Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-02-06 / 6. szám
Egészen a legutóbbi időkig bebizonyított és elfogadott tétel volt, hogy a nő hamarabb öregszik meg, mint a férfi. Egy híres francia regénynek az volt a témája, hogy arról vitatkozott: nőnek számít-e még a harmincéves aszszony. Metternich herceg hatvanéves korában házasodott, huszonhatéves gazdag, szép arisztokratanőt vett feleségül és a közvélemény nem csodálkozott a korkülönbségen. Nem is olyan régen, a negyvenéves asszony már nagymama lett, főkötőt viselt, szelíden elterebélyesedett, mint egy szép gesztenyefa, olyan családi fényképek készültek róla, hogy karosszékben ül, az ölében kötés, körülötte egy csomó unoka játszadozik. Ennek a kornak azonban vége. A nők föllázadtak az állapot ellen. És ma már ott tartunk, hogy ők csinálnak rekordot ifjúsági élettartamból. Ott kezdődik a dolog, hogy egyszerűen be sem vallják a korukat. És mit lehessen tenni egy tagadásban lévő bűnössel, akire nem lehet semmit rábizonyítani, mert papírokat mégsem illik követelni a hölgyektől. Azt hiszem, nem is hajlandók többek lenni harminchatévesnél. Ha valamelyik ötvenéves korára lassacskán eljutott oda, hozny harminchatot beismer, ebben az állapotban aztán elszántan megmarad, mindaddig, amíg neki tetszik. Mi okozta ezt a sajátságos változást? Sok minden. A társadalmi fejlődés és a technika haladása egyformán. Ma nemigen akad elszáradt, vén leány. Illetőleg a címe megmaradhat az, hogy a leányt, de senki nem veszi rossznéven, ha nem fonnyad el, hanem él, és virul, a társadalom nem kéri olyan élesen számon a cselekedeteit, mint ezelőtt. Helyes ezt igen, azt hiszem, hogy ez szép dolog és Istennek tetsző dolog. De az már kínosabb ügy, hogy a meddőség sem számít hibának. A meddőség nagy szégyen volt valaha egy aszszony számára, ma szinte követendő példakép. íme, a nők hosszabb ifjúságának egyik titka: a társadalom alaprajzának megváltozása, amely lehet, hogy haladás, de valószínűbb, hogy csak súlyos betegség. Sok minden megváltozott. Régen az asszonynak volt több dolga, a férfi inkább henyélhetett. Ma a férfi már régen kint csatázik az életben, gyűlik a penszin a gyomrában, amikor a felesége dél felé arra gondol, hogy föl kellene kelni Nyújtózik még egyet csipkés ágyában és csönget a szobalánynak, hogy csinálják meg a fürdőjét. És bizony, ez a néhány órai nara -niiensistöbblet sokat jelent arcbőr és idegfrisseség szempontjából. Márpedig a férfiaknak ugyanúgy van arcbőre és idege, mint az asszonyoknak. Aztán itt van a kozmetika. A pat HUNYADY SÁNDOR: A NŐK ÉS FÉRFIAK öregedéséről barchális időkben a férfi már csak a szakálla és a bajusza miatt többet kente-fente magát, mint az asszony. De nem sokat fejlődött ebből a szempontból. Mi a legtöbb, amit egy férfi csinálhat? A fürdésnél egy kicsit svédtornászik, megmanikürözteti a kezét és a borbélynál azt mondja a segédnek, borotválkozás után: »masszírozza meg az arcom egy kicsit, öcsém! « Ezzel szemben a nők szédületesen messzi jutottak. Hormonokat és hashajtókat szednek az alakjuk miatt, gumifásban alusznak, gőzöltetik és vasaltatják magukat, megoperáltatják a mellüket, annyiszor festik a hajukat, hogy végül nem is tudják, milyennek szülte őket a mamájuk és ha minden kötél szakad, az arcukat is fölvarrattatják a fülük mögött egy divatos sebész-szabóval. Mindez így van. Csak az a kérdés, hogy sikerült-e a nőknek ez a háború? Ha a magam tapasztalatait tekintem, azt hiszem, igen, ötvenéves lettem és engedelmesen megöregedtem, ha utazom, a táj érdekel és nem a kaland, amelyet a kupéban lehet csinálni a »magános« nővel, már a szivarhamut sem nagyon verem le, ha a mellényemre hull. Ezzel szemben egy csomó asszonyismerősöm, aki velem együtt volt fiatal, tehát kortársam, nem adta meg magát a múló időnek. Vannak közöttük igazán csinosak, legalább is nekem tetszenek, holott tudom titkukat. Bizony, némelyik kellene nekem még ma is, de én már nem kellenék egyiküknek sem. Mi más ez, minthogy az egyensúly megváltozott közöttünk? Harminc évvel ezelőtt bubi voltam nekik, ma pedig azzal a tisztelettel kezelnek, ami egy öregúrnak kijár. Ezen néha jóindulatú elnézéssel mosolygok, de akadnak esetek, amikor boszankodom. Például van egy elegáns, kokett aszszonyismerősöm, aki harminchárom évvel ezelőtt a Múzeum-körúton egy kapualjban csókolózni tanított, ahogy az idősebb a fiatalabbat oktatja. Igaz, hogy akkor barna volt, tömzsi és alacsony, ma pedig szőke és karcsú, de mégis csak disznóság tőle, hogy most még négyszemközt is a Sándor bácsiénak szólít. Ha sokat ingerel, a fülébe is suttogom egyszer, hogy nem felejtettem el emlékeinket. Az erkölcsös olvasó most borzadva kiálthatja: ez igaz, ez lett volna a világból?! — Ezért meg kell mondanom, hogy nem az egész világról beszéltem. Csak egy kicsiny rétegről, talán haszontalan rétegről. Tudom, hogy az Óceán színe alatt a roppant tömegű, sötét, sós vizek nehezen mozdulnak. Csak a felszínt próbáltam leírni, amelyen frivol habok képződnek a legkisebb széljárásra.