Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-02-27 / 9. szám

A PLEBEJUS NOVELLA ÍRTA: MAGYAR LÁSZLÓ A vendégek megkönnyebbülve tódultak át a hatalmas ebéd­lőbe, amelynek közepén csillogott, ragyogott a dúsan terített asztal. A barna szárnyas ajtó mögül remek illatok szivárogtak a szobába, remek italok és pecsenyék illata, amely szempillantás alatt feloldott minden türelmetlenséget, minden bosszankodást. A darabra, Holdffy Teofil ötfelvonásos drámájára már senki sem gondolt. Pedig mindennek ez a dráma volt az alapja és az indító oka. A derék házigazdáról tudta az egész vármegye, az egész Dunántúl, talán az egész ország, hogy gyöngéd szálak fűzik a múzsához, hogy hosszú évek óta írja egyik drámáját a másik után és alkotásaival azután sorra kilincseli a pesti színházakat. Azt is tudták róla, hogy a szerelme reménytelen, mert eddig ■egalább nem talált színházat, amely vállalta volna darabjainak előadását. Kapott ugyan szépen megfogalmazott leveleket, egyi­­ket-másikat meg is mutatta, fel is olvasta szőkébb baráti kör­ben, különösen azokat, amelyek válogatott szavakkal dicsérték írói tehetségét és csak halkan, szerényen, alig észrevehetően szúrták a gyönyörű szövegbe egészen jelentéktelen mellékmon­datként az örök mottót: a mai viszonyok között — sajnos — nem vállalkozhatik színházunk a darab előadására, mert műsorunkat a korábban elfogadott darabok teljesen lefoglalták. S így végte­len sajnálatunkra, stb.... Holdffy Teofil lassanként ráeszmélt a valóságra és elhatá­rozta, hogy szörnyű bosszút áll. Legújabb­­darabját néhány hó­nappal ezelőtt küldte vissza udvarias, de elutasító levél kísére­tében a Nemzeti Színház titkársága. Gondolt egy nagyot, önálló társulatot szervezett falujának tehetséges fiatalságából és hosszú hetekig tartó szakadatlan munkával maga tanította be a Plebe­jus című remekművet. Kúriáját színházzá alakította át, aztán aranyszegélyű meghívókat nyomatott és kitűzte a bemutató napját. Titokban arra gondolt, hogy a Nemzeti Színházat egész biz­tosan megüti a guta, ha értesül arról a tomboló, mindent elsöprő sikerről, amelyet a nevezetes premiertől várt. Hát ami azt illeti, a sikerben nem is volt hiány. A meghí­vott előkelő közönség valósággal végigtapsolta az egész drámát. Nem volt szó, nem akadt jelenet, fordulat benne, amely dübörgő sikert nem aratott volna. A felvonások végén számtalanszor tap­solták ki a műkedvelő színészekkel együtt a függöny elé a haj­longó, boldog szerzőt is. Tanúja volt a nagy sikernek úgyszólván az egész vármegye. Ott volt a főispán, az alispán, ott voltak a főszolgabírók, a szolgabírók, f­elvonult testületileg a megye hivatalos vajdászegy­­lete, a Nimród. Megjelentek a szomszéd birtokosok. Szóval: gyö­nyörű este volt. És a vendégek tudták, az aranyszegélyű meghívó szövege előre közölte, hogy az előadás után pompás vacsorát ad az illusztris szerző és a vacsorára a bemutató egész közönsége hiva­talos. Már délután öt órakor megkezdődött az előadás és kissé tovább nyúlt a kelleténél. Tíz óra felé járt az idő, amikor végre a lecsapódó függöny véget vetett a kissé zavaros cselekménynek. Ez volt az oka annak, hogy a közönség, amelynek fantáziáját nagyon fölizgatta a beígért vacsora, alig tudott uralkodni nö­vekvő türelmetlenségén. Pedig a késedelem érthető volt. A hosszú dráma meséje egyre jobban bonyolódott, a dráma hősének, a plebejusnak sokszor negyedórás monológokkal kellett megma­gyaráznia egyik-másik színpadi fordulat jelentőségét. A darabban különben egy dúsgazdag földesúrról volt szó, aki hódolva a korszellemnek kiválasztott falujában egy tehetséges kisfiút, azt magához vette, fölneveltette, elvégeztette vele a gaz­dasági akadémiát, lassanként rája bízta óriási birtokának veze­tését is. A plebejus igen ügyes, megbízható embernek bizonyult. A föl­desúr nem is törődött többé a birtok dolgaival, esztendőket töltött külföldön és két kézzel szórta a