Figyelő, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-08-10 / 32. szám

. A♦ Önök nem éppen szolid­áraikról híresek. Mennyi­re érzékelik, hogy a lakosság jövedelme folya­matosan csökken? ► Ahogy romlik az életszínvonal, az emberek elsősorban két területen kezdik leszorítani az igényeiket: ruházkodásra és kulturálódásra köl­tenek kevesebbet. A mi szakmánkban a kereslet szerkezete is átalakulóban van. A jövedelmek polarizálódása miatt erősödik a nagyon olcsó, s kisebb mértékben a viszonylag drága, jó minősé­gű termékek iránti kereslet is, a közepes árakon kínált ruházati cikkek forgalmában tapasztalha­tó talán a legerősebb visszaesés. Az S Modell megalakulásakor az igényesebb női vevőkör kiszolgálása volt a cél, erre építettük ki piaci stratégiánkat, kínálatunkat. A mi vásár­lóink viszonylag kevésbé érezték meg az infláci­ót, tapasztalataink szerint reáljövedelmüket szin­ten tudták tartani, sőt talán még tovább is növel­ték. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vállalat vezetőségének túlzottan könnyű dolga lenne, hi­szen a „jómódúak” igényeinek kielégítésére egy­re több cég vállalkozik, érezhetően erősödik a konkurencia. Sok nyugati vállalkozás forintért árulja termékeit — például az Ostermann — és jelentősen megnőtt a drága tőkés ruházat import­ja is, gondoljunk csak a Fontana üzletházra. Ilyen körülmények között milyen stratégia alap­ján dolgoznak? ► Az S Modell két forrásból szerzi be terméke­it. Áruink 70 százalékát konvertibilis, importból. A fennmaradó 30 százalék a belföldi termeltetés. Mivel egy-egy termékből viszonylag kis, 100-200 darabos szériákat dobunk piacra, elsősorban ru­haipari szövetkezetekkel állunk kapcsolatban. Elmondjuk nekik az igényeinket, és ennek alap­ján állítják össze kollekciójukat, amiből válogat­hatunk. Nincs saját tervezőgárdánk, viszont több „Új és új megoldásokkal kell kísérleteznünk” Jelentősen csökkent az állami és szövetkezeti ruházati kereske­delem értékesítése az idei évben, miközben a kisvállalkozók, buti­kosok forgalma dinamikusan emelkedett. Hogyan képes az S Mo­dell a fizetőképes kereslet csökkenése és az infláció ellenére talpon maradni? Erről kérdeztük Kelemen Sándorné igazgatót, szakemberünk folyamatosan járja a világot és fi­gyeli a divatváltozásokat. Úgy érzem, ez a stratégia nem igazén egyedi, fel­tehetően a konkurens hazai cégek is valami ha­sonlóval próbálkoznak. ► A lényeg az, ki hogyan képes az új kihívá­soknak megfelelni. Nálunk a dekonjunktúra és az erősödő konkurencia ellenére sikerült hagyo­mányosnak mondható női konfekcióprofilunk forgalmát szinten tartani. A cég vezetését külö­nösen ösztönzi az a tény, hogy az S Modell hét cég közös vállalkozása, s a tulajdonosi érdekek sokkal erősebbek, mint egy állami vállalatnál. Az alapítók minimálisan 12 százalékos tőkearányos osztalékot várnak el tőlünk, és ennek az igazga­tótanácsi üléseken hangot is adnak. Állandó el­lenőrzés alatt állunk tehát, így új és új megoldá­sokkal kell kísérleteznünk, hogy növelni tudjuk a profitunkat, így lehetséges csak, hogy első fél­évi kiskereskedelmi forgalmunk 28 százalékkal növekedett a tavalyi év hasonló időszakához ké­pest. Melyek ezek az új megoldások? ► Hamar beláttuk, hogy