Figyelő, 1993. július-szeptember (37. évfolyam, 26-39. szám)

1993-07-01 / 26. szám

GÖMÖRI ENDRE Mátyás király Koppenhágában Értem én a magyar külügy­minisztérium elégedettsé­gét a koppenhágai EK- csúcs határozataival. Sőt, nagyon is megértem. Mos­tanság ugyebár nemzetkö­zi sikerre vagyunk ítélve, az öröm napjait éljük. Kül­ügyminisztériumunk tehát kalapot emel a Tizenkettek előtt, amiért a kop­penhágai csúcs jóváhagyta a közép- és kelet­európai országokra vonatkozó dokumentu­mot. Ezzel „perspektívát nyitott a magyar EK-csatlakozás előtt is, politikai jelzésként és gazdasági referenciaként egyaránt visszaiga­zolja és támogatja a magyar kormány Európa­­politikáját”. Ez pontosan így is van. Ám olyan időkben, amikor a pótköltségvetés kiadási oldalán hirte­len megjelenik néhány tucat millió egy különle­ges hivatal felállítására, amelynek az lenne a dolga, hogy „nemzeti tájékoztatást” nyújtson és mintegy (bocsánat, csúnya szó) „eladja” Ma­gyarországot külföldön, nem ártott volna, ha ez a külügyminisztériumi (mondom, megérthető és méltányolható) kalapemelés némi reális hiva­talos tájékoztatással is párosul. Olyannal, amely a politikánkat itthon is „eladja” Mert az igazság az, hogy pontosan ilyen végkövetkeztetéssel zárulhatott a lengyel, a cseh, a szlovák, a bolgár meg a román kor­mány közleménye. Ők is meglengethették a kalapjukat — feltéve persze, ha kiadtak ilyen közleményt. Mert hát miről is volt szó Kop­penhágában? Mindenekelőtt nem rólunk. Az Európai Közösség belső válságáról volt szó el­sősorban, a munkanélküliség aggasztó növeke­déséről, a tartós visszaesésről, meg a németek és a franciák már-már pattanásig feszült vitájá­ról a világkereskedelmi megállapodás körül. (És persze Boszniáról, amely szinte az egész konferenciát elsöpörte.) Ami bennünket illet, a koppenhágai EK- csúcs olyan volt, mintha Mátyás király meg az okos lány tett volna látogatást a dán fővá­rosban. A Tizenkettek a mi szemünkkel nézve — akárcsak az okos lány — jöttek is meg nem is, hoztak is meg nem is, adtak is meg nem is. Mert hát mit is mondtak voltaképpen? Ta­gadhatatlanul mondták — és ilyen fogalma­zásban csakugyan először —, hogy az a hat közép- és kelet-európai ország, amellyel már vannak társulási szerződések, „a közösség tag­ja lesz, ha azt úgy kívánja”. Ez a megállapítás­­ mind a hat országra vonatkozik, ebben az érte­lemben tehát a közlemény — mint fentebb említettük —, a román, bolgár vagy szlovák Európa-politikát éppen úgy „visszaigazolja és támogatja”, mint a miénket. Koppenhágában nem tettek különbséget hazunk között. Még akkor sem, ha a magyar külügyminisz­tériummal tökéletesen egyet lehet érte­ni abban, hogy (szerencsére) vannak különb­ségek. Másodszor: a tagfelvételt „a szükséges gaz­dasági és politikai feltételek teljesítéséhez”kö­­tötték. Érdekes, hogy a feltételek megfogalma­zásában már ott van a különbségtevés lehető­ségének legalábbis a morzsája. „A tagfelvétel azt igényli — mondja szó szerint a közle­mény —, hogy a jelölt ország megteremtette azokat a stabil intézményeket, amelyek garan­tálják a demokráciát, a törvények uralmát, az emberi jogokat, a kisebbségek iránti tisztele­tet és azok védelmét. Továbbá létrehozta a ténylegesen funkcionáló piacgazdaságot, vala­mint megszerezte azt a képességet, hogy a kö­zösségen belüli piaci erők és verseny nyomá­sával megbirkózzon.” Hát, Hölgyeim és Uraim, kedves Közép- és Kelet-Európa, ez nem kevés. Hagyjuk talán nyitva azt a kérdést, hogy ki tudja teljesíteni a feltételeket, valamint hogy ki előbb és ki utóbb. A fogalmazás mindenesetre ad lehető­séget arra, hogy aki előbb teljesíti, azt Európa előbb ölelje keblére. Ugyanakkor azonban a közleményben nin­csen benne valami, amit a Tizenkettek elutasí­tottak. Nevezetesen: nem voltak hajlandók ar­ra, hogy meghatározzák az időpontját egy „fél­idős felülvizsgálatnak”, amelynek meg kellett volna ítélnie a hat ország teljesítményét. (Ezt a brüsszeli