Film Színház Irodalom, 1941. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)

1941-09-19 / 38. szám

AMERIKAI NAGYBÁCSI AZ ÚJ MAGYAR SZÍNHÁZBAN OROSZ BARNA VENDÉGLŐS, FÜRDŐTULAJ­­DONOS, SZŐLŐBIRTOKOS, FATERME­LŐ, MINTA­TEHENÉSZ ÉS FILMES : AZ ÚJ MAGYAR SZÍNHÁZ FINANSZÍROZÓJA Fantasztikus emberrel ismertetjük meg az alábbiakban a Film-Színház- Irodalom olvasóit. Mikor a színházi át­állítások híre elterjedt a közönségben, magunk is nem egyszer hallottuk fity­málva megemlíteni, hogy a Magyar Színházra »például« Bánky Góbert, a vidéki staggione-direktor pályázik, aki­nek a pénzembere egy Orosz Barna nevű sátoraljaújhelyi vendéglős. Ebben a »propagandában« az volt, hogy: »na, szép kis színházat fog csinálni a vidéki staggione-direktor, meg a vidéki kocs­­máros. Ami Bánkyt illeti, a vele való vonatkozásban a fitymálást azért senki sem tartotta, egészen indokoltnak. Tud­ták, hogy a szikár, aszkéta-kinézésű pergament-zörgő Bánky nem valami bozontos­ hajú, Lavalliére-nyakkendős, felleghajtó-köpenyegű, bohém garabon­ciás, hanem valaki, aki komolyan veszi a színészetet, klasszikusokat játszik és mesterségét és a művészetet hivatásnak tekinti. Sajnos, az ilyen fajtájú fana­tizmusból Pesten sem szerzett egy szín­­igazgató sem vagyont magának, nem­hogy vidéken. Annál csodálatosabb, hogy a Moliéret játszó Bánkynak éppen vidéken akadt — mégpedig egy ven­déglős személyében! — pénzestársa ahhoz, hogy (nyilván művészi elvei fenntartásával) Pesten csinálhasson színházat. Fogtuk magunkat, és meg­kerestük az Új Magyar Színház finan­­sziéját, hogy bemutassuk azt a rejté­lyes sátoraljaújhelyi vendéglőst, aki­nek kedve és pénze is van. Pesten 1941- ben irodalmi színházat csinálni. Orosz Barna negyvenegy éves, bon. hom-kinézésű úriember, úgy néz ki, mint egy árvaszéki ülnök, telekkönyv­vezető, vagy más valamilyen fontosabb rangú — hát igen, vidéki — tisztviselő. Az is volt. Debrecenben volt pénzügyi tisztviselő tizenegy évig. Édesapja Hajdúböszörményben volt mozis, bazár­­tulajdonos és— koporsónagykereskedő, K­arna egy szép napon bement a debre­ceni polgármesterhez s azt mondta neki, hogy fizetéséből nem tud megélni, ő tehát elmegy a város szolgálatából. Azzal lehúzta a kabátja ujjáról a kö­nyökvédőt, hazament Erdőbényére, ahol a fürdőtelep nagyrészt a családja tu­lajdonában volt. — »Apósom — mondja — Asbey, a nyolcvanegy éves öreg örmény, meg­unta a gazdálkodást és átadta nekem a gazdaságot«. — Itt kezdődött a fordulat! — Itt. Sertéshizlaldát rendeztem be, mint a­ tehenészetet,­­ erdő-kitermelésbe kezdtem s az első három hónapban ke­restem 18.000 pengőt tisztán. Debrecen­ben meg a városnál egy év alatt alig 8000-ret. Mindegy az kérem, hogy mi­lyen az az üzlet, csak dolgozni kell. Én, ha fantáziát látnék benne, még a patkószeg-gyártásba is belefognék... — Na de a színház mégsem patkó­­szeg-gyártás... — Ha jó a patkószeg, el lehet adni, mert megveszik. Ha jó a színház, be­mennek és megnézik. És én bízom Bánky Róbertben, hiszem­, hogy jó és szép színházat tud csinálni, öt évvel ezelőtt Sátoraljaújhelyen, a Katolikus Körben egy kis teremben játszott a Bánky Kamaratársulat, főleg irodalmi darabokat. Éppen ezért már ott kezd­tem őket felkarolni. — Hogyan? Ön nem a könnyed, zajos­­zenés, színesebb produkciókat kedveli a színházban, hanem a komolyabb iro­dalmi műveket? — Hát én már ilyen vagyok: a trom­bitás dolgokat nem nagyon szeretem a színházban. Az inkább vendéglőbe való, — hiszen van nekem az is, amint méltóztatik tudni, ott kértem Sátoralja­újhelyen a Városi Vigadót... — És hogyan került össze Bánkyval? — Film útján. Mert a színház még csak most csinálódik, de közös film vállalatunk már van. Tavasszal jöttek hozzám az ötlettel, hogy csináljunk egy film­vállalatot. A külföldi filmek beho­zatala megcsappant, a magyar közön­ség, főleg vidéken, jobban is szereti a magyarul beszélő filmet, mint a külföl­dit s egy jó téma is akadt... — Itt álljunk meg egy szóra. Ön ért hozzá, hogy mi a jó téma és mi a rossz? S ha igen, bele is akar majd szólni abba, hogy az Új Magyar Színház mit