Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-09-19 / 38. szám
AMERIKAI NAGYBÁCSI AZ ÚJ MAGYAR SZÍNHÁZBAN OROSZ BARNA VENDÉGLŐS, FÜRDŐTULAJDONOS, SZŐLŐBIRTOKOS, FATERMELŐ, MINTATEHENÉSZ ÉS FILMES : AZ ÚJ MAGYAR SZÍNHÁZ FINANSZÍROZÓJA Fantasztikus emberrel ismertetjük meg az alábbiakban a Film-Színház- Irodalom olvasóit. Mikor a színházi átállítások híre elterjedt a közönségben, magunk is nem egyszer hallottuk fitymálva megemlíteni, hogy a Magyar Színházra »például« Bánky Góbert, a vidéki staggione-direktor pályázik, akinek a pénzembere egy Orosz Barna nevű sátoraljaújhelyi vendéglős. Ebben a »propagandában« az volt, hogy: »na, szép kis színházat fog csinálni a vidéki staggione-direktor, meg a vidéki kocsmáros. Ami Bánkyt illeti, a vele való vonatkozásban a fitymálást azért senki sem tartotta, egészen indokoltnak. Tudták, hogy a szikár, aszkéta-kinézésű pergament-zörgő Bánky nem valami bozontos hajú, Lavalliére-nyakkendős, felleghajtó-köpenyegű, bohém garabonciás, hanem valaki, aki komolyan veszi a színészetet, klasszikusokat játszik és mesterségét és a művészetet hivatásnak tekinti. Sajnos, az ilyen fajtájú fanatizmusból Pesten sem szerzett egy színigazgató sem vagyont magának, nemhogy vidéken. Annál csodálatosabb, hogy a Moliéret játszó Bánkynak éppen vidéken akadt — mégpedig egy vendéglős személyében! — pénzestársa ahhoz, hogy (nyilván művészi elvei fenntartásával) Pesten csinálhasson színházat. Fogtuk magunkat, és megkerestük az Új Magyar Színház finansziéját, hogy bemutassuk azt a rejtélyes sátoraljaújhelyi vendéglőst, akinek kedve és pénze is van. Pesten 1941- ben irodalmi színházat csinálni. Orosz Barna negyvenegy éves, bon. hom-kinézésű úriember, úgy néz ki, mint egy árvaszéki ülnök, telekkönyvvezető, vagy más valamilyen fontosabb rangú — hát igen, vidéki — tisztviselő. Az is volt. Debrecenben volt pénzügyi tisztviselő tizenegy évig. Édesapja Hajdúböszörményben volt mozis, bazártulajdonos és— koporsónagykereskedő, Karna egy szép napon bement a debreceni polgármesterhez s azt mondta neki, hogy fizetéséből nem tud megélni, ő tehát elmegy a város szolgálatából. Azzal lehúzta a kabátja ujjáról a könyökvédőt, hazament Erdőbényére, ahol a fürdőtelep nagyrészt a családja tulajdonában volt. — »Apósom — mondja — Asbey, a nyolcvanegy éves öreg örmény, megunta a gazdálkodást és átadta nekem a gazdaságot«. — Itt kezdődött a fordulat! — Itt. Sertéshizlaldát rendeztem be, mint a tehenészetet, erdő-kitermelésbe kezdtem s az első három hónapban kerestem 18.000 pengőt tisztán. Debrecenben meg a városnál egy év alatt alig 8000-ret. Mindegy az kérem, hogy milyen az az üzlet, csak dolgozni kell. Én, ha fantáziát látnék benne, még a patkószeg-gyártásba is belefognék... — Na de a színház mégsem patkószeg-gyártás... — Ha jó a patkószeg, el lehet adni, mert megveszik. Ha jó a színház, bemennek és megnézik. És én bízom Bánky Róbertben, hiszem, hogy jó és szép színházat tud csinálni, öt évvel ezelőtt Sátoraljaújhelyen, a Katolikus Körben egy kis teremben játszott a Bánky Kamaratársulat, főleg irodalmi darabokat. Éppen ezért már ott kezdtem őket felkarolni. — Hogyan? Ön nem a könnyed, zajoszenés, színesebb produkciókat kedveli a színházban, hanem a komolyabb irodalmi műveket? — Hát én már ilyen vagyok: a trombitás dolgokat nem nagyon szeretem a színházban. Az inkább vendéglőbe való, — hiszen van nekem az is, amint méltóztatik tudni, ott kértem Sátoraljaújhelyen a Városi Vigadót... — És hogyan került össze Bánkyval? — Film útján. Mert a színház még csak most csinálódik, de közös film vállalatunk már van. Tavasszal jöttek hozzám az ötlettel, hogy csináljunk egy filmvállalatot. A külföldi filmek behozatala megcsappant, a magyar közönség, főleg vidéken, jobban is szereti a magyarul beszélő filmet, mint a külföldit s egy jó téma is akadt... — Itt álljunk meg egy szóra. Ön ért hozzá, hogy mi a jó téma és mi a rossz? S ha igen, bele is akar majd szólni abba, hogy az Új Magyar Színház mit