pénzt. Egy szép napon arra ébredt, hogy mindene elúszott. Bánatában főbelőtte magát. A plebejus pedig meggazdagodott, megszerezte az agyonterhelt birtokot, kifizette az összes terhektet, lassanként a vármegye leg­tekintélyesebb polgára lett. Bekerült a megyegyűlésre, elnöke lett a pártnak, képviselővé választották, később kinevezték államtitkárrá, majd miniszteri tárcát kapott. Az ötödik felvo­nás és a darab azzal fejeződött be, hogy az új miniszter fogadja falujának küldöttségét, amely díszpolgári oklevelet nyújt át neki. A bíró üdvözlő beszédére adott válaszában a becsületet, a hűséget és az önzetlen munkát dicsőítette és biztosította szülő­faluját szeretetéről, ragaszkodásáról. A vacsora remek volt. A fölpúpozott tálak gyorsan kiürül­tek, de a konyha nagyszerűen fölkészült a rohamra, a városból hozatott pincérek minduntalan friss tálakkal lépkedtek körül az asztalokat. De remek volt a bor is. Füred, Csopak, Badacsony legnemesebb termése emelte a hangulatot. Gyönyörű pohárköszöntők hangzottak el. (Ezeket hallaná a Nemzeti Színház direktora.) A szónokok virágos szavakkal ünne­pelték a legderekabb házigazdában a legzseniálisabb költőt, a legnagyobb drámaírót, az új magyar Shakespearet, aki mellett elbújhatnak a mai divatos álnagyságok. Végül fölemelkedett helyéről a szerény házigazda is és nagy halljukozás közben beszélni kezdett. Megköszönte az üdvözlése­ket, majd e­lárulta kedves barátainak, hogy az ötfelvonásos dráma tulajdonképpen még nem kész alkotás. Két felvonás készül még hozzá. Akkor lesz teljes. Akkor lesz kerek, egész. Ebben a két új felvonásban tovább ível a plebejus karrierje. — A hatodik felvonásban elkezd intrikálni és intrikál, áská­lódik szakadatlanul, míg végül, a hetedik felvonás végén sikerül ravasz fondorlattal megbuktatnia a saját kormányát. Kérlek, barátaim, a saját kormányát buktatja meg és aztán természete­sen ő kap megbízást az új kormány megalakítására. Tehát mi­niszterelnök lesz belőle. A plebejusból. Hát itt végződik majd a dráma. Óriási taps. A vendégek felugrálnak helyeikről és habzó poharukat versengve ütik össze a szerényen mosolygó házigazda poharával. Most a főispán emelkedik föl a helyéről. A lelkes lárma las­san udvarias csenddé szelídül. — Halljuk, halljuk a főispán úr őméltóságát — hallatszik az asztalok mellől. A főispán komolyan, megfontoltan beszél. Egyetlen ateizma sem rándul meg, amint mondja: — Hölgyeim és uraim, azt hiszem velem együtt valameny­­nyien átérzik azt a mélységes hazafiúi aggodalmat, amely ked­ves házigazdánk lelkét eltölti és amely ennek az irodalmi remek­műnek a megalkotására ihlette. Kötelességemnek tartom, hogy mint ennek a vármegyének a főispánja, eloszlassam az aggodal­mait. Ezért felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy amié én állok ennek a törvényhatóságnak az élén (éljenzés), abból a csirkefogó plebejusból nem­ lesz miniszter. De még képviselő sem. Különben a jó isten sokáig éltesse a mi kedves házigaz­dánkat. Néhány pillanatig komoly, ünnepélyes csend borult az aszta­lok fölé, a tekintetekből a ritka, nagy pillanatok mélységének megsejtése tükröződött, Holdffy Teofil megilletődve tologatta poharát, de aztán hirtelen harsány, fuldokló kacagás törte meg az ünnepélyes csendet. A főlevéltáros nevetett lilavörös arccal, vonagló testtel. A főlevéltáros, akiről köztudomású, hogy maga is pennaforgató ember. Ellenállhatatlan erővel fölbugyborékoló kacagása lassanként átragadt az egész vendégkoszorúra. Az eddig nyomott hangjat, pillanatok alatt megváltozott. Már felszabadultan nevetett mindenki, szerényen mosolygott a házigazda is, csak a főispán nézett mereven a ragyogó csillárra. A közelében ülők közül néhányan azt pletykálták ugyan, hogy a visszatartott nevetés néha az ő testét is megremegtette, de azért külsőleg sikerült megőriznie mindvégig komolyságát. A társaság reggelig maradt együtt és ünnepelte Holdffy Teofilt.

Next