hagyományos női, kisszériás konfekció értékesítésével jelentős be­vételnövekedésre már nem számíthatunk. Ezért bővítettük profilunkat. Két férfidivat-szaküzletet nyitottunk, amely eléggé kiaknázatlan területnek bizonyult. Emellett az igényes gyermekruházat piacára is betörtünk. Itt valóban magas árakkal, de egyértelműen világszínvonalú minőséggel je­lentkeztünk. Fokozatosan bővítjük nagykereske­delmi tevékenységünket is. Ez természetesen nem az S Modell-termékek forgalmazását, ha­nem hagyományos ruházati nagykereskedelmi munkát jelent. Nemrégiben nyitottuk meg devi­záért árusító boltunkat is, amely várakozáson felül jól prosperál. Több közös vállalkozást hoz­tunk tető alá neves nyugati ruházati cégekkel, példaként a Váci utcai Salamander cipőszalont említeném. Emellett rövidesen önálló külkeres­kedelmi jogot kérünk, és vállalkozói irodát szán­dékozunk nyitni. Foglalkozunk azzal a gondolat­tal is, hogy teljesen új, nem ruházati jellegű vál­lalkozásokba kezdünk. Mit ért nem ruházati jellegű vállalkozáson? ► A célunk az, hogy tőkés vállalatokkal együtt­működve hiánytermékek forgalmazásával foglal­kozzunk. Konkrét példát azonban nem említek, mert már több esetben előfordult, hogy konku­rens hazai cégek tudomást szerezve terveinkről, egyszerűen alánk kínáltak, és elhalászták elő­lünk az üzletet, így csak annyit mondhatok, re­ményeink szerint az év végére, a jövő év elejére már beindul első ilyen jellegű vállalkozásunk. Az eddigiekből az derül ki, hogy főként nyugati cégek együttműködését keresik. Mennyire nehe­zíti meg a dolgukat, hogy az importliberalizálás a ruházati szakmára csak korlátozott mértékben terjed ki? ► Ez bizony igen kemény dió a számunkra, hi­szen a szükséges devizát valamilyen hagyomá­nyos csatornán kell előteremteni. A legkézenfek­vőbb az lenne, ha termelőtevékenységre szövet­keznénk tőkés vállalkozókkal, és az export révén juthatnánk kemény valutához. Sajnos eddigi tár­gyalópartnereink elzárkóztak ettől, mivel a hosz­­szú megtérülési idejű termelőberuházás helyett valamilyen kereskedelmi jellegű, gyors forgási sebességű vállalkozásban érdekeltek. Ha az importhoz szükséges deviza beszerzése ennyire nehézkes, hogy lehetséges, hogy gya­korlatilag alig próbálnak hazai alapanyaggyár­tókkal együttműködni? ► A hazai alapanyaggyártók termékeinek je­lentős része nem üti meg az általunk megkövetelt minőségi színvonalat. Amit pedig megvásárol­nánk, az vagy nagyon drága, és így megéri in­kább távol-keleti országokból helyettesíteni, vagy olyan hatalmas mennyiséget kellene belő­lük egyszerre vásárolni, ami a kis szériák gyártá­sát lehetetlenné tenné. Egy nyomott mintás szö­vetből például négy színváltozatban, 12 ezer négyzetméter alatt szóba sem állnak velünk. A hazai mamut-alapanyaggyártók egyelőre na­gyon rugalmatlanok, nemhogy kisszériás terme­lésre, de még a divat gyors követésére sem alkal­masak. FÉLIX PÉTER 1989. augusztus 10. LERONGYOLÓDUNK? (Folytatás az 1. oldalról.) eredménynek csupán 37,5 százaléka. A bőr-, szőrme- és cipőipar veszteséges lett, holott az előző évben még 1,5 milliárdnyi nyereséget ért el. Mindemögött pedig az az alapvető ok, hogy a szabályozás bünteti — például a magas élőmun­ka-igényesség miatt — az