Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-02-27 / 9. szám
A PLEBEJUS NOVELLA ÍRTA: MAGYAR LÁSZLÓ A vendégek megkönnyebbülve tódultak át a hatalmas ebédlőbe, amelynek közepén csillogott, ragyogott a dúsan terített asztal. A barna szárnyas ajtó mögül remek illatok szivárogtak a szobába, remek italok és pecsenyék illata, amely szempillantás alatt feloldott minden türelmetlenséget, minden bosszankodást. A darabra, Holdffy Teofil ötfelvonásos drámájára már senki sem gondolt. Pedig mindennek ez a dráma volt az alapja és az indító oka. A derék házigazdáról tudta az egész vármegye, az egész Dunántúl, talán az egész ország, hogy gyöngéd szálak fűzik a múzsához, hogy hosszú évek óta írja egyik drámáját a másik után és alkotásaival azután sorra kilincseli a pesti színházakat. Azt is tudták róla, hogy a szerelme reménytelen, mert eddig ■egalább nem talált színházat, amely vállalta volna darabjainak előadását. Kapott ugyan szépen megfogalmazott leveleket, egyiket-másikat meg is mutatta, fel is olvasta szőkébb baráti körben, különösen azokat, amelyek válogatott szavakkal dicsérték írói tehetségét és csak halkan, szerényen, alig észrevehetően szúrták a gyönyörű szövegbe egészen jelentéktelen mellékmondatként az örök mottót: a mai viszonyok között — sajnos — nem vállalkozhatik színházunk a darab előadására, mert műsorunkat a korábban elfogadott darabok teljesen lefoglalták. S így végtelen sajnálatunkra, stb.... Holdffy Teofil lassanként ráeszmélt a valóságra és elhatározta, hogy szörnyű bosszút áll. Legújabbdarabját néhány hónappal ezelőtt küldte vissza udvarias, de elutasító levél kíséretében a Nemzeti Színház titkársága. Gondolt egy nagyot, önálló társulatot szervezett falujának tehetséges fiatalságából és hosszú hetekig tartó szakadatlan munkával maga tanította be a Plebejus című remekművet. Kúriáját színházzá alakította át, aztán aranyszegélyű meghívókat nyomatott és kitűzte a bemutató napját. Titokban arra gondolt, hogy a Nemzeti Színházat egész biztosan megüti a guta, ha értesül arról a tomboló, mindent elsöprő sikerről, amelyet a nevezetes premiertől várt. Hát ami azt illeti, a sikerben nem is volt hiány. A meghívott előkelő közönség valósággal végigtapsolta az egész drámát. Nem volt szó, nem akadt jelenet, fordulat benne, amely dübörgő sikert nem aratott volna. A felvonások végén számtalanszor tapsolták ki a műkedvelő színészekkel együtt a függöny elé a hajlongó, boldog szerzőt is. Tanúja volt a nagy sikernek úgyszólván az egész vármegye. Ott volt a főispán, az alispán, ott voltak a főszolgabírók, a szolgabírók, felvonult testületileg a megye hivatalos vajdászegylete, a Nimród. Megjelentek a szomszéd birtokosok. Szóval: gyönyörű este volt. És a vendégek tudták, az aranyszegélyű meghívó szövege előre közölte, hogy az előadás után pompás vacsorát ad az illusztris szerző és a vacsorára a bemutató egész közönsége hivatalos. Már délután öt órakor megkezdődött az előadás és kissé tovább nyúlt a kelleténél. Tíz óra felé járt az idő, amikor végre a lecsapódó függöny véget vetett a kissé zavaros cselekménynek. Ez volt az oka annak, hogy a közönség, amelynek fantáziáját nagyon fölizgatta a beígért vacsora, alig tudott uralkodni növekvő türelmetlenségén. Pedig a késedelem érthető volt. A hosszú dráma meséje egyre jobban bonyolódott, a dráma hősének, a plebejusnak sokszor negyedórás monológokkal kellett megmagyaráznia egyik-másik színpadi fordulat jelentőségét. A darabban különben egy dúsgazdag földesúrról volt szó, aki hódolva a korszellemnek kiválasztott falujában egy tehetséges kisfiút, azt magához vette, fölneveltette, elvégeztette vele a gazdasági akadémiát, lassanként rája bízta óriási birtokának vezetését is. A plebejus igen ügyes, megbízható embernek bizonyult. A földesúr nem is törődött többé a birtok dolgaival, esztendőket töltött külföldön és két kézzel szórta a