényei, ezeknek kielégítésére azonban csak akkor lesz le­hetőség, ha a gazdasági teljesítőképesség ennek megfelel. Arra va­lószínűleg belátható időn belül nem lesz mód, hogy az ország la­kosságának egésze számára állampolgári jogon biztosítsanak bizo­nyos életszínvonalat. Az áru- és pénzviszonyok kiterjedtebb alkalmazásának, a gazda­ság teljesítőképességének növelését szolgáló intézkedéseknek egy­re nyilvánvalóbbak a kedvezőtlen szociálpolitikai hatásai. A mun­kanélküliség megjelenése, az infláció növekedése, a fogyasztói ár­támogatások csökkentése, a jövedelmek differenciálódása, a la­káshoz jutás és lakásfenntartás költségeinek emelkedése, és a töb­bi a közérzet általános romlásán túl a szociális szempontból ne­héz, veszélyeztetett helyzetben lévő rétegeknél, családoknál meg­felelő ellentételezés nélkül elviselhetetlen helyzetet teremt — fej­tette ki Matlák József. Ezért véleménye szerint a szakszervezetek a népgazdaság fejlődését szolgáló intézkedések közül csak azokat támogathatják, amelyek­­hosszabb távon nem növelik a társadalmi, szociális feszültségeket, és amelyek kedvezőtlen hatásait, a belő­lük származó feszültségeket rövid távon társadalompolitikai intéz­kedésekkel minimalizálhatják. Ennek érdekében nélkülözhetetlen­nek tartja, hogy az államnak és a szakszervezeteknek önálló, de jól összehangolt szociálpolitikai koncepciója legyen. Szegedi Tamásné úgy vélekedett, hogy a szociálpolitikának nem kell olyan mértékben elfogadnia a gazdasági teljesítőképesség ál­tal való determináltságot, ahogy eddig. S hozzátette, a több száz­ezer kérelem egyedi elbírálása nem lehet a szociális támogatás és a segélyezés alapja. A jövő szociálpolitikája nem mehet ilyen irány­ba, szélesebb körű normativitásra van szükség. Ha a redisztribúció csökkentését a költségvetési reform során úgy képzelik el, hogy nem ott csökkentenek elsősorban, ahol elfo­lyik a nemzeti jövedelem — mondta Ferge Zsuzsa —, azaz nem a rosszul termelő vállalatoknak adott támogatásokból faragnak le, hanem a szociálpolitikán kívánnak megtakarítani, akkor óriási an­nak a veszélye, hogy a reform nem érheti el céljait. A reform szociálpolitikája MINDENKI KISEBBSÉGBEN — Kéne már az a védőháló... SÚLYPONTI 3

Next