egyes ágazatokat. A ruházati ágazatba sorolt gazdálkodó szerve­zetek közül 35 (16 százalék), az IpM-alapítású vállalatok közül pedig 16 vállalat (19 százalék) volt veszteséges. A 100 millió forint feletti vesz­teséget termelő vállalatok a Pamuttextilművek, a Budapesti Bőripari Vállalat, a Budapesti Finom­kötöttáru Gyár, a Minő Cipőgyár, az Auróra Ci­pőgyár és a Pannónia Szőrmekikészítő Konfek­ció és Kereskedelmi Vállalat. Persze az említett leépülés nemcsak a vesztesége­seket fenyegeti. Vajon hogyan vélekednek a visz­­szafejlődésről a jó vállalatok? S hogyan véleke­dik a fogyasztó, aki gyakran okkal-joggal pa­naszkodik, hogy valamirevaló árut alig-alig talál az üzletek polcain? Ez utóbbi megjegyzésre a labda tovább dobha­tó a belkereskedelmi vállalatoknak, amennyiben a termelők állítják: sokkal több divatos árut gyártanak, mint amennyit a kereskedők kitesz­nek a pultokra. Ezzel szemben drága importot mindig — vagy rendszerint — lehet kapni. * Piac lenne, de... Dobrotka László, a VOR vezérigazgatója: „A termelést 20-25 százalékkal növelhetnénk, de ehhez nincs elegendő munkaerő, dolgozóink nem vállalják a két műszakot. A ruházati ipart tönkretették, kivonták belőle a tőkét, nincs meg­felelő pénzügyi háttér. A szovjet export percek alatt bűnné vált, felső szinten megkötötték a szerződéseket, mi pedig kaptuk a szemrehányá­sokat. Kockáztattunk, s az a vásárosnaményi gyár, amelyet a rubelexportra építettünk, ma dollárexportra gyárt. De a tízmillió dollár értékű exportban már alig van anyag, a partner hozza még a cérnát meg a gombot is. A tőkés bérmun­ka az egyetlen lehetőségünk." Valószínűleg tipikusnak mondható, hogy a méterárugyártók valamivel borúlátóbban ítélik meg a piaci helyzetet, mint a konfekcionálók. Az erőszakolt, KGST-piaci fejlesztések — tekintet­tel a szubvenciók csökkentésére — itt is visszaüt­nek. Bosnyák Tamás, az Újpesti Gyapjúszövőgyár vezérigazgatója. „A hazai gyapjúipar jellemzően egyharmad­­egyharmad-egyharmad arányban értékesít bel­földön és exportpiacokon. A termelés 50 száza­lékban hazai nyersanyagot dolgoz fel, amely li­mitálja a lehetőségeinket a minőség miatt. Vi­szont az is igaz, hogy ez kevésbé drága. Ha a piaci helyzet tovább romlik, akkor a gyapjúipar leépülése csak idő kérdése. Konzervatív közgaz­dász vagyok, a volumenben hiszek. Vagyis azt gondolom, hogy jelentős mennyiségi visszaesés­sel rövid idő alatt nem lehet változatlan ered­ményt elérni.” Ezzel szemben a fonalgyártóknál a volumen­növelés kizárólag a munkaerőn múlik. Krauth Pálné, a Masterfil vezérigazgatója: „Például a bácsalmási gyárunkban öt műszak­ban dolgoznak, vagyis kétszer 12 órás műszakot iktattunk be a hét végére. Összesen 800 vendég­­munkást foglalkoztatunk, az exportunk tavaly el­éri a 24 millió dollárt, pozitív devizaszaldóval. A további volumennövelést csak technológiafej­lesztéssel lehet elérni, ehhez viszont pénz kell.” Felleg Zsolt, a Duna Cipőgyár vezérigazgató­ja: „A rubelexportból már nem lehet megélni. El­képzelhető a tőkés export 10-15 százalékos növe­lése, de egy bizonyos határt átlépve ez is a cső­döt jelenti. Hiszen a finanszírozás elemi feltéte­lei sincsenek meg, mire 60-180 nap alatt a válla­lat az árbevételhez jut — szemben