Figyelő 9. (1880)
Porzsolt Kálmán: Petőfi "Őrült"-jéről
Porzsolt Kálmántól. Mert ilyen az élet. Jajgatunk s kacagunk. De a halál azt mondja : csitt ! Tovább pedig: Egyszer már én is meghalok. Mérget töltöttek azok vizembe, A kik megitták boromat. S mit tettek gyilkosaim. Hogy igaz tettöket elleplezzék : Midőn kiterítve feküdtem: Reám borultak s kenyerének. Szerettem volna túlugrani, Hogy orraikat leharapjam. De nem harapom le, gondolom : legyen orrok és szagolják, Ha rothadok s fúradjanak meg. Hahaha ! a baráti hűtlenséget s álnok tettetést festi erős színekkel, vastag vonásokkal, nyers kitörésében nem igen hízelegve a kényesebb ízlésnek. Majd egyet ugorva — És hol temettek el ? Afrikában. Az volt szerencsém, Mert egy hiéna kiás a síromból. Ez állat volt egyetlen jóktevőm. Ezt is megcsaltam. Ő combomat akarta megenni. Én szívemet adtam oda . S ez oly keserű volt,hogy megdöglött tőle Hahaha ! Élénk, meglepő fordulatokkal mutatja be önmagában az általános emberi háládatlanságot, mely egyetlen jóltevőjét is megcsalja. S aztán csak úgy félvállról odavet egy nem épen mély gondolatot, csak inkább képet az emberről, az ember hitványságáról, mondván — De hiába, csak így jár, Ki emberrel tesz jót. Mi az ember ? Mondják : virágnak gyökere, A mely fönn a mennyben virul. De ez nem igaz Virág az ember, melynek gyökere Ott lenn van a pokolban, mely után szép ellentétben mondja: Egy bölcs tanított engemet erre, Ki nagy bolond volt, mert éhen hala. Mért nem lopott? mért nem rabolt? Hahaha ? jelezve a tudósok nyomorát, a bölcsek szegénységét a léhák, s gazok gazdagságával szemben. 139