Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1941-10-24 / 43. szám

A velencei film versen­yen­ szereplő magyar filmek kö­zül — amint arról a Film-Spígipsz-Irod­alom is hírt adott — különös mende­monda kapott szárnyra az utóbbi hetek­ben. Az úgynevezett jólértesültek, anélkül, hogy közülük bárki is ott lett volna Velencében, óvatosan megfogalma­zott mondatokat adtak szájról-szájra arról, hogy a magyar filmeknek nem volt sikerük, sőt köztük a »Lángok« be­mutatása meg egyenesen kudarcba fulladt. A Film-Szín­­ház-Irodalom múlt heti száma, hogy az immár óriás­kígyóvá növő kérdésre pontot tegyen, megszólaltatta a leg­hitelesebb szemtanukat, a szakmának azt a pár tagját, akik nem mende-mondák, de a személyes tapasztalat alap­ján számolhattak be a magyar filmek velencei szereplésé­ről, azokat, akik kivétel nélkül ott voltak a velencei Biennálén. A nyilatkozatok rendre megcáfolták a külön­böző híreszteléseket, suttogásokat és pusmogásokat s autentikus szavuk hitelével jelentették ki, hogy Velencé­ben szép sikert értek el a magyar filmek s még a nemzet­közi konkurrenciával szem­ben is kitűnően állták meg helyüket. Mi magunk nem voltunk ott a Biennálén s épp ezért fokozott kíváncsisággal mentünk el az egyik Velencét­­ járt film, a »Lángok« sajtóbemutatójára, hogy most már függetlenül minden pro- és kontranyilatkozattól, egyedül és kizárólag a saját kritikai mérlegünkön mérjük le és hitelesítsük ennek a filmnek értékét vagy értéktelensé­gét, súlyát vagy súlytalanságát, előnyeit vagy hibáit. Megnéztük a »Lángotokat s nyomban megállapíthat­juk, hogy e film semmiben sem marad el az úgynevezett elsővonalbeli magyar filmektől, szándékaiban és kivitele­zésében a legtisztességesebb és helyenként egészen ritkán észlelhető művészi eszközökkel örvendezteti meg a nézőt, van drámai feszültsége, a jelenetek tagolásában van ökonó­miája, a színészi teljesítmény tekintetében pedig — egy­két apró túlzástól eltekintve —­ kifogástalan. A téma franciás. Egy felgyűlt vérű asszony áll a tör­ténet középpontjáb­an, aki egy furcsa és váratlan találko­zás után a kettős szerelem őrlőkövei közé zuhan. A férj a tisztes és kiegyensúlyozott életet jelenti és ezt a nyu­godtságot és harmóniát aknázza alá a másik férfi közel­sége, a zongoraművészé, aki éppen azért vonzó, mert nem a polgári kaszthoz tartozik, mert mint a villamos ráják a tenger vizét, vibráló­ elektromossággal telíti meg a kör­nyezetét. Nincs menekvés, szédülten rohan egymás felé az asszony és a zongoraművész élete, a vezető nélk­üli moz­donyok fékevesztett vágtatására. Nincs kitérés, nincs mellékvágány, el kell pusztulniok! A kárhozatnak ebbe a szent és bűnös helyzetébe betoppan a férj első házasságából származó leánya, aki a magára­­vállalt áldozatos és önkéntes külde­téssel fut a mostohaanyja után, hogy meg­mentse a zuhanás­tól, hogy megmentse az apjának s a tiszta és békés családi élet­nek ... Franciás fordu­latok és kényes szituá­ciók után ő maga, a fia­tal és szeplőtlen leány ke­rül abba a látszatba, hogy kapcsolata van a zongora­művésszel s ő ezt az asz­­szony hírnevének makulát­lansága érdekében vállalja is. De jönni kell a tisztulás­­nak és az asszony a zongoraművészből való kigyógyulása és a mostohaleánya által tisztázott helyzet ellenére is, az igazulásnak és a­­bűnbánatnak felbugyboré­koló katarzi­sával elmond mindent a férjének, aki megbocsát... Földindulásszerű viharban kezdődik a film és azzal is ér véget s van ebbe® valami szimbólum: a sistergő vil­lámcsapások és az alázúduló fergeteges zápor indítják el az aszonyt a végzetes úton és ugyanilyen csontig és velőig hatoló vihar hozza a megtisztulást is. Mezey Mária játssza az asszonyt, kivételes játékkultú­rájának és intellektuális fölényének olyan tűzijáték-szerű bőkezűségével, hogy ha semmi másért, egyedül az ő játé­káért is érdemes megnézni a filmet. Semmi túlzás, semmi felesleges gesztus, mégis a szenvedélynek egész tornádó­ját kavarja fel a játéka. Egy-egy tekintet, egy-egy fél­­hang elegendő ahhoz, hogy mindent kifejezzen. Van a filmben egy pillanata, — amikor a férjével és a mostoha­lányával együtt van — egy szót se szól, egy rezdü­lésnyit sem rebben a pillája s ordít belőle: bűnös vagyok! Élményszerű a nagyszerű Mezeynek ez az alakítása, még az ő kivételes és széles­ skálájú emberábrázoló képességei­nek is ritkán adódik ilyen testhezálló szerep. Ha Mezey nem meglepetés, annál inkább az Hidvéghy Valéria. A szőke és karcsú Hidvéghy, aki tegnap még kis pendelyes színészpalántának számított és csak azt láttuk, hogy apró, pihés szárnyacskák ütköznek ki vállain, ezzel a szereppel és e szerepbéli alakítással tegnapról mára óriási utat futott be. A gyártók hazardírozása, hogy egy ilyen jelentős és a drámai kifejtés szempontjából, mond­hatnánk, prímhegedüsi szerepet egy ifjú, reményteljes, kisebb-nagyobb sikereket is elért, de mégis csak az úgy­nevezett utánpótlási generáció tagjára bíztak, teljes siker­rel járt. Hidvéghy Valéria szervesen beleilleszkedik a »nagyok« játékába, drámai jelenetei komoly és elmélyedő színészi munkáról tesznek bizonyságot, igazak a hangjai, mesterkéletlenek a gesztusai és végső mérlegként egy ki­forrott és kész alakítás nagy kontúrjai magasodnak fel játéka láttán. Rangban, pozícióban és nívóban nagyot nőtt a kis Hidvéghy ezzel az alakítással és cseppet sem kétel­kedünk azon a híren, hogy Velencében, amikor felismerte a »Lángok« bemutatójának közönsége, forró tapsokkal ünnepelte. Jávor a zongoraművész és Kiss Ferenc a férj. Két merőben más szerep és két merőben más alakítás. Jávor szekszepiles férfiasságában­­hódítja és bűvöli Mezeyt, pom­pás lehetőségeket kapván a szereptől ebbeli standard­­figurájának minél teljesebb kiaknázására. Kiss Ferenc robusztus és nyers mint a sértett vadkan, féltékenységi jelenetei harsogóan elevenek. Külön erénye a filmnek Kalmár László finomvonalú, mértéktartó rendezése és Eiben István fotografálása Mindent egybevetve: film, jó, igazi film a­­»Lángok« és ennél több, nagyobb dicséret nem is lehet. Deák Zoltán

Next