a rubelexport­tal, amelyet azonnal kifizetnek — tönkremegy a magas kamatokba. Ezért a cipőipar számára is leginkább a bérmunka-konstrukció a kedvező.” A szabályozás valóban a bérmunkára orientál­ja a könnyűipari vállalatokat, hiszen gyakran a készleteiket sem tudják megfinanszírozni. Még akkor sem, ha — mint azt egy olasz cég nemrégi­ben ajánlotta — dollárhitelt tudnának elfogad­ható kamatra felvenni. Mert ezt az MNB nem engedélyezi, mondván, hogy rontja a jegybank hitelfelvételi lehetőségeit. Mindebből jól látszik, hogy noha a rubelexport-támogatás — amelyet a vállalatok megnevezésében vitatnak — csökken­tése érzékenyen érinti a vállalatokat, a nagy so­rozatok gyártásának lehetősége még mindig rendkívül vonzó. Népgazdasági szempontból esetleg előnyösebb volna, ha ugyanazért az ex­portért több kis- vagy középvállalat versenyezne. S megkockáztatható, hogy a rugalmasság, a di­­vatkövetés, a szervezeti decentralizáció szem­pontjából ez továbbra is konzerváló hatású le­het. A kedvező változásokat pedig az általános tőkehiány is nehezíti. A már idézett kamarai elemzés szerint tavaly az összes textilméteráru 20 százalékát 17 éve vagy annál régebben, majdnem a felét 1971 és 1980 óta gyártják, és csak az utolsó három esz­tendőben kezdték előállítani 23-24 százalékát. A termelés versenyképességét az javítaná, ha az új gyártmányok és választékok aránya évenként rendszeresen a termelésnek legalább 15-20 száza­lékát tenné ki, és 8-10 évesnél — a néhány ha­gyományos és nélkülözhetetlen terméktől elte­kintve — idősebb cikket nem gyártanának. A divatosságtól pedig elszakadni látszottak az árak. A belföldi kiskereskedelmi árindex 82 szá­zalékkal nőtt 1980 és 1988 között, s a ruházati cikkeké pedig — beleértve a cipőt — 103 száza­lékkal, a fogyasztási cikkek közül a legnagyobb mértékben. Az áremelkedés a felsőruházati ter­mékeknél 70, a háztartási és lakástextíliáknál 44 százalékos volt. Több kicsi többre megy A vállalati méretstruktúra a könnyűiparban egé­szen más a fejlett országokban, sehol sincsenek ilyen túlcentralizált, több ezer fős nagyvállala­tok. A szervezetfejlesztés, a részvénytársasággá alakulás és az egyéb kisszervezetek alakítása ta­valy a ruházati ipart sem kerülte el. Részvénytár­saságokat alapított, illetve tervez alapítani rész­ben vagyonkezelői központtal: a Buda-Flax, a Magyar Gyapjúfonó és Szövőipari Vállalat, a Budapesti Bőripari Vállalat, a Minő, a Budapesti Finomkötöttárugyár, a Budaprint, a Pamuttextil­művek és így tovább. Az eddig létrejött részvénytársaságok, kft.-k megalakulásukkal pótlólagos tőkét eddig csak igen szerény mértékben tudtak bevonni, a ma­gán- és a külföldi tőkét ez ideig nem tudták akti­vizálni. Kolozsvári János: „Huszonöt évvel ezelőtt még 25 ezren dolgoz­tak a Budaprintnél, az idén már csak 8,5 ezren. A változás igénye alapvetően azért fogalmazó­dott meg, mert vertikálisan egymásra épülő nagyvállalat vagyunk. Már a belső anyagi ösz­tönzést sem tudtuk megoldani, az évi 15 százalék körüli inflációval szemben állt a maximálisan 3-5 százalékos bérfejlesztési lehetőség. A rész­vénytársasággá alakulás bizonyos, hogy számos előnyt jelent, jelenleg a cégbejegyzésnél tar­tunk.” Bosnyák Tamás: „A hat hazai gyapjúipari vállalat közül négyen már átalakultak kft.