Filmkultúra, 1981 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1981-07-01 / 4. szám
KRITIKÁK Rejtélyes példázat Szurdi András: Transzport E folyóiratban elmélkedtem nemrég a szórakoztató magyar filmek problémáiról, s most bajban vagyok, merjem-e visszautalni a Transzport című új magyar filmet az ott emlegetett példatárba. Azt hiszem, legbecsületesebb, ha bevallom rögtön: nem értettem pontosan, mit akartak a film alkotói közölni velem, a nézővel. Előkelőbben: nem volt világos számomra a film „üzenete”. Igaz, a film végén megjelent egy felirat, amely tájékoztatott arról, hogy 1918-ban nagy spanyolnátha-járvány pusztított világszerte, mely körülbelül húszmillió áldozatot szedett, s a járvány okait illetően megoszlanak a tudományos vélemények. Mivel a film első megközelítésben, leegyszerűsítve arról szólt, hogy az I. világháború idején valamely (közép?) európai országban titkos katonai kísérletek folytak valamilyen vegyi vagy biológiai fegyverrel (mégpedig börtönlakók illegális transzportjain végzett kísérletek), s a kórokozó járvány szelleme kiszabadul a palackból, leteríti az őrszemélyzetet, s (nyilván) elindul világkörüli útjára. Ez az alapötlet önmagában nem jó és nem rossz: erre a magra ránöveszthető bármilyen cselekmény. A spanyolnátha (valószínűleg az influenza egy igen virulens fajtája) valóban húszmillió embert pusztított el, gyors terjedésének pontos okait valóban nem ismerjük. A tényekhez ugyan hozzátartozik, hogy a húszmillióból több mint tizenkét millió áldozat indiai volt, ami éppenséggel a járvány keleti eredetére utal, de ez a film szempontjából aligha lényeges. Az alapkérdés: miről szól valójában a Dialóg stúdió filmje, amelyet Kuczka Péter forgatókönyve alapján Szurdi András rendezett. A válasz minden bizonnyal rettentően egyszerű: a hatalomról, az erőszakról, a kiszolgáltatottságról, amely időtlen és nem ismer országhatárokat, akár a rejtélyes járványok kórokozói. Megvallom, arra gondoltam kezdettől fogva, fantasztikus filmet nézek (erre már Kuczka Péter neve is utalni látszott), s még a félidőn túl is hittem, egyszer csak felbukkannak a gonosz idegen lények, esetleg az amerikai ejtőernyős kommandónak álcázott, géppisztolyos katonákról derül ki, visszamentek az időben egy kis „rendcsinálásra”. Egyszóval: vártam a megoldást, ha tetszik, a poént. Persze, már az is zavaró körülmény, ha a néző már csak irracionális megoldásban, magyarázatban reménykedik, ráadásul egy olyan mozgalmas film esetén, ahol szinte kockánként ütnek, lőnek, szöknek, ölnek és halnak. A film vége felé stílszerűen már egész hekatombát mutat a kép: a viruló zöld mezőre sorban kifektetik a cselekmény során elhunyt áldozatokat. A film egész módszere Jancsót idézte számomra, s némiképp megnyugodtam, amikor a munkatársak népes listáján felbukkant Hernádi Gyula neve