főbizottság, Anglia és Németor­szág támogatták volna. A többiek, mindenek­előtt Franciaország azonban elutasították.) Az ok nagyon is érthető. A „félidős felülvizsgá­lat” időpontja valamiféle kötelezettséget rejt­hetett volna magában arról, hogy meddig tart a második félidő. Tehát, hogy mikor válhat reálissá a felsorolt hat ország — vagy a leg­jobb tanulók — belépése. Ezt mindenképpen el akarták kerülni. A Wall Street Journal meg is magyarázta, hogy miért: „Egy ilyen félidős felülvizsgálat ötlete azt az aggodalmat keltet­te a résztvevőkben, hogy szükségtelen szép­ségversennyé válik, amely a belépésre törek­vő országokat egymásnak ugrasztja abban a reményben, hogy megszerezzék a bírák jóin­dulatát.” Bírák... Nem rossz. Hát így állunk voltaképpen. Mellékesen: a gazdasági és politikai feltételeket a közösség számos tagállamánál is lényegesen magasabb szinten teljesítő Svédország, Finnország, Nor­végia és Ausztria belépésének időpontját 1995. január 1-jére „tűzték ki”. Az idézőjel azonban indokolt, mert Koppenhágában el­hangzottak olyan aggodalmak, hogy ez az idő­pont túlságosan korai. Az okos lány lesütött szemmel hazatért. Bő­ven van ideje, hogy gondolkozzék új válaszo­kon. MEIXNER ZOLTÁN Knowledge based service Tegyük fel, hogy egy válla­lat javítani szeretne kommu­nikációs rendszerén, s ehhez az ebben járatos tanácsadó segítségét kéri. Az rögtön közli vele, hogy szükség le­het az önkormányzati embe­rekkel, ügyvédekkel való tár­gyalásra. A vállalat ezért felkeresi, illetve megbízza őket is. A jogi tanácsadók rögtön a várható adózási és finanszírozási problémá­kat vetik fel, s javasolják a pénzügyi tanács­adók igénybevételét. A vállalat így őket is megbízza, akik viszont elküldik a bankokhoz, amazok pénzük biztosítása és a vállalat felér­tékelése miatt az auditorokhoz. Innen már csak egy lépés a hatékonyságot javító számí­­tógéphálózat-szerelők, szoftverkereskedők és az információs rendszerek fejlesztésben jára­tos vállalatok és tanácsadók bevonása, akik természetesen összehozzák partnerüket a szá­mítógépgyártókkal is, de az engeneering-iro­­dákkal biztosan, akik meg a gyártási folyama­tokat korszerűbbé tevő technikai eszközöket, berendezéseket gyártó cégekhez tanácsolják őket. De ezzel nincs vége a sornak, hiszen az egyre bonyolultabbá váló folyamatokat csak akkor lehet kézben tartani, ha a vállalat mun­katársai tréningeken vesznek részt, iskolákba iratkoznak be.­ Aki aztán nem ment el a suliba, azt köny­­nyen elbocsáthatják. De nem csak őt, hanem mindazokat, akik a tanácsadók áldásos tevé­kenységének köszönhető technikai fejlődés miatt feleslegessé váltak a vállalati szervezet­ben. De a cég vezetői jól tudják, hogy nem humánus dolog egyszerűen kirúgni az embere­ket, ezért olyan tanácsadókat alkalmaznak, akik az úgynevezett otplacement technikával finoman leépítik a létszámot, méghozzá úgy, hogy az elbocsátottak se legyenek túlságosan elégedetlenek. Csakhogy eddigre olyannyira megváltozott a vállalat, hogy a régi vezetők tán már nem is képesek megfelelően irányíta­ni, ezért fejvadászokat kell alkalmazni az új főnökök megkeresésére. Ezek persze­­ új söprű jól seper, friss szem többet lát — tudni fogják, hogy a meglévő kapacitások új termé­kek előállítására is alkalmasak, s így marke­ting-, piackutató meg reklámcégeket alkal­maznak piaci pozíciójuk javítására. Ennek hatékony lebonyolításához azonban fejlett kommunikációs rendszerre van szük­ség. Az ebben profi tanácsadók aztán felhív­ják a figyelmet a külső kapcsolatokban na­gyon fontos jogi kérdésekre, és a körforgás in­dul elölről. Pedig meglehet, hogy szegény ve­zérigazgató, akinek már régen útilaput kötöt­tek a talpára, csak néhány CB-rádiót akart an­nak idején felszereltetni. De hát a tanácsadók a vállalatot a fejlődés soha véget nem érő ar­chimedesi csavarjába lökték. És ezt, hogy mindenki értse, miről is van szó, elnevezték „knowledge based service” nek. FIGYELŐ 1993. JÚLIUS 1.­3

Next