-vé és rt.-vé. Nálunk eddig erre nem volt belső kényszer. Úgy gondoltuk, hogy minőségileg is újat kell teremteni az átala­kulással. Vagyis hogy valóságos tőkét hozzunk a termelésbe, s ne egymás gyárait szerepeltessük formálisan tőkebevonásként. Egyébként mi 2000 tonna fonalból 800 tonnát a magyar kötőiparnak szállítunk. Három évvel ezelőtt ezt teljes egészé­ben az állami kötőipar vásárolta meg, ma 60-65 százalékát a magánkötőipar használja fel. Vagyis itt is érezhető a változás.” Importverseny a gyógyír? Tavaly a korábbiaknál valóban több kisszervezet alakult, elsősorban a kötő-, a textilruházati és a cipőiparban. A kisszervezetek bruttó termelési értékének aránya az előző évhez képest 2,6 szá­zalékról 8 százalékra, a bérköltségeké 3,3 száza­lékról 10 százalékra, az eredményé pedig 5,8-ről 31 százalékra nőtt. Minimális ugyanakkor a va­gyon növekedése, amely annak a következmé­nye, hogy az állami vállalatok nem adták át a tel­jes vagyont a kisszervezeteknek, továbbá ezek­nek a feldolgozó szakágazatoknak egyébként is viszonylag alacsony az eszközigénye. A privatizálás éppen ezért az iparon belül a ruházati iparban kezdődhetne meg, s az Ipari Minisztérium egy ilyen program kimunkálásán dolgozik. Azonban a részletekről egyelőre még semmit sem sikerült a tárcánál megtudni. Dobrotka László: „A kis gazdasági szervezet előnye valóban az, hogy mozgékony, de a konfekcióiparban elkép­zelhetetlen, hogy mondjuk a mi gyárunkat priva­tizálják. Ez már nem a régi szabószakma, s a VOK-on jottányit sem segítene, ha hátfelé szakí­tanák.” Persze ezzel nyilván akadnak, akik vitakoz­nak, elsősorban a nemzetközi példák alapján. Olaszországban — bár a hazaitól merőben eltérő körülmények között — a 20-30-40 fős családi vállalkozások uralják a konfekcióipart, a cipő­iparról nem is beszélve. Felleg Zsolt, a Duna Cipőgyár vezérigazgató­ja: „Magyarországon egyetlen kaptafagyár ter­mel, egyetlen műbőrgyár gyártja a cipőipari kel­lékeket. Vagyis a háttéripar a cipős szakmában is sújtja a késztermékgyártókat. A divat követése pedig elsősorban ezektől a kellékektől függ, amelyhez egy decentralizált szervezetben sem le­hetne könnyebben hozzájutni.” Mindez azonban nem kérdőjelezi meg, hogy a decentralizálás azonnali gazdasági előnyöket is hoz, a szakmában ilyenként említik a Buda-Flax rt.-sítés utáni készletleépítéseit. Ma úgy tetszik, a termelők nem is nagyon tö­rik magukat, inkább hiányolják a munkaerőt, a fejlesztési pénzt, mint a vásárlót. Talán az im­portliberalizálásnak a fogyasztási cikkekre — köztük a ruházati termékekre — való kiterjeszté­sétől remélhetünk fordulatot, nagyobb piaci kényszert. Bár a cipőipar példája, ahol az elmúlt években jelentősen emelkedett a belföldi fo­gyasztáson belül az importcikkek aránya, nem sok jóval biztat. A lábbeligyártóknak és -eladók­nak ugyanis eddig sikerült a csökkenő kereslet, a romló jövedelmezőségű export hatását — a nö­vekvő behozatal ellenére — a belföldi árak viha­ros emelésével kivédeni. Kérdés: meddig lehet sikeres az ilyen stratégia? HAJNÓCZY ÁRPÁD Dobrotka László, Kolozsvári János, Mándoki László, Cseh József, Krauth Pálné, Felleg Zsolt és Bosnyák Tamás

Next