Fillértár mindennemű közhasznú isméretek terjesztésére 1835-1836 (2. évfolyam, 1-51. szám, Pozsony, 1835)
1835-09-19 / 33. szám
558 Fillér tár esetet annak emlékeztetésére, hogy az isteni gondviselés a’ benne hivőknek kézzel foghatólag nyilatkozik. Ezen esztendőben, úgymond a’ krónika , oly nagy hó esett, milyenre a’ legvénebb emberek sem emlékeztek. Egy házat elborított, ’s a’ zivatar nagy rakás fagyott havat hömpölyögtetett le reá a’ hegyekről, úgy hogy már a’ ház valósággal hó alá temetve volt, alig őriztethetvén meg deszkával és gallyal, hogy az a’ kéményen be ne ömöljék. A’ háznak jámbor és istenfélő lakosai elszakasztattak eképen a’ világtól; mert különben sem vezetett semmi út ezen félrefekvő házhoz, hogy valaki ide vetődhetett volna, így a’ háznép iszonyú ínségre jutott, mert ennivalóját csakhamar elfogyasztá. Szünetlen és borítván a’ házbelieket, négy gyermek siránkozott, hogy oly sokáig nem akar viradni, a’ faluból pedig sem óraütés sem harangozás nem hallék ide, és csak a’ vihar’ bőgése zúgott le a’ kéményen , míg végre a’ mindig nevekedő hó ezt a’ hangot is elfojta. Azt várván a’ szegény emberek, hogy valaki talán keresendi őket, mindig égették a’ lámpát, sajttal és kenyérrel táplálkoztak ’s a’ gyermekeket vigasztalták. Az atya a’ kiszabadulást lehetségesnek gondolta ; beléből tehát övéivel együtt kifelé tolá az ajtót, de sem ez nem használt, sem az ablakon vagy kéményen kimenetel nem sikerült; a’ házban olvadni kezdett a’ hó, a’ szoba pedig hideg és nedves jön. Három nap múlt így el, és már a’ kevés eledel megfogyni kezde. A’ gyermekek mindegyre sirtak, jajgattak ’s a’ szülöknek majd meghasadt szivük ; mécsök elaludván, forgáccsal akartak világítni, de ennek füstje sehol sem mehetvén ki, megfojtással fenyegető. E’ nyomorúsággal egybekötve kínzá őket az unalom is , minden pillanattal jobban jobban érezvén ennek súlyát. Egyetlen vigasztalásuk volt szegényeknek az imádkozás és éneklés, mert foglalatoskodni sem kedvök sem erejük nem vala , ’s a’ mint az ínség nagyobbak, buzgóbbak lőnek, előre látván a’ közelgő halált. Hat nap mulék már el, ’s a’ három utolsóban csupán hónedvei táplálkoztak, és meg nem foghatván, hogy ily hosszú idő alatt sem a’ hó el nem olvad , sem ember nem kerül hozzájok, kétségbeestek, összeölelköztek, sirtak és zokogtak; hú és elgyengülés miatt nem is vigasztalhaták kölcsönösen egymást. Csak a’ legidősebb gyermek , egy tizenhárom esztendős fiú , volt mindenkor bátor és komoly ; ez vidáman fordult szüleihez és bizakodva mondó: ,,Édes apám, édes anyám, az Isten egy jó gondolatot adott most belém. Én hasonló akarok lenni a’ jámbor Izsákhoz, ki atyját a’ hegyre követte, önkényt adván magát áldozatra, mint mennyei atyja parancsolta, így akarom én magamat feláldozni, hogy kedves szüleim’ és testvérjeim’ életét megmentsem.“— A’ szülők könnyekre fakadva ölelték meg a’ fiút; sokáig szótalanul néztek egymásra, mert a’ gondolat oly rettenetes, de a’ többi három gyermek’ ínsége egyszer’szaind oly szerfelett nagy vala, hogy már nem csak ki nem állhatták, de hangot is alig adhattak. Ekkor monda az apa elhatározottan : ,,A’ Mindenható’ akaratja lehet ez , mert nem hiszem, hogy ez a’ gyermek magából beszélne e képen. Térdepeljünk le és könyörögjünk Istenhez, hogy legyen segedelmünkre; aludjunk azután egyet, addig segítség jöhet; ha pedig nem jön, akkor az Isten legyen irgalmas és kegyelmes; tovább nem nézhetem ezen szegény három gyermeket kínlódni; más Ínségben is meghal egyik ember a’ másikért, ’s ragasztaltatik érette, miért ne halhatna tehát e’ na meg éhség’ esetében !—Az anya megrendült ezen szavakra, eltakaró arczát ’s térdre esvén kétségesen törte kezeit; a’ gyermekek ’s az apa szinte térdre hullottak, nagy buzgósággal imádkozván, hogy az Úr’ keze fordítsa el ezen ínséget. Csak a’ legidősbb fiú maradt bátran. Azután mintyájan lefeküdtek, de éhség ’s félelem miatt keveset aludtak, kivált a’ szülék; mikor pedig ismét felkeltek, de a’ legkisebb gyermek felkelni már nem bírna, még csak akkor érezték a’ szülék igazán a’ feltett szándék’ rettenetességét. Az apa pedig mondá : ,,Még utoljára próbát teszek, mert veszem észre, hogy a’ hó olvadni’kezd , mivel jobban jobban csepeg a’ konyhában.“ Ekkor kiment ’s a’ kéménybe feldugott egy rudat, de az éhség miatt már nem volt elég ereje; csak kevés havat üthetett széjjel ’s világosság még mindig nem jött felülről. Most az anya fájdalmasan sira ’s úgy megölelé a’ legidősb fiút, hogy az is kénytelen volt sírásra fakadni. Visszamentek a’ szobába, utoljára megölelék egymást, ’s az apa elővevén a’ fejszét, élesítni akarta, de könnyei áztaták ’s reszkető keze megtagada tőle a’ szolgálatot; szavai keblébe szorultak és lassú sóhajtásokkal néze a’ fejszére; azalatt az anya kétségbeesve siránkozott az apró gyermekekkel, a’ legidősb fiú pedig leoldá nyakravalóját, levető mellényét, hogy a’ fejsze annál könnyebben vághassa el nyakát. De mi történik ? a’ legnagyobb ínségben legközelebb a’ segítség. A’ nyomorgók hirtelen nagy zörejt hallanak a’ konyhában, mintha a’kémény beomlott volna , ’s noha ilyen beomlást gyakran óhajtottak, hogy hirtelen halállal vigye őket