Film Színház Irodalom, 1941. január-június (4. évfolyam, 9-26. szám)
1941-04-11 / 15. szám
[HÚSVÉT ] BUDÁN (Sashegy, 1941, húsvét.) Pori hétéves, sovány és szőke. Szeme, mint a csodálkozó kisborjúé. Tetszik neki, hogy nem mehet iskolába lyukas cipőtalpa miatt. Boldogan szaladgál a lakásban piros papucskájában. Azt azonban sehogysem érti, hogy a nagyok miért állnak lógó orral a rádió előtt. Odakint egészen rendesen tavaszodik, éppen úgy, mint tavaly és tavaly előtt. Langyos eső hull s a felpuhult talajban céltudatosan türemkedik előre, mindig csak előre a lilatestű, gyűrűző giliszta. Amandulafa ághegye hangos pattanással hasadt meg az éjjel s a kerítés tövén kivirult a japán birs kócos, borzos bokra. (Bori ismeri a naptárt, az iskolában a táblára fölírták már a gyermekek a közeledő szünidő utolsó betűit: ó, ió, ció, ■ áció, káció, akáció... Egy nap még csak, egy betű még és húsvétnak kell lennie. Pirostojásos, mazsolás kalácsos, locsolós húsvétnak és úgy illene, hogy ilyen nagy, hétéves hölgyhöz jöjjenek már el öntözni másodünnepen a bokáig érő, kék bársony nadrágocskákba bújt kisfiúk. Bori a húsvét örömeire vár és beszélni szeretne elképzelt örömeiről. Te nincs kivel. Mert apa reggel, ha már felöltözött, belenéz az újságba. Elsápad. Ledobja magát a karosszékbe. Sránduló izmainak idegességét, mint a szeizmográf a földrengést, úgy jelzi anyu. Apa izgalma átragad rá és óriási kedélybeli kilengést okoz nála. Mérges lesz. Minden különösebb ok nélkül Tildára támad. A derék leány felháborodott igazságérzetében sírva veri földhöz a konyhában a teáskannát és elfelejti odaadni a kutyának a reggelit. A koplaló kuvasz borzolódó szőrrel vicsorog a kapuban s jogos bosszújában felbízott ínnyel, a levélhordó lábába kap. A postás véres arccal rohan panaszra a házmesterhez. Rádió mellől ugrik ez is. Robbanásra kész buzgalommal, mint egy repülőbombát, úgy veti jelentését a háziúr lábai elé. A háziúr túlfűtött agya nem keres indokokat. Felmondással fenyegeti apát. Apa sértő szót válaszol: »Ailelni fog ezért!« — üvölt a háziúr és párbajsegédek jelennek meg apa hivatalában. Bori nem érti. Az ő együgyű kicsi kérdéseire senki sem felel. Hogy mikor jön a nyuszi és vájjon a kertbe lesz-e fészke, a zsendülő fű között, vagy a bimbózó barackfák tövén! Boriról mindenki megfeledkezik. A nagyok heccelik egymást. Apró belháborúkat játsszanak. Hangosak, ingerültek, aztán egyszerre levertek lesznek,mert akartak valamit. Miért! — gondolja Bori. Miért nem akarták Miki Mackót, hogy nevessenek! Nedvesedő szemmel ül babái és könyvei között és nem érti. Sokat beszélnek, — gondolja — az a baj. Ahelyett, hogy játszanának valami értelmeset. Kertészesdit például, azt is lehetne, hiszen tavaly ilyenkor apa vígan kapálta a diszkért egresben hasznos bokrát, a vadrózsa tövét. És a sóska idén is kizűidült. Talán éppen oda rejti el piros tojásait a húsvéti nyuszi, ha megérkezik. De jön-e várjon! Anyu nyuszi helyett mindig csak a zsírjegyről meg a lisztjegyről beszél és Borinak az a gyanúja, hogy anyu élvezettel panaszkodik. Divatból. Mert a többi nénik is ilyenek. Lótunk, futunk, sápítozunk, hallottad, szívem! azt mondják ... Őt néha könnyes szemmel simogatják. Mi van rajta siratnivaló? »Nem volt elég, hogy mi háborúban nőttünk fel, ez is!« »Szegény gyermekek.« Miért volna ő szegény! Buták a nagyok — gondolja Bori és kisétál a kertbe. A házmester vaskos fiacskája a locsoló csővel játszadozik. — Neked nem lyukas a cipőd! — kérdi Bori. — Hú! — röhög vastagon a kicsi — én mezsírláb rácsok! — S a lucskos, fekete földbe élvezettel nyomkodja széles, rövid lábujjait. A kutya elfelejtette már a levélhordót s a gyermekekhez csatlakozik, majd megpillant egy fiatal, tavaszi legyet és harsány vakkantásokkal űrzőbe veszi. A villa rácsos kerítése előtt ordítva vágtat el egy rikkancs. 3 — C-órail C-órai! — kínálja újságját üvöltve. A kölykök belekapaszkodnak a rácsba és fülszaggató visítással, nevetve öltögetik nyelvüket a rikkancsra s csúfolkodva utánozzák: — Córai! Córai! Két feketerigó nézi Borit, a vaskos kicsit egy rügyező meggyfa tetejéről. Most azok is megértik a gyermekek diadalmas, csúfolódó hadüzenetét. Égigható trillával állnak a gyermekek pártjára s rázendítenek: — C! Cc! corrai, corrrai! A kapu előtt sétáló pékinas is fütyülni kezd, a koncerthez csatlakozva. A kutya mint kergült bakkecske,, úgy űzi a zizergő legyet. Csíp, csiklandoz, bizserget a nap, a barackfák nevetnek harsányan, egészségesen, csúfolkodón. Tavasz lesz, mégis! Megy tovább az élet! Vannak még a földön vidám, gondtalan lények: gyermekek, kutyák, fák, feketerigók. És olyan könnyű boldognak lenniök. Titkuk csak ennyi: ami megkeserítené az életüket, arról nem vesznek — előre — tudomást. És Bori mámorosan szaladgál a kertben, azt sem bánja, ha átnedvesedik a piros papucs. Sovány arcocskáján csak annyi a mai, hogy ő tudatosan akar örülni. De akar és tud, ez a fő! Ugrik, mint a szöcske, virágágyásból virágágyásba. Keresi a helyet a nyuszinak. Ujjongó örömvárását megérzik messze, messze, valahol a mesék sehol sincs országában. Bori erősen hiszi s mert hiszi, úgy is lesz, hogy húsvét hajnalán útra kel felé egy nagybajuszú, pirosszemű, jó kövér, hófehér nyúl: az öröm.