játsszon? — Nem kérem. Eszem ágában sincs. Nem értek én ahhoz, honnét is értenék. Azért van itt Bánky, hogy ő értsen hozzá. S azért is szerződtem vele, mert neki már megvan a »priusza« hozzá, hogy elhigyjem neki, hogy tudja, mi a jó és mi a rossz. Persze, azért nekem is megvan a magam egyéni véleményem. Nekem is tetszhetik és nem tetszhetne valami. És azt meg is mondom, de ezentúl semmi egyebet. Vagyis az, hogy nekem tetszik, vagy nem tetszik va­lami, az én privát véleményem marad, de egyáltalán nem befolyásolja: a szín­ház munkáját. Ezt nem is kívánom. A filmmel is, amit csinálunk, úgy volt, hogy valaki hozta az ötletet, amely sze­rint a film azzal kezdődik, hogy egy újságnak nagy a népszerűsége, mert a lapban egy »Emma­ néni« remek taná­csokat ad a lelki klinika-rovatban. Aztán kiderül, hogy ez az Emma néni — Jávor Pali! Hát mikor idáig értünk, már tetszett is nekem az ötlet s ezt meg is mondtam. Erre aztán megcsináltuk a filmet. És attól kezdve, hogy meg­kezdtük a film forgatását, én már csak azt tartottam kötelességemnek, hogy az, amit csinálunk, jó és szép legyen. Éppen ezért egy percig sem gondolkoz­tam, mikor arról volt szó, hogy a dísz­let 17 ezer pengő helyett 22 ezer pengőbe kerül s mikor a női szereplők ruha­anyagáról volt szó, akkor is habozás nélkül a legdrágább anyag mellett döntöttem. Ezt szeretném csinálni a színháznál is, amelynek nem vagyok semmiféle funkcionáriusa, sem gazda­sági igazgatója, sem egyebe, egysze­rűen csak arra akarok ügyelni, nehogy valaki azt mondhassa: „Na feljött Pestre ez a három falusi alak, ki kéne verni őket!...«. (A harmadik »falusi alak«: Tihanyi Vilmos, a Bánky-társu­­lat totum-faktum-főrendezője, aki mint a pesti viharterepet alaposan ismerő művész-szakember szerintünk egyik legnagyobb erőssége a Bánky-orosz alakulásnak.) És folytatja: — Szóval, könyörgöm, én nem vagyok a szík­háznál semmi, a gazdasági ügye­ket sem én­ intézem, ez tévesen terjedt el, a gazdasági ügyeket Bánky Boben öccse, Bánky Elemér fogja intézni. Nem kezelek majd pénzt sem, nehogy azt mondják, hogy a »szőrös­ szívű pénzember« beleavatkozásán múlik va­lami. Akár a színház boldogulása, akár a színház művészeinek és munkatársai­nak egyéni jóléte és boldogság­érzete. Tiszta a szívem, és tisztességes ember­nek tudom magamat. Bánky Róberttől azt kérdeztem, hogy mennyi pénz kell, mikor kimondta, hogy mekkora összeg, szó nélkül azt mondtam, hogy rendben van. Én ismerem őt, bízom benne s tu­dom, hogy ő is szépet és jót akar,csak­úgy, mint én. Hogy aztán Pesten rólam mit mondanak, hogy ilyen vendéglős, meg olyan vendéglős vagyok, az engem nem érdekel. Tudom én is értékelni magamat. Nem voltam pincér, tartalé­kos liszt vagyok, s ha a vendéglőmbe beülök, attól legfeljebb csak a kiszol­gálás lesz jobb. Száznegy­venöt alkal­mazottat tartok el (a színházon és a filmen kívül), mindnyájan becsületesen vannak ellátva és tudom, ha kiált­a­­­n­ék, hogy b­á­n­t­a­n­a­k, m­ind a s­z­á­z­n­e­g­y­v­e­n­ö­t­e­n el­őrohan­t­­anak, hogy megvédje­ne­k. Van nekem elég dolgom, könyörgöm, sok­felé vagyok igénybevéve: tíz katasztrá­­lis hold szőlőm van odahaza (sajnos, lehullott az egész termés), 2500 hold erdőm van, mint a­ tehenészetem és ser­tés­ hizlaldám. Engem a kis dolgok nem érdekelnek. (Például, hogy lopják a fát otthon...) ...Ezt csak úgy mellékesen és inkább mosolyogva mormolja maga elé ez a barna-arcú, slavát-mosolyú, jókedélyű, jóízű és végtelenül rokonszenves Orosz Barna, aki kimondottam békebeli típus, abból a kedves »délelőtti« fajtá­ból, amelyik megeszik tízóraira (de tizenkettő és egy között!) egy egész ■»Beinfleisch«-t, és megiszik hozzá öt­hat krigli sört. Aztán megy haza, jó­kedvűen és farkas-étvággyal — ebé­delni! Kedves, naiv és jóindulatú ember, akinek a szemüvege »von Haus aus« rózsaszínűre van festve... Nagyon örvendünk az ismeretségnek és kívánjuk tiszta szívből, hogy ez a rózsaszínű szemüveg a piszkos, füstös Pesten soha be ne kormozódjék ...­­ / Orosz Barna: »Kérem... ne vinuilhassák, hogy feljött három falusi alak ...« (Escher foto.)

Next