Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-24 / 43. szám
A támadó titézefy Már külső megjelenése is elárulja, hogy itt most másról lesz szó, mint egyébkor szokás: a művésznő belfőttesüvegeitől kezdve a szorgos partviskezelésig bezárólag. Fekete pizsamanadrág van rajta és ugyanilyen hosszú selyemkbát, afféle férfias kimonó; éppen csak az hiányzik, hogy nem kuporodunk a földre a kis asztalka mellé teát szürcsölni. S a feje! Haja egészen simára van fésülve, sőt hátul a füle mögé gyűrve, eltüntetve, szinte teljesen kivonva a forgalomból. így csak szépalkatú, barnahomlokú koponyája látszik s alatta két sötétbarna szeme, amelyek oly nagyok és úgy süt belőlük a fény, hogy ha sugarait meghosszabbítva képzelem el, egyetlen szemefordulására végigsöpri velük a szobát s tűnődő értelmét megcsillantja tompafényű tárgyakon. Mereven s mozdulatlanul ül, tűnődve néz maga elé, szája megremeg a belső indulattól: —Mostanában sokat gondolkodom, tűnődöm valamin, ezt szeretném elmondani. Azt mondják, a töprengés az élet és a cselekvés kerékkötője, de én éppen azt érzem, hogy ellenkezőleg: ez a termékeny r rend és nyugalom, ami most körülvesz, ez visz engem új tájak felé... Tíz éve vagyok színésznő és most úgy látom, hogy eddig szellemellenesen éltem. Ami készség, ötlet, vágy és ösztön volt bennem, az mind kiégett belőlem, mert nem tápláltam. Részletem, amit az ambíció halmozott fel bennem és illúzióját a siker tartotta ébren, kifogyott, nincs többé. S ezt én nem is bánom, mert úgy látom, hogy ami történt, azt jó és rossz értelemben egyaránt megérdemeltem. Vágytam még egészen kis koromban démon lenni, lettem, a kétség ördögei belém oltották a szenvedés vágyát, voltam szenvedő nő a színpadon, de mennyiszer!... és így tovább, mindent elértem, amit egy hamis világban akarhat az ember és hamis vagy érzéketlen lévén ő maga is, igaznak is vélhet. Most rádöbbentem, hogy ez mind hazugság volt, megalkuvás, mert egy hiányzott mindebből: a felelősségvállalás... Rámpillant, látja ijedt és fáradt arcomat, ő is megijed, nagyot sóhajt és mosoly rebben el ajkáról: — Nem, hiába, így van. Valaminek vége van, valami új születik bennem. Igen, — folytatja egyre hevesebben — most letépek magamról minden hamis álarcot és szerepet, amit én helybenhagytam, egyszóval megalkudtam. És hazudtam. Legyen vége ennek! Akkor tudtam már, hogy hazudok, hogy nem az vagyok, amit játszom, hogy mindez csak menekülés és rutin, ez az egész színpadiasdi. De most már elég erőt érzek magamban, hogy kimondjam: ezt nem tehetem tovább... Még nagyobb sóhajtás, elnéz a levegőbe és kissé szégyenlősen: — A szellemet nem lehet elaltatni, elnyomni. Egy darabig élhetünk az anyag tiszteletében, de végre is rá kell döbbennünk, hogy — ha ez is a világ sora — nem nézhetjük hasralkulcsolt kezekkel a szellem, sorsát és most... (felemeli ujját szigorúan és türelmetlenül!) most jön színészi hitvallásom!... A színészetnek, néha nem a teremtő munka primér keserve és gyönyöre ez, mégis csak ugyanaz a közlési vágy a rúgója és célja és, igenis kimondom, boldogsága is! Nos, én eddig csak szerepeket játszottam, de most már ember akarok lenni a színpadon is!... Már egészen elcsüggedtem e kitűnő színésznő gondolatainak isvonalán, megszán, mintha megsejtené kérdésemet: — Konkrét, mit mondjak? Tessék! A színház mégis csak az, ami volt mindig is a nagy korokban: valami kultusz helye, mondhatnám templom, ahová a szeretetre váró és fázó emberek jönnek egy tágabb és melegebb lélek tüzénél melegedni. Szabad-e megcsalni azokat, akik ezt várják, ha bármily kevesen vannak is? Tehát ezentúl csak olyan szerepeket játszom el, ami ezt az érzésemet, vágyamat kielégíti és hogy ne mondhassa senki sem, hogy ezután is megalkuszom, főleg azok, akik már megalkuvásból születtek, ezt üzenem nekik: ha eltörik a kardomat, a karommal, ha levágják a karomat, a félkarommal küzdők magamért és hivatásomért, érti? — kiáltja hevesen, de kedvesen is — a hivatásomért! Az utolsó tapodtig küzdök, hogy részt vegyek a munkában, hogy a nehéz idők sodrában fenntartsunk egy hangot, az emberiesség és tisztaság hangját... Így szólt ez a kiváló színésznő hozzám és én csak álltam és néztem és felírtam minden szavát. Aztán zsebregyűrtem papírjaimat, az ablakhoz léptem, amely előtt meztelenül és kéken feküdt a budai ősz. A szél egy nagy platánlevelet ringatott a levegőben, mint valami bárkát, aztán elejtette és a levél bukórepüléssel a földre zuhant. Nagyon elszomorodtam, fogtam a kalapom és mentem. FÜSI JÓZSEF ÁPOLT FOGSOR ÜDE LEHELET