Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-03-27 / 13. szám
FŐVÁROSI OPERETTSZÍNHÁZ: TAHITI GYÖNGYE Az elmúlt hónapokban többször is olvashattunk Bubik Árpádtól, a Fővárosi Operettszínház igazgatójától olyan nyilatkozatokat, hogy: »nincs épkézláb operett a piacon, hasztalan a még oly buzgó igazgatói és rendezői Diogeneslámpa is, nem lehet találni a kietlen szerzői berkekben egyetlen jó, kvalitásos operetti művet sem...« Olyasvalami nyilatkozatfélét is olvastunk, hogy ez a nagy szellemi meddőség az oka annak, hogy a fentnevezett B. A. úr az egész szezonban csak egyetlen eredeti operettet mutathatott be. Ezek után fokozott figyelemmel fordultunk a most bemutatott »Tahiti gyöngye« című operett felé, mert a színlapon Bubik Árpád nevét társszerzői minőségben is felfedeztük s nyomban azt kellett gondolnunk: na most, a nagy külföldi tapasztalatokkal rendelkező és az operetti szakmát bizonyosan kisujjában őrző Bubik Árpád megmutatja, hogy milyennek kell lenni a jó, várva várt operettnek s ha nincs a piacon operett, majd ő maga ír egyet okulásul és örök például minden eljövendő operett szerzőnek. Nos, hát itt van ez a »Tahiti gyöngye«, a nagy mű, amelyet komoly pártatlansággal, de előlegezett jóakarattal néztünk végig. Itt van előttünk ez a tehetségtelenségnek, bárgyúságnak, ötlettelenségnek, szellemi szegénylegénységnek, ízléstelenségnek, boxmérkőzéssel és szájharmonika-produkcióval megspékelt operett-devalválásnak verejtékszagú nem is tudjuk micsodája és összecsapjuk a kezünket: itt, ebben a jobb sorsra érdemes színházban, ahol annyi klasszikust és tokaji óbor-ízű valódi operettet láttunk, az ünnepélyes színeknek ezen a tobzódó nézőterén ezt kell látnunk, a vérbenforgó szemű kubai néger boxolót és az egyik varieté-színházból csak nemrég száműzött, sötét púderrel csokoládészínűre pepecselt artistanőt, szájharmonika-bűvészt és egyéb artista számokat, megcsúfolására a színház nevének és cégérének és megcsúfolására ennek a jobb és szebb színházi kultúrát váró közönségnek? Mert ugyan mi a verébpöttynek kellett ezt a »Tahiti gyöngye« című szörny szüleményt előadni, mi a menlevél ahhoz, hogy az operettszínpadot varietére ledegradálják és tetejébe még azt is ilyen tehetségtelenül? (A Vígszínház nyári szünetben kirándulhatott a cirkuszba, de a cirkuszt behozni főszezonban a Fővárosi Operettszínházba — erős túlzás.) Mert ha varieté-szempontból és mértékkel nézzük a dolgokat, akkor sincs egyetlen jó szavunk sem: a produkció operettnek nem operett, varietének pedig keszegül sovány. Tahiti szigetén kezdődik a »cselekmény«, ott éldegél egy benszülött lány, név szerint Pepeta. Filmesek kerülnek a szigetre, felfedezik a hölgyet, miközben a filmrendező sürgősen megígéri Pepetának, hogy elviszi egyszer majd Magyarországra is, ahol pipacsok lengenek és aranyszőkén ring a búzakalász... A sziget indián törzsfőre maszkírozott benszülött főnöke elengedi Pepetát, miközben hatnyolc fiatalember serényen rázza a lándzsát és rumbát lejt. Van a szigeten egy agyas ágyúit fehér ültetvényes is, neki is van egy lánya, ő is elmegy a filmesekkel. A filmrendezőnek viszont van egy régebbi szívszerelme, a híres filmsztár, hutih, milyen bonyodalmak lesznek ebből!... A többit felesleges is elmondani, persze, hogy már az elején tudja mindenki a végét, na úgy-e, hogy Pepeta és a fimrendező egymásé lesznek! Közben van egy szegényházszerűsen sivár dzsungeldíszletben sustorgó vízesés (vetítve), nagy revü a már fentemlített artistaszámokkal, sőt magával a feketébe játszó sötét ciklámen színű Moregon profiboxolóval és egyéb — a cselekménybe csak logikai tótágassal beletartozó — firletánc, csak éppen ötlet, cselekmény s egészséges humor nincs, csak éppen szellem nincs, csak éppen — operált nincs. Egy jó: a zene. Dolecskó Béla szerzeménye friss, invertciózus. A szereplők? A higannyal bélelt Anna Suli az egyetlen üde folt a nagy tohuvabohuban, csupa elevenség, lelkes ambíció és elegancia. Kitűnő a dalbetétje. Barabás Sáli az első felvonás tahitin jelmezében, lelógó fekete hajával profilban olyan, mint Mátyás király. Az énekei egyébként iskolázottságról tanúskodnak, a beszédhangja náthás. Simon Marosa bakaőrmesterien harsány, Hamvay Lucy (egy korábbi operett levetett ruháit fedeztek fel rajta, csak a némi súlykülönbözet miatt kissé kitöltöttebben) közepes vidéki nívót áraszt. Madarász László nem filmrendezőt, hanem pontosan egy lajosmizsei segédjegyzőfigurát mintáz meg. Ezenkívül a legegyszerűbb mondatoknál is kulisszahasogatóan deklamál. Ignáth Gyulának nagyon jó a hangja, tömör, érces basszbarmon, Sikolya Istváné pedig líraian lágy tenor. Ifj. Latabár Árpád képviseli a humort, persze a szövegadta sekélyes keretekben. Fülöp Sándor, Pártos Gusztáv, Soltng György, Wessely Pál és a már említett artistaszámok tarkítják a produkciót... Deák Zoltán Madarász László és a Mátyás-profilú Barab Operettszínház: Tahiti ryong ■ Az agyalágyult ültetvényes és leánya a segédfilmrendezővel. (Anna Suli, ifj. Latabár Árpád és Wessely Pál) Barabás Sári, úgyis mint Tahiti gyöngye és a széphangú Ignáth Gyula Anna Suli és a hosszú Latyi rumbája