Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-03-06 / 10. szám
Loki kutya volt, de minden, izében úriember. Kölyök korában vetődött be a kertünkbe. Háromszor is kitettük, — gondoltuk, a gazdája majd csak megtalálja, — de mindig újra vissza sem térdült. A véletlen hozta és többé nem tudott elmenni, így születnek a legelszakíthatatlanabb kapcsolatok. Aránytalanul szélestalpú, kalandosan görbe lába tacskó ősökre vallott. Fejformája, hízásra hajlamos, zömök törzse azt mutatta, hogy családfájának lombosítása körül foxi is tevékenykedett. Mellénykéje, »kamasnija« mindig kifogástalanul fehérlett, mint ódivatú, finom gavalléré. Egyébként világosbarna volt a szőre, nagyon szép színű és fényes. Ezért elhíreszteltük, hogy »aranyterrier«. Azt állítottuk, hogy ez Európában még alig ismert, rendkívül értékes »race«. Hogy mi szükség volt erre a kegyes hazugságra! Tudtuk: az emberek többsége kutyák dolgában furcsa nézeteket vall. A leglelkesebb, legokosabb, leghűségesebb állatot is kézlegyintéssel intézi el, ha kiderül, hogy ősei megválasztása terén nem tanúsította a kellő gondosságot. Nem akartuk, hogy Löki megsejtse, hozzá szóló idegenek leereszkedő hanghordozásából: vannak, akik a magafajtát csak korcsnak tekintik. Mi abban a meggyőződésben neveltük fel, hogy minden tekintetben tökéletes, így aztán nagyon önérzetes lett, de végtelenül érzékeny is. Ugyancsak meg kellett válogatnunk a kifejezéseket, amelyeket a vele való érintkezésben használtunk, mert megértett minden szót és azt is, ami a szavak mögött rejtőzik. Egyszer rossz fát tett a tűzre. Anyám alaposan lehordta: »Jólnevelt kutya ilyet nem tesz!« kiáltott rá. »Nem szégyelled magad? Teste közönséges utcakutya!« Löki ezt annyira a szívére vette, hogy szabályos eperohamot kapott, félreismerhetetlen tünetekkel. Órák hosszat tartott, míg végre sikerült arról meggyőznünk, hogy sajnálatos félreértés volt az egész: feltétlenül úri egyéniségnek tartjuk és jellemének előkelőségéhez kétség sem férhet. Egyébként nem egykönnyen jött ki a sodrából. Tacskó őseitől nyugodt vérmérsékletet örökölt. Csak olyankor ingerült fel mérhetetlenül, ha az utcán kocsist látott, amint lovát ostorozta. Ilyenkor magából kikelve ugatott, szája habzott a felháborodástól. Általában azt tartottuk: nemes lelkületűnek dicséretére válik, hogy együttérez a szenvedőkkel. Apám azonban másként vélekedett. Szerinte Loki nem az elgyötört lovat sajnálta, hanem a rendszert kifogásolta, elvi alapon. Úgy okoskodott, hogy ha az, akinek ostor van a kezében, ma büntetlenül ütheti a lovakat, akkor holnap talán már a kutyákon is végighúz vele. Jobb az ilyesminek elébevágni, akkor ugatni, mikor még nem a kutyák vannak soron és nem bevárni, amíg a helyzet végleg elmérgesedik. Nem tartom lehetetlennek, hogy Löki valóban így gondolkodott. Hiszen olyan bölcs volt! És olyan jellemes! Még most is látni vélem, — de sokszor láttam! — amint körbe lohol a szobában, szabadon ugrándozó húsvéti nyuszim nyomában. A foga vacog, m minden porcikája remeg a mérhetetlen izgalomtól. Az öröklött vadászszenvedély noszogatja: »Tépd szét!« De egy hang inti: »Nem szabad! A házhoz tartozik!« Lelkében oly vadul csatázik az ösztön a törvénnyel, hogy szinte szikrázik körülötte a levegő, mint mikor kardok csapnak össze. Nem választja a könynyebbik megoldást. Nem menekül el messzire a kísértés boszorkányköréből, érzékeny szimatú orrát nem fúrja a pamlag vánkosai közé, hogy szabaduljon a vérforraló nyúlszagtól. Állja a harcot démonával, reszket, szűköl, foga már-már harapásra vicsorodik... de végül mégis győz. Minden egyes esetben győzelmet aratott a benne lakó vadállat felett. Vájjon hányan mondhatjuk el ezt magunkról? ... Tudomásom szerint életében csak egyetlen erkölcsi botlást követett el. Annak is a rossz társaság volt az