Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1941-09-19 / 38. szám

! A HUNYADY-DARABRÓL Megnéztem Hunyady Sándor új darabját, a »Nyári záporát a Vígszínházban és ezennel, különvéleményt je­lentek be a kritikának ama vádja ellen, hogy az író fel­vett egy érdekes helyzetet, de nem meri feltörni a pikáns témában rejlő keserű magot. Mintha bizony azzal lehetne vádolni valakit, hogy jóízűen elfogyasztotta az őszibarack ízes és zamatos húsát, de a magot a tányéron hagyta. A darabban arról van szó, hogy az érett szépségű mama a negyvenes évek küszöbén menyasszonya lesz a gimná­ziumi padból csak alig kikerült fiúnak, ugyanakkor az őszülő halántékú elegáns papa — mármint a fiú papája, eljegyzi a szép özvegynek csitri leányát. Hunyady Sán­dor úgy eljátszik ezzel az ötlettel, mint a cica a pamut­­gombolyaggal. Gurigázza, pofozza, felemeli, gubancolja, szétzilálja, majd amikor úgy látja, hogy elég volt, helyre­állítja a megbolygatott rendet, öreget öreghez ad, fiatalt fiatalhoz s ezzel közmegelégedésre fejezi be a darabot. Egyes kritikusok szerint Hunyady most az egyszer meghökkent az igazi feladattól. Megkerülte, »mellé­beszélt«, holott a lélekelemzésnek milyen mélységéig ju­tott volna el, ha merészebben nyúl a témához. S­zer­in­tem e­z a darab éppen így jó, ahogy a szer­ző megírta. Felületesen, mosolygósan, kellemesen. Din ez­utáni hangulatot idézve, amikor mindig akad egy jó el­beszélő, aki hasonló érdekes történetekkel szórakoztatja a társaságot. Mert éppen ez a darab érdeme, hogy a szerző nem élezi ki a problémát. Ügyesen elkerüli a dolog kínos, esetleg ízléstelen oldalait. Én például nem tudok elkép­zelni olyan negyvenéves dámát, aki egy húszesztendős tacskó heves szerelmi vallomására megindultan így fe­lelne: »Jó, hát akkor a felesége leszek!...« Nem akarok hipokrita lenni, elhiszem, hogy egy lányos mamá­nak is megdobog a szíve, ha egy zöld ifjú fellángol érte, talán meg is perzselődik a feléje áramló tűztől, de sze­rintem ebből minden lehet, csak eljegyzés nem. Abban a társadalmi körben, ahol Hunyady darabja játszódik, a nevetségességtől még jobban félnek, mint a botránytól. Az öregedő gavallér és a romantikus kislány esete már más elbírálás alá esik. Ilyet gyakran produkál az élet és a társadalom is könnyebben hány szemet felettük. Vagy mondjuk, tudomásul veszi, hogy ilyesmi előfordul , és mosolyogva lessük, hogy mi lesz a vége. Mert a ter­mészetet ugyanis ideig-óráig be lehet csapni, de a kiáb­rándulás annál keservesebb lesz. Vénasszonyok nya­rán okos ember már nem vásárol fürdő­­trikót és strandfelszerelést... Szóval, ez a darab inkább játék, mint élet. De játék­nak nagyon kedves és nagyon mulatságos. Én legalább is amerre néztem, mindenütt jókedvű arcokat figyeltem meg. A szomszédaim éppúgy nevettek egy fonák helyzeten vagy szellemes csattanón, mint én. Mein Lieb­chen, wass willst du noch mehr?! Legfeljebb arról lehetne szó, hogy az író, aki annyira elkényeztetett bennünket mondanivalóinak mély tartalmával, ezúttal nem akart mást, csak mulattatni és ezt, azt hiszem, teljes mértékben el is érte. Az általános kritikának a szereplők játékára vonat­kozó részével mindenben egyetértek. Senki sem vonta kétségbe,­hogy az előadásnak vígszínházi illata és rangja van. Talán csak azt kifogásolnám, hogy a szép Mezey Máriát kissé túl korán jegyezték el a hervadó szépasszony szerepkörével. Már a »Színháziban is ez volt az érzésem. A tavasszal szemben, amelyet a kis Zsilley Margit annyi hamvas bájjal képvisel, ő inkább a perzselő, sugaras nyár. Ezt nem azért mondom, mintha Mezey virtuóz művészete nem a legjobban oldaná meg a­ helyzetet, de miért impregnáljunk a közönségbe egy hamis képzetet? A Vígszínház gazdag gárdájában minden árnyalatra akad választék. Mindezt inkább azért mondtam, hogy kifogásoljak valamit. Különben még azt hinnék, hogy elfogult vagyok Hunyadyval szemben. Egyébként számomra feledhetetlen az utolsó jelenet, amikor Mezey elmondja az anyaság himnuszát a sezlongon mellette kuporgó kislányának. Itt, ebben a meleg, Urai vall­om­ásban mu­tatja meg a szerző az igazi arcát. ^dUa^iUJULI^ uloU. Ellő— 1 P | £ I í to I i t Bubik Árpád száműzi a vicceket az operettből? Kemény elhatározással nyitom be a Fővárosi Operettszínház nagykapuját, azzal az elhatározással, hogy végigverekszem ma­gam a beporosodott páholysorok, a nyári, molytól csipkézett bár­sonyhuzalok között és