Figyelő, 1993. július-szeptember (37. évfolyam, 26-39. szám)
1993-07-01 / 26. szám
GÖMÖRI ENDRE Mátyás király Koppenhágában Értem én a magyar külügyminisztérium elégedettségét a koppenhágai EK- csúcs határozataival. Sőt, nagyon is megértem. Mostanság ugyebár nemzetközi sikerre vagyunk ítélve, az öröm napjait éljük. Külügyminisztériumunk tehát kalapot emel a Tizenkettek előtt, amiért a koppenhágai csúcs jóváhagyta a közép- és keleteurópai országokra vonatkozó dokumentumot. Ezzel „perspektívát nyitott a magyar EK-csatlakozás előtt is, politikai jelzésként és gazdasági referenciaként egyaránt visszaigazolja és támogatja a magyar kormány Európapolitikáját”. Ez pontosan így is van. Ám olyan időkben, amikor a pótköltségvetés kiadási oldalán hirtelen megjelenik néhány tucat millió egy különleges hivatal felállítására, amelynek az lenne a dolga, hogy „nemzeti tájékoztatást” nyújtson és mintegy (bocsánat, csúnya szó) „eladja” Magyarországot külföldön, nem ártott volna, ha ez a külügyminisztériumi (mondom, megérthető és méltányolható) kalapemelés némi reális hivatalos tájékoztatással is párosul. Olyannal, amely a politikánkat itthon is „eladja” Mert az igazság az, hogy pontosan ilyen végkövetkeztetéssel zárulhatott a lengyel, a cseh, a szlovák, a bolgár meg a román kormány közleménye. Ők is meglengethették a kalapjukat — feltéve persze, ha kiadtak ilyen közleményt. Mert hát miről is volt szó Koppenhágában? Mindenekelőtt nem rólunk. Az Európai Közösség belső válságáról volt szó elsősorban, a munkanélküliség aggasztó növekedéséről, a tartós visszaesésről, meg a németek és a franciák már-már pattanásig feszült vitájáról a világkereskedelmi megállapodás körül. (És persze Boszniáról, amely szinte az egész konferenciát elsöpörte.) Ami bennünket illet, a koppenhágai EK- csúcs olyan volt, mintha Mátyás király meg az okos lány tett volna látogatást a dán fővárosban. A Tizenkettek a mi szemünkkel nézve — akárcsak az okos lány — jöttek is meg nem is, hoztak is meg nem is, adtak is meg nem is. Mert hát mit is mondtak voltaképpen? Tagadhatatlanul mondták — és ilyen fogalmazásban csakugyan először —, hogy az a hat közép- és kelet-európai ország, amellyel már vannak társulási szerződések, „a közösség tagja lesz, ha azt úgy kívánja”. Ez a megállapítás mind a hat országra vonatkozik, ebben az értelemben tehát a közlemény — mint fentebb említettük —, a román, bolgár vagy szlovák Európa-politikát éppen úgy „visszaigazolja és támogatja”, mint a miénket. Koppenhágában nem tettek különbséget hazunk között. Még akkor sem, ha a magyar külügyminisztériummal tökéletesen egyet lehet érteni abban, hogy (szerencsére) vannak különbségek. Másodszor: a tagfelvételt „a szükséges gazdasági és politikai feltételek teljesítéséhez”kötötték. Érdekes, hogy a feltételek megfogalmazásában már ott van a különbségtevés lehetőségének legalábbis a morzsája. „A tagfelvétel azt igényli — mondja szó szerint a közlemény —, hogy a jelölt ország megteremtette azokat a stabil intézményeket, amelyek garantálják a demokráciát, a törvények uralmát, az emberi jogokat, a kisebbségek iránti tiszteletet és azok védelmét. Továbbá létrehozta a ténylegesen funkcionáló piacgazdaságot, valamint megszerezte azt a képességet, hogy a közösségen belüli piaci erők és verseny nyomásával megbirkózzon.” Hát, Hölgyeim és Uraim, kedves Közép- és Kelet-Európa, ez nem kevés. Hagyjuk talán nyitva azt a kérdést, hogy ki tudja teljesíteni a feltételeket, valamint hogy ki előbb és ki utóbb. A fogalmazás mindenesetre ad lehetőséget arra, hogy aki előbb teljesíti, azt Európa előbb ölelje keblére. Ugyanakkor azonban a közleményben nincsen benne valami, amit a Tizenkettek elutasítottak. Nevezetesen: nem voltak hajlandók arra, hogy meghatározzák az időpontját egy „félidős felülvizsgálatnak”, amelynek meg kellett volna ítélnie a hat ország teljesítményét. (Ezt a brüsszeli