pénzt. Egy szép napon arra ébredt, hogy mindene elúszott. Bánatában főbelőtte magát. A plebejus pedig meggazdagodott, megszerezte az agyonterhelt birtokot, kifizette az összes terhektet, lassanként a vármegye legtekintélyesebb polgára lett. Bekerült a megyegyűlésre, elnöke lett a pártnak, képviselővé választották, később kinevezték államtitkárrá, majd miniszteri tárcát kapott. Az ötödik felvonás és a darab azzal fejeződött be, hogy az új miniszter fogadja falujának küldöttségét, amely díszpolgári oklevelet nyújt át neki. A bíró üdvözlő beszédére adott válaszában a becsületet, a hűséget és az önzetlen munkát dicsőítette és biztosította szülőfaluját szeretetéről, ragaszkodásáról. A vacsora remek volt. A fölpúpozott tálak gyorsan kiürültek, de a konyha nagyszerűen fölkészült a rohamra, a városból hozatott pincérek minduntalan friss tálakkal lépkedtek körül az asztalokat. De remek volt a bor is. Füred, Csopak, Badacsony legnemesebb termése emelte a hangulatot. Gyönyörű pohárköszöntők hangzottak el. (Ezeket hallaná a Nemzeti Színház direktora.) A szónokok virágos szavakkal ünnepelték a legderekabb házigazdában a legzseniálisabb költőt, a legnagyobb drámaírót, az új magyar Shakespearet, aki mellett elbújhatnak a mai divatos álnagyságok. Végül fölemelkedett helyéről a szerény házigazda is és nagy halljukozás közben beszélni kezdett. Megköszönte az üdvözléseket, majd elárulta kedves barátainak, hogy az ötfelvonásos dráma tulajdonképpen még nem kész alkotás. Két felvonás készül még hozzá. Akkor lesz teljes. Akkor lesz kerek, egész. Ebben a két új felvonásban tovább ível a plebejus karrierje. — A hatodik felvonásban elkezd intrikálni és intrikál, áskálódik szakadatlanul, míg végül, a hetedik felvonás végén sikerül ravasz fondorlattal megbuktatnia a saját kormányát. Kérlek, barátaim, a saját kormányát buktatja meg és aztán természetesen ő kap megbízást az új kormány megalakítására. Tehát miniszterelnök lesz belőle. A plebejusból. Hát itt végződik majd a dráma. Óriási taps. A vendégek felugrálnak helyeikről és habzó poharukat versengve ütik össze a szerényen mosolygó házigazda poharával. Most a főispán emelkedik föl a helyéről. A lelkes lárma lassan udvarias csenddé szelídül. — Halljuk, halljuk a főispán úr őméltóságát — hallatszik az asztalok mellől. A főispán komolyan, megfontoltan beszél. Egyetlen ateizma sem rándul meg, amint mondja: — Hölgyeim és uraim, azt hiszem velem együtt valamenynyien átérzik azt a mélységes hazafiúi aggodalmat, amely kedves házigazdánk lelkét eltölti és amely ennek az irodalmi remekműnek a megalkotására ihlette. Kötelességemnek tartom, hogy mint ennek a vármegyének a főispánja, eloszlassam az aggodalmait. Ezért felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy amié én állok ennek a törvényhatóságnak az élén (éljenzés), abból a csirkefogó plebejusból nem lesz miniszter. De még képviselő sem. Különben a jó isten sokáig éltesse a mi kedves házigazdánkat. Néhány pillanatig komoly, ünnepélyes csend borult az asztalok fölé, a tekintetekből a ritka, nagy pillanatok mélységének megsejtése tükröződött, Holdffy Teofil megilletődve tologatta poharát, de aztán hirtelen harsány, fuldokló kacagás törte meg az ünnepélyes csendet. A főlevéltáros nevetett lilavörös arccal, vonagló testtel. A főlevéltáros, akiről köztudomású, hogy maga is pennaforgató ember. Ellenállhatatlan erővel fölbugyborékoló kacagása lassanként átragadt az egész vendégkoszorúra. Az eddig nyomott hangjat, pillanatok alatt megváltozott. Már felszabadultan nevetett mindenki, szerényen mosolygott a házigazda is, csak a főispán nézett mereven a ragyogó csillárra. A közelében ülők közül néhányan azt pletykálták ugyan, hogy a visszatartott nevetés néha az ő testét is megremegtette, de azért külsőleg sikerült megőriznie mindvégig komolyságát. A társaság reggelig maradt együtt és ünnepelte Holdffy Teofilt.