tiszta vizet töltök a pohárba: mi van hát a Fővárosiban, amelynek dolgairól, de különösen szezonkezdésé­ről olyan keveset tuti a publikum"­ De a nagymező utcai teátrum előcsarnokában a nyári, antik por helyett nyájas és biztató firnájszillat leng körül és álmukból felvert denevérek helyett feltárt szoknyás, padlósúroló asszonyok lármája teszi élettel teljessé a helyiségeket. A sarkig kitárt ha­talmas színpadfeljárón szeptemberi, iskolás jókedvvel sétálnak ki s de a kóristalányok, remekül maszkírozva a lázas készülő­dést egy hamarosan megnyitandó szezon előtt. Bubik Árpád igazgatói szobájában meg éppen teljes illúziót keltő forgalom dúl, ahogy belépek. Széles jókedvvel fogad, mint egy vidéki kastély ura, csöppet sem keltve azt a benyomást, hogy ebben a percben jött haza s nem is lehet tudni, milyen hosszú tartózkodásra, berlini utazásából. — Mondja, kedves direktor úr, hogy van az, hogy a közön­ség olyan keveset tud a Fővárosi Operettszínház dolgairól? Te­szem például, lesz-e egyáltalán szezon az időnk­ ? Megértem a közönség tájékozatlanságát, hiszen ebben a pillanatban még magam is meglehetősen tájékozatlan vagyok. Mindenképpen magyar darabbal szerettem volna nyitni, de mint ismeretes, Németh Antal nehézségeket támasztott a Csodatü­kör előadásával szemben. Mindenesetre eljártam a minisztériumban és remélem, hogy mégis sikerül. A próbákat rendületlenül foly­tatjuk a darabból. — S a Diadalmas... — ... asszonyt azért vettem tervbe, mert az egyetlen szóba­­jöhető klasszikus operett, melyet szándékaimnak megfelelően, reprezentatív kiállításban, magasabb zenei igényeket kielégítő előadásban adhatnánk elő. A szövegkönyve ennek is meglehető­sen gyengécske volt, de átdolgoztam és összhangba hoztam ter­veimmel. — Mit jelentenek ezek a tervek? — Le akarok számolni az utóbbi években Magyarországon dúló operettdivattal, mely voltaképpen nem is operetteket adott, ha­nem zenés vígjátékokat. — És megvannak ehhez a haditervhez a kiszemelt darabok! — Nem hiszik el az urak, milyen nagy probléma manapság egy jó operettműsor összeválogatása. Egyszerűen: egyetlenegy operett sincs készen! Éppen az előbb említett ok miatt, hogy az operettszínházak igazgatói hosszú éveken át zenés vígjátékokat kerestek az operettek helyett. A Lehár-operettek szövegkönyvei meg olyan elavultak ma már, hogy egész alapos átdolgozásra szo­rulnának. Kivétel a Víg özvegy. De mondja, nyithat egy új színház a Víg özveggyel? Akár hiszi, akár nem, ezekben a na­pokban hatvan operett merült fel, hogy előadjuk, de ezek közül csak egyetlenegyet tudunk használni. — Nem gondolt még arra a direktor úr, hogy ezek a zenés vígjátéknak nevezett mostani operettek talán azért burjánzot­­tak el annyira, mert ez kellett a publikumnak. — Nem hiszem. A közönség azért nézte ezeket, mert nem­­ volt más. Meggyőződésem, hogy hozzá lehet szoktatni a publiku­­­­mot a jó zenéhez. A Margitszigeten megpróbáltam. Kitöröltem a Három a kislány­ból minden »viccet«, amit annyira, szerettek a magyar operettek és a darab mégis tetszett Ami vicc mé­gis fellelhető volt a darabban, azt a színészeim loptak Vissztiébete—L. — Direktor úr, nem fog ez a közönségnevelés egy kicsit sokba kerülni. — Aki színházat és jó színházat akar csinálni, annak nem­­ szabad megijednie a kiadásoktól. Kötött büdzsével indult szín­ház mindig megbukott. — Az utolsóelőtti kérdésnek a közönség körében terjedő ag­godalmak adnak aktualitást. A szélesebb körök ugyanis nem tudják, hova sorozzák a direktor urat: most jött haza Berlinből s nem mindenki tudja, hogy ez csakugyan vissza­térés volt. — Értem. Hát kérem, magyar vagyok én, alfödi magyar gyerek. Eszembe sincs másnak lenni. És az utolsó kérdés, mert ez volt az utolsóelőtti, ugy-e. — Az utolsó: készen, van-e már a társulat az említett nagy feladatok megoldására! — Készen. íme: Honthy Hanna, Szondy Biri, Bara­bás Sári, Egyed Lenke, Raffay Blanka, Simon Marcsa, Madarász László, Halmay Tibor, Solthy György, Pártos Gusztáv, Fülöp Sándor, Ihász Ala­jos, Ujváry Lajos, dr. Si­kolya István, Ignáth Gyu­la, Wessely Pál, Erényi Béla, Antók Ferenc, Vincze Ottó (zenei vezető), Török Emil (karmester), Innocent Vincze Ernő (dramaturg), Márk Tivadar (kosztümter­­vező), Brada Rezső (balett­­mester). Az első két dísz­letet Jaschik Álmos ter­vezi. Papp Antal Bubik: «Hatvan operettről is szó volt, de esti egyetlenegyet tudunk használni!« (Eschar fahr.)

Next