Filmkultúra, 1981 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1981-07-01 / 4. szám

KRITIKÁK Rejtélyes példázat Szurdi András: Transzport E folyóiratban elmélkedtem nemrég a szóra­­koztató magyar filmek problémáiról, s most bajban vagyok, merjem-e visszautalni a Transz­port című új magyar filmet az ott emlegetett példatárba. Azt hiszem, legbecsületesebb, ha bevallom rögtön: nem értettem pontosan, mit akartak a film alkotói közölni velem, a néző­vel. Előkelőbben: nem volt világos számomra a film „üzenete”. Igaz, a film végén megjelent egy felirat, amely tájékoztatott arról, hogy 1918-ban nagy spanyolnátha-járvány pusztított világszerte, mely körülbelül húszmillió áldoza­tot szedett, s a járvány okait illetően megoszla­nak a tudományos vélemények. Mivel a film első megközelítésben, leegysze­rűsítve arról szólt, hogy az I. világháború ide­jén valamely (közép?) európai országban tit­kos katonai kísérletek folytak valamilyen vegyi vagy biológiai fegyverrel (mégpedig börtön­lakók illegális transzportjain végzett kísérle­tek), s a kórokozó járvány szelleme kiszabadul a palackból, leteríti az őrszemélyzetet, s (nyil­ván) elindul világkörüli útjára. Ez az alapötlet önmagában nem jó és nem rossz: erre a magra ránöveszthető bármilyen cselekmény. A spanyolnátha (valószínűleg az influenza egy igen virulens fajtája) valóban húszmillió embert pusztított el, gyors terjedé­sének pontos okait valóban nem ismerjük. A tényekhez ugyan hozzátartozik, hogy a húsz­millióból több mint tizenkét millió áldozat in­diai volt, ami éppenséggel a járvány keleti ere­detére utal, de ez a film szempontjából aligha lényeges. Az alapkérdés: miről szól valójában a Dialóg stúdió filmje, amelyet Kuczka Péter forgató­­könyve alapján Szurdi András rendezett. A válasz minden bizonnyal rettentően egyszerű: a hatalomról, az erőszakról, a kiszolgáltatott­ságról, amely időtlen és nem ismer ország­határokat, akár a rejtélyes járványok kór­okozói. Megvallom, arra gondoltam kezdettől fogva, fantasztikus filmet nézek (erre már Kuczka Péter neve is utalni látszott), s még a félidőn túl is hittem, egyszer csak felbukkannak a gonosz idegen lények, esetleg az amerikai ejtő­ernyős kommandónak álcázott, géppisztolyos katonákról derül ki, visszamentek az időben egy kis „rendcsinálásra”. Egyszóval: vártam a megoldást, ha tetszik, a poént. Persze, már az is zavaró körülmény, ha a néző már csak irracionális megoldásban, magyarázatban re­ménykedik, ráadásul egy olyan mozgalmas film esetén, ahol szinte kockánként ütnek, lő­nek, szöknek, ölnek és halnak. A film vége felé stílszerűen már egész hekatombát mutat a kép: a viruló zöld mezőre sorban kifektetik a cselek­mény során elhunyt áldozatokat. A film egész módszere Jancsót idézte számomra, s némi­képp megnyugodtam, amikor a munkatársak népes listáján felbukkant Hernádi Gyula neve

Next