játsszon? — Nem kérem. Eszem ágában sincs. Nem értek én ahhoz, honnét is értenék. Azért van itt Bánky, hogy ő értsen hozzá. S azért is szerződtem vele, mert neki már megvan a »priusza« hozzá, hogy elhigyjem neki, hogy tudja, mi a jó és mi a rossz. Persze, azért nekem is megvan a magam egyéni véleményem. Nekem is tetszhetik és nem tetszhetne valami. És azt meg is mondom, de ezentúl semmi egyebet. Vagyis az, hogy nekem tetszik, vagy nem tetszik valami, az én privát véleményem marad, de egyáltalán nem befolyásolja: a színház munkáját. Ezt nem is kívánom. A filmmel is, amit csinálunk, úgy volt, hogy valaki hozta az ötletet, amely szerint a film azzal kezdődik, hogy egy újságnak nagy a népszerűsége, mert a lapban egy »Emma néni« remek tanácsokat ad a lelki klinika-rovatban. Aztán kiderül, hogy ez az Emma néni — Jávor Pali! Hát mikor idáig értünk, már tetszett is nekem az ötlet s ezt meg is mondtam. Erre aztán megcsináltuk a filmet. És attól kezdve, hogy megkezdtük a film forgatását, én már csak azt tartottam kötelességemnek, hogy az, amit csinálunk, jó és szép legyen. Éppen ezért egy percig sem gondolkoztam, mikor arról volt szó, hogy a díszlet 17 ezer pengő helyett 22 ezer pengőbe kerül s mikor a női szereplők ruhaanyagáról volt szó, akkor is habozás nélkül a legdrágább anyag mellett döntöttem. Ezt szeretném csinálni a színháznál is, amelynek nem vagyok semmiféle funkcionáriusa, sem gazdasági igazgatója, sem egyebe, egyszerűen csak arra akarok ügyelni, nehogy valaki azt mondhassa: „Na feljött Pestre ez a három falusi alak, ki kéne verni őket!...«. (A harmadik »falusi alak«: Tihanyi Vilmos, a Bánky-társulat totum-faktum-főrendezője, aki mint a pesti viharterepet alaposan ismerő művész-szakember szerintünk egyik legnagyobb erőssége a Bánky-orosz alakulásnak.) És folytatja: — Szóval, könyörgöm, én nem vagyok a szíkháznál semmi, a gazdasági ügyeket sem én intézem, ez tévesen terjedt el, a gazdasági ügyeket Bánky Boben öccse, Bánky Elemér fogja intézni. Nem kezelek majd pénzt sem, nehogy azt mondják, hogy a »szőrös szívű pénzember« beleavatkozásán múlik valami. Akár a színház boldogulása, akár a színház művészeinek és munkatársainak egyéni jóléte és boldogságérzete. Tiszta a szívem, és tisztességes embernek tudom magamat. Bánky Róberttől azt kérdeztem, hogy mennyi pénz kell, mikor kimondta, hogy mekkora összeg, szó nélkül azt mondtam, hogy rendben van. Én ismerem őt, bízom benne s tudom, hogy ő is szépet és jót akar,csakúgy, mint én. Hogy aztán Pesten rólam mit mondanak, hogy ilyen vendéglős, meg olyan vendéglős vagyok, az engem nem érdekel. Tudom én is értékelni magamat. Nem voltam pincér, tartalékos liszt vagyok, s ha a vendéglőmbe beülök, attól legfeljebb csak a kiszolgálás lesz jobb. Száznegyvenöt alkalmazottat tartok el (a színházon és a filmen kívül), mindnyájan becsületesen vannak ellátva és tudom, ha kiáltanék, hogy bántanak, mind a száznegyvenöten előrohantanak, hogy megvédjenek. Van nekem elég dolgom, könyörgöm, sokfelé vagyok igénybevéve: tíz katasztrális hold szőlőm van odahaza (sajnos, lehullott az egész termés), 2500 hold erdőm van, mint a tehenészetem és sertés hizlaldám. Engem a kis dolgok nem érdekelnek. (Például, hogy lopják a fát otthon...) ...Ezt csak úgy mellékesen és inkább mosolyogva mormolja maga elé ez a barna-arcú, slavát-mosolyú, jókedélyű, jóízű és végtelenül rokonszenves Orosz Barna, aki kimondottam békebeli típus, abból a kedves »délelőtti« fajtából, amelyik megeszik tízóraira (de tizenkettő és egy között!) egy egész ■»Beinfleisch«-t, és megiszik hozzá öthat krigli sört. Aztán megy haza, jókedvűen és farkas-étvággyal — ebédelni! Kedves, naiv és jóindulatú ember, akinek a szemüvege »von Haus aus« rózsaszínűre van festve... Nagyon örvendünk az ismeretségnek és kívánjuk tiszta szívből, hogy ez a rózsaszínű szemüveg a piszkos, füstös Pesten soha be ne kormozódjék ... / Orosz Barna: »Kérem... ne vinuilhassák, hogy feljött három falusi alak ...« (Escher foto.)