Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-02-06 / 6. szám

Egészen a legutóbbi időkig bebizo­nyított és elfogadott tétel volt, hogy a nő hamarabb öregszik meg, mint a férfi. Egy híres francia regénynek az volt a témája, hogy arról vitatkozott: nőnek számít-e még a harmincéves asz­­szony. Metternich herceg hatvanéves korában házasodott, huszonhatéves gazdag, szép arisztokratanőt vett fele­ségül és a közvélemény nem csodálko­zott a korkülönbségen. Nem is olyan régen, a negyvenéves asszony már nagymama lett, főkötőt viselt, szelí­den el­terebélyesedett, mint egy szép gesztenyefa, olyan családi fényképek készültek róla, hogy karosszékben ül, az ölében kötés, körülötte egy csomó unoka játszadozik. Ennek a kornak azonban vége. A nők föllázadtak az állapot ellen. És ma már ott tartunk, hogy ők csinálnak rekordot ifjúsági élettartamból. Ott kezdődik a dolog, hogy egyszerűen be sem vallják a korukat. És mit lehessen tenni egy tagadásban lévő bűnössel, akire nem lehet semmit rábizonyítani, mert papírokat mégsem illik követelni a hölgyektől. Azt hiszem, nem is haj­landók többek lenni harminchatévesnél. Ha valamelyik ötvenéves korára las­sacskán eljutott oda, hozny harmincha­tot beismer, ebben az állapotban aztán elszántan megmarad, mindaddig, amíg neki tetszik. Mi okozta ezt a sajátságos változást? Sok minden. A társadalmi fejlődés és a technika haladása egyformán. Ma nemigen akad elszáradt, vén leány. Il­letőleg­ a címe megmaradhat az, hogy a leányt, de senki nem veszi rosszné­ven, ha nem f­onnyad el, hanem él, és vi­rul, a társadalom nem kéri olyan éle­sen számon a cselekedeteit, mint ez­előtt. Helyes ezt igen, azt hiszem, hogy ez szép dolog és Istennek tetsző dolog. De az már kínosabb ügy, hogy a med­dőség sem számít hibának. A meddő­ség nagy szégyen volt valaha egy asz­­szony számára, ma szinte követendő példakép. íme, a nők hosszabb ifjúsá­gának egyik titka: a társadalom alap­rajzának megváltozása, amely lehet, hogy haladás, de valószínűbb, hogy csak súlyos betegség. Sok minden megváltozott. Régen az asszonynak volt több dolga, a férfi in­kább henyélhetett. Ma a férfi már ré­gen kint csatázik az életben, gyűlik a penszin a gyomrában, amikor a fele­sége dél felé arra gondol, hogy föl kel­lene kelni Nyújtózik még egyet csip­kés ágyában és csönget a szobalány­nak, hogy csinálják meg a fürdőjét. És bizony, ez a néhány órai nara -ni­i­en­sis­többlet sokat jelent arcbőr és idegfris­­seség szempont­jából. Már­pedig a fér­fiaknak ugyanúgy van arcbőre és ide­ge, mint az asszonyoknak. Aztán itt van a kozmetika. A pat­ HUNYADY SÁNDOR: A NŐK ÉS FÉRFIAK öregedéséről b­archális időkben a férfi már csak a szakálla és a bajusza miatt többet ken­­te-fente magát, mint az asszony. De nem sokat fejlődött ebből a szempont­ból. Mi a legtöbb, amit egy férfi csi­nálhat? A fürdésnél egy kicsit svéd­­tornászik, megmanikürözteti a kezét és a borbélynál azt mondja a segéd­nek, borotválkozás után: »masszírozza meg az arcom egy kicsit, öcsém! « Ezzel szemben a nők szédületesen messzi jutottak. Hormonokat és has­hajtókat szednek az alakjuk miatt, gumifás­ban alusznak, gőzöltetik és vasaltatják magukat, megoperáltatják a mellüket, annyiszor festik a hajukat, hogy végül nem is tudják, milyennek szülte őket a mamájuk és ha minden kötél szakad, az arcukat is fölvarrat­­tatják a fülük mögött egy divatos se­bész-szabóval. Mindez így van. Csak az a kérdés, hogy sikerült-e a nőknek ez a háború? Ha a magam tapasztalatait tekin­tem, azt hiszem, igen, ötvenéves let­tem és engedelmesen megöregedtem, ha utazom, a táj érdekel és nem a ka­land, amelyet a kupéban lehet csinálni a »magános« nővel, már a szivarha­mut sem nagyon verem le, ha a mellé­nyemre hull. Ezzel szemben egy csomó asszonyis­merősöm, aki velem együtt volt fiatal, tehát kortársam, nem adta meg magát a múló időnek. Vannak közöttük iga­zán csinosak, legalább is nekem tetsze­nek, holott tudom titkukat. Bizony, némelyik kellene nekem még ma is, de én már nem kellenék egyiküknek sem. Mi más ez, minthogy az egyensúly megváltozott közöttünk? Harminc év­vel ezelőtt bubi voltam nekik, m­a pe­dig azzal a tisztelettel kezelnek, ami egy öregúrnak kijár. Ezen néha jó­indulatú elnézéssel mosolygok, de akadnak esetek, amikor boszankodom. Például van egy elegáns, kokett asz­­szonyismerősöm, aki harminchárom évvel ezelőtt a Múzeum-körúton egy kapualjban csókolózni tanított, ahogy az idősebb a fiatalabbat oktatja. Igaz, hogy akkor barna volt, tömzsi és ala­csony, ma pedig szőke és karcsú, de mégis csak disznóság tőle, hogy most még négyszemközt is a Sándor bácsié­nak szólít. Ha sokat ingerel, a fülébe is suttogom egyszer, hogy nem felej­tettem el emlék­einket. Az erkölcsös olvasó most borzadva kiálthatja: ez igaz, ez lett volna a vi­lágból?! — Ezért meg kell mondanom, hogy nem az egész világról beszéltem. Csak egy kicsiny rétegről, talán ha­szontalan rétegről. Tudom, hogy az Óceán­ színe alatt a roppant tömegű, sötét, sós vizek nehezen mozdulnak. Csak a felszínt próbáltam leírni, ame­lyen frivol habok képződnek a legki­sebb széljárásra.

Next