Fillértár mindennemű közhasznú isméretek terjesztésére 1835-1836 (2. évfolyam, 1-51. szám, Pozsony, 1835)

1835-09-19 / 33. szám

558 Fillér tár­ esetet annak emlékeztetésére, hogy az isteni gond­viselés a’ benne hivőknek kézzel foghatólag nyi­latkozik. Ezen esztendőben, úgymond a’ krónika , oly nagy hó esett, milyenre a’ legvénebb emberek sem emlékeztek. Egy házat elborított, ’s a’ zivatar nagy rakás fagyott havat hömpölyögtetett le reá a’ hegyekről, úgy hogy már a’ ház valósággal hó alá temetve volt, alig őriztethetvén meg desz­kával és gallyal, hogy az a’ kéményen be ne ömöl­jék. A’ háznak jámbor és istenfélő lakosai elszakasztattak eképen a’ világtól; mert külön­ben sem vezetett semmi út ezen félrefekvő házhoz, hogy valaki ide vetődhetett volna, így a’ ház­nép iszonyú ínségre jutott, mert ennivalóját csakhamar elfogyasztá. Szünetlen és borítván a’ házbelieket, négy gyermek siránkozott, hogy oly sokáig nem akar viradni, a’ faluból pedig sem óraütés sem harangozás nem hallék ide, és csak a’ vihar’ bőgése zúgott le a’ kéményen , míg végre a’ mindig nevekedő hó ezt a’ hangot is el­fojta. Azt várván a’ szegény emberek, hogy valaki talán keresendi őket, mindig égették a’ lám­pát, sajttal és kenyérrel táplálkoztak ’s a’ gyer­mekeket vigasztalták. Az atya a’ kiszabadulást lehetségesnek gondolta ; beléb­ől tehát övéivel együtt kifelé tolá az ajtót, de sem ez nem használt, sem az ablakon vagy kéményen ki­menetel nem sikerült; a’ házban olvadni kezdett a’ hó, a’ szoba pedig hideg és nedves jön. Három nap múlt így el, és már a’ kevés ele­del megfogyni kezde. A’ gyermekek mindegyre sirtak, jajgattak ’s a’ szülöknek majd meghasadt szivük ; mécsök elaludván, forgáccsal akartak vi­­lágítni, de ennek füstje sehol sem mehetvén ki, megfojtással fenyegető. E’ nyomorúsággal egy­bekötve kínzá őket az unalom is , minden pilla­nattal jobban jobban érezvén ennek súlyát. Egyet­len vigasztalásuk volt szegényeknek az imádko­zás és éneklés, mert foglalatoskodni sem kedvök sem erejük nem vala , ’s a’ mint az ínség nagyob­­bak­, buzgóbbak lőnek, előre látván a’ közelgő halált. Hat nap mulék már el, ’s a’ három utolsóban csupán hónedvei táplálkoztak, és meg nem fog­hatván, hogy ily hosszú idő alatt sem a’ hó el nem olvad , sem ember nem kerül hozzájok, két­ségbeestek, összeölelköztek, sirtak és zokogtak; hú és elgyengülés miatt nem is vigasztalhaták kölcsönösen egymást. Csak a’ legidősebb gyer­mek , egy tizenhárom esztendős fiú , volt minden­kor bátor és komoly ; ez vidáman fordult szülei­hez és bizakodva mondó: ,,Édes apám, édes anyám, az Isten egy jó gondolatot adott most belém. Én hasonló akarok lenni a’ jámbor Izsák­hoz, ki atyját a’ hegyre követte, önkényt adván magát áldozatra, mint mennyei atyja parancsolta, így akarom én magamat feláldozni, hogy kedves szüleim’ és testvérjeim’ életét megmentsem.“— A’ szülők könnyekre fakadva ölelték meg a’ fiút; so­káig szótalanul néztek egymásra, mert a’ gondo­lat oly rettenetes, de a’ többi három gyermek’ ínsége egyszer’szaind oly szerfelett nagy vala, hogy már nem csak ki nem állhatták, de hangot is alig adhattak. Ekkor monda az apa elhatározottan : ,,A’ Mindenható’ akaratja lehet ez , mert nem hiszem, hogy ez a’ gyermek magából beszélne e képen. Térdepeljünk le és könyörögjünk Istenhez, hogy legyen segedelmünkre; aludjunk azután egyet, addig segítség jöhet; ha pedig nem jön, akkor az Isten legyen irgalmas és kegyelmes; tovább nem nézhetem ezen szegény három gyermeket kínlódni; más Ínségben is meghal egyik ember a’ másikért, ’s ra­gasztaltatik érette, miért ne hal­hatna tehát e’ na meg éhség’ esetében !­—Az anya megrendült ezen szavakra, eltakaró arczát ’s térdre esvén kétségesen törte kezeit; a’ gyer­mekek ’s az apa szinte térdre hullottak, nagy buzgósággal imádkozván, hogy az Úr’ keze for­dítsa el ezen ínséget. Csak a’ legidősbb fiú ma­radt bátran. Azután mintyájan lefeküdtek, de éhség ’s félelem miatt keveset aludtak, kivált a’ szülék; mikor pedig ismét felkeltek, de a’ legkisebb gyermek felkelni már nem bírna, még csak akkor érezték a’ szülék igazán a’ feltett szándék’ ret­tenetességét. Az apa pedig mondá : ,,Még utol­jára próbát teszek, mert veszem észre, hogy a’ hó olvadni’kezd , mivel jobban jobban csepeg a’ konyhában.“ Ekkor kiment ’s a’ kéménybe fel­dugott egy rudat, de az éhség miatt már nem volt elég ereje; csak kevés havat üthetett széj­jel ’s világosság még mindig nem jött felülről. Most az anya fájdalmasan sira ’s úgy megölelé a’ legidősb fiút, hogy az is kénytelen volt sírás­ra fakadni. Visszamentek a’ szobába, utoljára megölelék egymást, ’s az apa elővevén a’ fejszét, élesítni akarta, de könnyei áztaták ’s reszkető keze megtagada tőle a’ szolgálatot; szavai keb­lébe szorultak és lassú sóhajtásokkal néze a’ fej­szére; azalatt az anya kétségbeesve siránkozott az apró gyermekekkel, a’ legidősb fiú pedig leoldá nyakravalóját, levető mellényét, hogy a’ fejsze annál könnyebben vághassa el nyakát. De mi történik ? a’ legnagyobb ínségben leg­közelebb a’ segítség. A’ nyomorgók hirtelen nagy zörejt hallanak a’ konyhában, mintha a’ké­mény beomlott volna , ’s noha ilyen beomlást gyak­ran óhajtottak, hogy hirtelen halállal vigye őket

Next