főbizottság, Anglia és Németország támogatták volna. A többiek, mindenekelőtt Franciaország azonban elutasították.) Az ok nagyon is érthető. A „félidős felülvizsgálat” időpontja valamiféle kötelezettséget rejthetett volna magában arról, hogy meddig tart a második félidő. Tehát, hogy mikor válhat reálissá a felsorolt hat ország — vagy a legjobb tanulók — belépése. Ezt mindenképpen el akarták kerülni. A Wall Street Journal meg is magyarázta, hogy miért: „Egy ilyen félidős felülvizsgálat ötlete azt az aggodalmat keltette a résztvevőkben, hogy szükségtelen szépségversennyé válik, amely a belépésre törekvő országokat egymásnak ugrasztja abban a reményben, hogy megszerezzék a bírák jóindulatát.” Bírák... Nem rossz. Hát így állunk voltaképpen. Mellékesen: a gazdasági és politikai feltételeket a közösség számos tagállamánál is lényegesen magasabb szinten teljesítő Svédország, Finnország, Norvégia és Ausztria belépésének időpontját 1995. január 1-jére „tűzték ki”. Az idézőjel azonban indokolt, mert Koppenhágában elhangzottak olyan aggodalmak, hogy ez az időpont túlságosan korai. Az okos lány lesütött szemmel hazatért. Bőven van ideje, hogy gondolkozzék új válaszokon. MEIXNER ZOLTÁN Knowledge based service Tegyük fel, hogy egy vállalat javítani szeretne kommunikációs rendszerén, s ehhez az ebben járatos tanácsadó segítségét kéri. Az rögtön közli vele, hogy szükség lehet az önkormányzati emberekkel, ügyvédekkel való tárgyalásra. A vállalat ezért felkeresi, illetve megbízza őket is. A jogi tanácsadók rögtön a várható adózási és finanszírozási problémákat vetik fel, s javasolják a pénzügyi tanácsadók igénybevételét. A vállalat így őket is megbízza, akik viszont elküldik a bankokhoz, amazok pénzük biztosítása és a vállalat felértékelése miatt az auditorokhoz. Innen már csak egy lépés a hatékonyságot javító számítógéphálózat-szerelők, szoftverkereskedők és az információs rendszerek fejlesztésben járatos vállalatok és tanácsadók bevonása, akik természetesen összehozzák partnerüket a számítógépgyártókkal is, de az engeneering-irodákkal biztosan, akik meg a gyártási folyamatokat korszerűbbé tevő technikai eszközöket, berendezéseket gyártó cégekhez tanácsolják őket. De ezzel nincs vége a sornak, hiszen az egyre bonyolultabbá váló folyamatokat csak akkor lehet kézben tartani, ha a vállalat munkatársai tréningeken vesznek részt, iskolákba iratkoznak be. Aki aztán nem ment el a suliba, azt könynyen elbocsáthatják. De nem csak őt, hanem mindazokat, akik a tanácsadók áldásos tevékenységének köszönhető technikai fejlődés miatt feleslegessé váltak a vállalati szervezetben. De a cég vezetői jól tudják, hogy nem humánus dolog egyszerűen kirúgni az embereket, ezért olyan tanácsadókat alkalmaznak, akik az úgynevezett otplacement technikával finoman leépítik a létszámot, méghozzá úgy, hogy az elbocsátottak se legyenek túlságosan elégedetlenek. Csakhogy eddigre olyannyira megváltozott a vállalat, hogy a régi vezetők tán már nem is képesek megfelelően irányítani, ezért fejvadászokat kell alkalmazni az új főnökök megkeresésére. Ezek persze új söprű jól seper, friss szem többet lát — tudni fogják, hogy a meglévő kapacitások új termékek előállítására is alkalmasak, s így marketing-, piackutató meg reklámcégeket alkalmaznak piaci pozíciójuk javítására. Ennek hatékony lebonyolításához azonban fejlett kommunikációs rendszerre van szükség. Az ebben profi tanácsadók aztán felhívják a figyelmet a külső kapcsolatokban nagyon fontos jogi kérdésekre, és a körforgás indul elölről. Pedig meglehet, hogy szegény vezérigazgató, akinek már régen útilaput kötöttek a talpára, csak néhány CB-rádiót akart annak idején felszereltetni. De hát a tanácsadók a vállalatot a fejlődés soha véget nem érő archimedesi csavarjába lökték. És ezt, hogy mindenki értse, miről is van szó, elnevezték „knowledge based service” nek. FIGYELŐ 1993. JÚLIUS 1.3