Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1941-07-04 / 27. szám

PÉTER-PÁL Irta: Egyed Zoltán Fent az égi kaszárnyában, A reggeli rukkolásnál, Teljes díszben, kiglancolva, Mellén a medáliákkal, Népfölkelő Szabó János, Szabó János, Feliratkozik raportra. Áll feszesen a glédában, Míg a jó Isten hozzáér. — Ki bakancsot, ki zubbonyt kér, Ki meg kimenőt, szorulva, Udvarolni, flangérozni, Flangérozni, Estefelé a tejútra. Elérkezik a jó Isten Infanterist Szabó elé. • Paroliján égi csillag, Panganétja is gyémántos, Hát te, fiam, Szabó János, Szabó János, Mért iratkoztál raportra? Szól kaptákban Szabó János, Belenéz Isten szemébe: * Felséges Atyaúristen, Tegnap láttam innét fentről, Hogy a somogy­sárdi dűlőn, Sárdi-dűlőn, A vetésünk szépen zsendül. Az vóna az instanciám, Alássan csak arra kérném, Ha megérik Péter-Pálra, Tessék engem elengedni, Leengedni Somogysárdra, Somogysárdra — Aratási szabadságra ...« BUKOVINAI SZÉKELYEK KÖZÖTT A TELEVÉNY BÁCSKÁBAN Andrásaira, 1941 Féler­ Pál napja. (A Film-Szinház-irodalom kiküldőtt lude­sz­tó­jától) A fű, ahol a bukovinai széke­lyekkel hallgatjuk a misét, oly követ­ést sűrű, mintha süppedő zöld szőnye­gen járkálnánk a szabad ég­ alatt. S valóban, köröskörül úgy­ tanyáznak ezek a székelyek, mint valami nagy­vásáron. Elől nagyobb csoportban, há­tul kisebb családi bokrokra szakadva, egy helyütt két fiatal anya játszik fűre tett karonülő leánykájával, a nagy­­szemű olvasóikat lengetik a kerek kis babaarcok előtt s amint a gyerekek utána kapnak és komolyan forgatják apró kezükben a vastag szemeket, szimbólumot látok benne. Nem messze, a réten túl, a szeretetház mögött, bóra­­táblák suhognak a lassú szélben, sűrűn, mint a kamaszok fején a haj, sűrűn és harsogó sárgás-zölden a fűszeres, fekete bácskai földben, ahol érik már a kövér­szemű búza ezeknek az idetelepített árva székelyeknek és zömöktestű, ke­rekfejű, kedves gyermekeiknek. Mert amerre csak nézek, mindenütt gyermek meg gyermek. Kettesével, hármasával csimpaszkodnak anyjuk szoknyájába és minden anya karján még egy ki­sebb is. Odiamegyek az egyik néniké­hez, dicsérem bájos és mosolygós arcú kisdedét, hogy milyen egészséges és barna; az asszony szaporán felel: — Gyomlálni mentem vala a kertbe, és mivel idősb lánykám odavolt iskolá­ban, magammal vittem s a kövér bács­kai nap megsütötte a telkemet. — S ez­zel megemeli kissé a kislánykát, meg­mutatja szíve magzatát, mintha bi­zonyságát akarná mutatni a jövőnek, mikor e termékeny székelyek elszapo­rodnak itt e televény földben s erős gyökerekkel megkötik ezt a végvári tájat... Ez a tizenháromezer bukovinai székely, aki két hónap alatt öt falu­ból huszonnyolc telepre szakadva el­lepte ezt a vidéket, most találkozott először, itt, e búcsún, Péter-Pál napján, a szabad ég alatt, hog­y ősi és szomorú énekével megköszönje az Istennek jobb sorsra fordulását. S érdekes, magatar­tásukban nincs semmi megtört alázat s paraszti görnyedés, oly egyenesen állanak itt együtt, csöndesen és derű­sen, mint az erdő fái, ki-ki m­agának is, csakúgy székely módra. A férfiak sü­tét, tatár képe megborotválva, fekete, élénk szemük nyájasan és bátran néz a ránézőre, eszü­k­nyelvük helyén, pa­naszuk ha volna, humorba fojtva, így fújják az éneket és időnként félreállva, komolyan kezelnek egy-egy ismerőssel, mert most látják egymást együtt, mi­óta a messzi földről elszakadtak. A ki­­sebb fiúgyermekek hosszú, barna bár­sonyruhában, mezítláb és kerek, ko­moly kalapban szaladgálnak s ők is kezelnek, ha ismerősre lelnek. Olyan komolyak­ ezek a gyerekek, mint az in­­fánsok Van Dyck képein, a kislányok is hosszú, fehér, ingszerű vászonruhá­ban: ők­ a trónörökösei e földnek, ame­lyet most szüleik megkaptak s mire felnőnek, már végleg az övéké lesz, anyagban és lélekben. Csak az öreg né­nik tulipános börzekéin látszik, mily messziről jöttek, e hajlott házak hozták el a mongol-tatár színeket, amonnan a másik végről, ahol kétszáz évig éltek a nagyhazán túl, teljes és ép magyar­ságukban. »Jík és jártunk erre-arra, Főromániába, ki-ki nyaratszaka, de őszre mind megtért telelni otthonrífyi«. — magyarázza nekem egy öreg szé­kely. — »nem szakadoztunk széjjel és most es itt vagyunk együvé mind vala­mennyien ...« Igen, egy a daluk, egy a szomorúságuk, egy az örömük. Semmi keleti cifraság nem éktelenke­dik rajtuk. Még a menyasszony is, aki most esküszik egy surján legénykével, az oltár előtt, csak egyszerű fejdíszt visel (amely viszont évszázados),­­ sem­mi mást. Olyan egyszerű és termé­szetes rajta minden, mint az itt szüle­tett kislánykáját keresztelő anyán, aki négynapos csecsemőjének az Em­eren­­cia nevet kéri a keresztségben a boly­hos szakállú, kedves arcú ferences pap­tól, ki­ most lelki gond­jukat viseli itt. Búcsújárás, mely földi bűneinket ke­vesbíti a túlvilágon, esküvő, mely fia­tal életek hajnalát jelenti, keresztelő, melyben már bácskai szentelt víz és kenet jegyzi el a csöpű magyart ennek a földnek és hátul a többszólamú kó­rus ősi balladája: mindez együtt már több, mint bizonyosság. Intelem a meg­ritkult végvári magyarsápnak- s min­denkinek, már kit, ahony illet, hogy ez az egyetlen példa és törvény, mellyel kemény sorsát egyszer megtörheti. Füsi József szócsajáró székelyek a nagy andrásvárai találkozói. FILM SZÍNHÁZ IRODALOM SZERKESZTI: EGYED ZOLTÁN IV. ÉVFOLYAM 27. SZÁM 1941. JÚLIUS 4—10-IG

Next