Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1941-10-24 / 43. szám
A velencei film versenyen szereplő magyar filmek közül — amint arról a Film-Spígipsz-Irodalom is hírt adott — különös mendemonda kapott szárnyra az utóbbi hetekben. Az úgynevezett jólértesültek, anélkül, hogy közülük bárki is ott lett volna Velencében, óvatosan megfogalmazott mondatokat adtak szájról-szájra arról, hogy a magyar filmeknek nem volt sikerük, sőt köztük a »Lángok« bemutatása meg egyenesen kudarcba fulladt. A Film-Színház-Irodalom múlt heti száma, hogy az immár óriáskígyóvá növő kérdésre pontot tegyen, megszólaltatta a leghitelesebb szemtanukat, a szakmának azt a pár tagját, akik nem mende-mondák, de a személyes tapasztalat alapján számolhattak be a magyar filmek velencei szerepléséről, azokat, akik kivétel nélkül ott voltak a velencei Biennálén. A nyilatkozatok rendre megcáfolták a különböző híreszteléseket, suttogásokat és pusmogásokat s autentikus szavuk hitelével jelentették ki, hogy Velencében szép sikert értek el a magyar filmek s még a nemzetközi konkurrenciával szemben is kitűnően állták meg helyüket. Mi magunk nem voltunk ott a Biennálén s épp ezért fokozott kíváncsisággal mentünk el az egyik Velencét járt film, a »Lángok« sajtóbemutatójára, hogy most már függetlenül minden pro- és kontranyilatkozattól, egyedül és kizárólag a saját kritikai mérlegünkön mérjük le és hitelesítsük ennek a filmnek értékét vagy értéktelenségét, súlyát vagy súlytalanságát, előnyeit vagy hibáit. Megnéztük a »Lángotokat s nyomban megállapíthatjuk, hogy e film semmiben sem marad el az úgynevezett elsővonalbeli magyar filmektől, szándékaiban és kivitelezésében a legtisztességesebb és helyenként egészen ritkán észlelhető művészi eszközökkel örvendezteti meg a nézőt, van drámai feszültsége, a jelenetek tagolásában van ökonómiája, a színészi teljesítmény tekintetében pedig — egykét apró túlzástól eltekintve — kifogástalan. A téma franciás. Egy felgyűlt vérű asszony áll a történet középpontjában, aki egy furcsa és váratlan találkozás után a kettős szerelem őrlőkövei közé zuhan. A férj a tisztes és kiegyensúlyozott életet jelenti és ezt a nyugodtságot és harmóniát aknázza alá a másik férfi közelsége, a zongoraművészé, aki éppen azért vonzó, mert nem a polgári kaszthoz tartozik, mert mint a villamos ráják a tenger vizét, vibráló elektromossággal telíti meg a környezetét. Nincs menekvés, szédülten rohan egymás felé az asszony és a zongoraművész élete, a vezető nélküli mozdonyok fékevesztett vágtatására. Nincs kitérés, nincs mellékvágány, el kell pusztulniok! A kárhozatnak ebbe a szent és bűnös helyzetébe betoppan a férj első házasságából származó leánya, aki a magáravállalt áldozatos és önkéntes küldetéssel fut a mostohaanyja után, hogy megmentse a zuhanástól, hogy megmentse az apjának s a tiszta és békés családi életnek ... Franciás fordulatok és kényes szituációk után ő maga, a fiatal és szeplőtlen leány kerül abba a látszatba, hogy kapcsolata van a zongoraművésszel s ő ezt az aszszony hírnevének makulátlansága érdekében vállalja is. De jönni kell a tisztulásnak és az asszony a zongoraművészből való kigyógyulása és a mostohaleánya által tisztázott helyzet ellenére is, az igazulásnak és abűnbánatnak felbugyborékoló katarzisával elmond mindent a férjének, aki megbocsát... Földindulásszerű viharban kezdődik a film és azzal is ér véget s van ebbe® valami szimbólum: a sistergő villámcsapások és az alázúduló fergeteges zápor indítják el az aszonyt a végzetes úton és ugyanilyen csontig és velőig hatoló vihar hozza a megtisztulást is. Mezey Mária játssza az asszonyt, kivételes játékkultúrájának és intellektuális fölényének olyan tűzijáték-szerű bőkezűségével, hogy ha semmi másért, egyedül az ő játékáért is érdemes megnézni a filmet. Semmi túlzás, semmi felesleges gesztus, mégis a szenvedélynek egész tornádóját kavarja fel a játéka. Egy-egy tekintet, egy-egy félhang elegendő ahhoz, hogy mindent kifejezzen. Van a filmben egy pillanata, — amikor a férjével és a mostohalányával együtt van — egy szót se szól, egy rezdülésnyit sem rebben a pillája s ordít belőle: bűnös vagyok! Élményszerű a nagyszerű Mezeynek ez az alakítása, még az ő kivételes és széles skálájú emberábrázoló képességeinek is ritkán adódik ilyen testhezálló szerep. Ha Mezey nem meglepetés, annál inkább az Hidvéghy Valéria. A szőke és karcsú Hidvéghy, aki tegnap még kis pendelyes színészpalántának számított és csak azt láttuk, hogy apró, pihés szárnyacskák ütköznek ki vállain, ezzel a szereppel és e szerepbéli alakítással tegnapról mára óriási utat futott be. A gyártók hazardírozása, hogy egy ilyen jelentős és a drámai kifejtés szempontjából, mondhatnánk, prímhegedüsi szerepet egy ifjú, reményteljes, kisebb-nagyobb sikereket is elért, de mégis csak az úgynevezett utánpótlási generáció tagjára bíztak, teljes sikerrel járt. Hidvéghy Valéria szervesen beleilleszkedik a »nagyok« játékába, drámai jelenetei komoly és elmélyedő színészi munkáról tesznek bizonyságot, igazak a hangjai, mesterkéletlenek a gesztusai és végső mérlegként egy kiforrott és kész alakítás nagy kontúrjai magasodnak fel játéka láttán. Rangban, pozícióban és nívóban nagyot nőtt a kis Hidvéghy ezzel az alakítással és cseppet sem kételkedünk azon a híren, hogy Velencében, amikor felismerte a »Lángok« bemutatójának közönsége, forró tapsokkal ünnepelte. Jávor a zongoraművész és Kiss Ferenc a férj. Két merőben más szerep és két merőben más alakítás. Jávor szekszepiles férfiasságábanhódítja és bűvöli Mezeyt, pompás lehetőségeket kapván a szereptől ebbeli standardfigurájának minél teljesebb kiaknázására. Kiss Ferenc robusztus és nyers mint a sértett vadkan, féltékenységi jelenetei harsogóan elevenek. Külön erénye a filmnek Kalmár László finomvonalú, mértéktartó rendezése és Eiben István fotografálása Mindent egybevetve: film, jó, igazi film a»Lángok« és ennél több, nagyobb dicséret nem is lehet. Deák Zoltán