Figyelő 8. (1880)

Endrődi Sándor: Dugonics Aladár

DUGONICS ANDRÁS. I. Egy kis teliharc. Nincs könnyebb, de egyúttal szánalmasabb dolog a világon, mint az elődeinktől kiküzdött s örökül ránk hagyott zavartalan helyzet, szellemi és anyagi jólét áldásait élvezni, anélkül, hogy szí­vünk legyen hálás kegyelettel viszaemlékezni azokra, kiknek mind­ezt köszönhetjük. A­mit mi gondatlan lélekkel élvezünk, a­miben most duskálkodhatunk: vajon e gazdagságot, e kincset oly köny­­nyedén szerezték-e számunkra, hogy nem érdemelnek értté tőlünk egyebet, mint feledést, vagy — emlékezve rájuk — gúny­os, kicsinylő mosolyt: „Szegény bolondok! Szerepléseteknek immár vége van. Jó emberek voltatok, hanem ti elbecsülné érdemeiteket, a ki többet akarna rólatok mondani!“ Íme, ily szánalmas helyzetbe keveredik némely író, ki a jelen­kor szellemi áramlataitól megszédülve, könnyen forgatva elméjében a felvilágosodás s előhaladás századának fényes gondolatait, tollán a nyelv ékességeit, nem ér rá a múltakba visszanézni, vagy, ha egy-egy tekintetével oda fordul is, legfölebb azért teszi, hogy lásson valami „kuriózumot,“ a­min aztán szívből mosolyoghat. Ily „kuriózum“-nak látja Bodnár Zsigmond úr a „Pesti Napló“ *) hasábjain Dugonics András irodalmi működését s épen abból az alkalomból, midőn az irodalom e tisztes veteránjának, a nemzeti újjászületés ez érdemekben megőszült, fáradhatatlan buzgalom elő­­harcosának emlékezetére szülővárosa, Szeged, ünnepélyt rendez s szobráról, melyet a legőszintébb hazafiúi kegyelet állított nevének, a nemzet hálás öröme s tapsai között levonja a lepelt. A lelkesedés­e tiszta, nagy összhangjában talán ez volt az egyetlen dissonantia, a babér- és rózsakoszorúk közé, melyek a szobrot elborították, odatévedt ez a kis csalán-szál, megzavarni a virágok fényét és illatát. Bodnár úr kritikája, némi homályos és könnyed körültekintés ') 1876. aug. 5-iki szám. Figyelő VIII.1

Next