Figyelő 12. (1882)
Ralovich Lajos: A hanyatlás korának lyrai triásza
A HANYATLÁS KORÁNAK LYRAI TRIÁSZA. A szatmári békekötéssel hosszabb időre nyugalom következett, mintha az elmúlt romboló időszakot igazán az „építés csendes és üdvös munkája1a kívánta volna felváltani. De nem úgy történt. Az életben és politikában beállott csendet tespedés követte, mit a politikai „szervezkedés“ sem tudott megszüntetni; átterjedt ez az irodalomra is, melynek olyan a képe, mintha a nemzeti élet is kialudt volna. Feledve jön minden, írja Szilágyi, ami a múlt századokban a magyar nyelv emelésére történt, feledve jön túl és innen Királyhágón maga az élénk, erőteljes irodalom is, mozgalmaival, vívmányaival és eredményeivel. Ha visszatekintünk a XVII. század mozgalmaira, szemünkbe ötlik azon körülmény, hogy ez a legviharosabb századok egyike. Ez látta és szenvedte át a harmincéves vallásháború borzadalmait, ez viselte hazánkban Bocskai, Bethlen Gábor és Rákóczi hosszas küzdelmeit, e század küldte gályára papjait, ez élte át a Wesselényiek szerencsétlenségét és tűrte a Caraffák vérengzéseit ; adjuk még hozzá a török háborúkat és bízvást elmondhatjuk, hogy keserűbb százada nem volt a magyarnak s mégis virágzott irodalma, nem halt ki költői hajlama. Ha a vallási érzület oly erős, hogy éretté Európa majdnem félszázados harcot vív, nem természetes-e, hogy gondolkodása csak a vallás dolgaiban keres táplálékot, hogy érzelme csak ebben keresi és találja el a hangot? A költés minden neme magán hordozza azon idő bélyegét, mely szülte, s valamint a tükör, mely minősége szerint többé vagy kevésbbé szabatosan, de körvonalaiban mindig igazán mutatja az eléje helyezett tárgyat, úgy a lyra is, mely közvetlen benyomásokból táplálkozik, mindig hű ’) Budapesti Szemle 1850. VI.