oka. Macska került a házunkhoz, kedves, rakoncátlan kis jószág. Löki akkoriban már öregecske volt. Sokat mulattunk azon, ahogy elnehezedett testével hemperegni próbált a szőnyegen és négy kajla lábát az ég felé rugdosta, mert megirigyelte a mókásan hancúrozó cica népszerűségét. Ezzel az utánozgatással veszedelmes lejtőre került. Egy este, vacsora előtt, mikor azt hitte, nem látjuk, felugrott a székre, a tálaló előtt. Két, kurta mellső lábát az asztal széléhez támasztotta és szép lassan, óvatosan addig nyújtogatta a nyakát, míg sikerült leemelnie egy szelet szalámit, a felvágottas tálról. Úgy, ahogy előző nap a megrögzötten tolvaj macskától látta. Amikor ráeszmélt, hogy tetten értük, szinte megsemmisült. Szégyenkezése megrendítő volt, mint komoly, finom öregúré, akit aggkori akaratgyengesége egyéniségéhez méltatlan helyzetbe sodort. Anyám rögtön megértette lelkiállapotát. A karjába kapta és úgy biztatgatta, mintha semmi szokatlan se történt volna: »Egyél csak, kiskutyám, ha éhes vagy!« Löki szégyenkezése lassan felengedett. Megenyhülten pislogott, szeméből sugárzott a háta, hogy ilyen tapintatosan elnézték sajnálatos eltévelyedését. De a felvágottas táltól elfordította a fejét és soha többé nem lopott. Másik, nagy lelki válságán is Anyám segítette át. Ez Löki életének utolsó esztendejében történt. Abban az időben mainaphosszat a kis, vörös bársony pamlagon heverészett, amelyet évek óta kisajátított magának. Öreges okos szemmel nézte a porszemek táncát, a napsütésben. Időnkint el gondolkodva csámcsogott, mintha emlékezetének ínyere régi ízeket idézgetne. Ha elaludt, álmában még újra élte az ifjúság villáncoló lázait. Négy kis lábának szapora rúgdalódzása elárulta ilyenkor, hogy fut, szalad az álonmezőkön, szúrós pázsiton, vagy mulatságosan ropogó hóbuckákon hempereg, majd áthatatlan ellenféllel marakodik, fenyegetőn fel-felhorkanva. Álmában a régi, nagy legény volt, de ébren bizony már a sétára hívó szót — séta, sséta, Löki, megyünk ssssétálni! — se fogadta olyan kitörő örömmel, mint régen. A lépcsőház többé nem visszhangzott mámoros csaholásától, ha lefelé vezették. Az az izgalmas feladat, hogy új, ismeretlen árnyalatokat fedezzen fel a sarokkő bonyolult szag-összetételében, egyre kevésbbé érdekelte. Az utcán szembejövő farkaskutyáknak se rontott neki már olyan ádáz dehvet, mintha ezt ordította volna: »Szerencséd, hogy pórázon vagyok, különben széttépnélek!« (Talán nem vétek a kegyelet ellen, ha elárulom: olyankor, amikor kivételesen szabadjára engedtük, óvatosan kitért a farkaskutyák útjába és még csak nem is vakkantott, feléjük. Volt benne valóságérzék.) A pamlagon heverészett és napestig nyalogatta a szőrét (Ezt is a macskától tanulta.) Legtöbbet a mellső lába külső hajlásával foglalkozott. Ott kicsit kiritkult a szőrzet, olyan lett, mint egy kopott kabát könyöke. Löki gondterhes és végtelenül gyöngéd arccal nyalogatta ezt a kis szőrtisztást, mintha közben folyton ezt mondogatná magában: »Szegény kis könyök, édes kis könyök, jaj, de nagyon kell vigyázni rá, hiszen ez a világ legfontosabb könyöke- mert az én könyököm!« Löki kopott könyöke idővel fogalommá vált családunkban. Szimbóluma lett sok mindennek, amit gyanútlan iparkodással őrizgetünk, amit örökléthez méretezett ragaszkodással ápolgatunk, aminek elpusztíthatlan voltában vakon hiszünk, mert többé-nem-létezését egyszerűen nem tudjuk elképzelni. Pedig már mindenki más számára láthatóan magán viseli az elmúlás jelét. Nekem, neked, neki, mindnyájunknak van lakikönyökünk. Az említett válság okát is ott kereshetjük valahol abban a megható együgyűségben, amellyel minden isten teremtménye igyekszik elhitetni magával, hogy amit nem vesz tudomásul, az »nincs«. Lók megöregedett, de nem vallotta be magának. Minden jel szerint abban a meggyőződésben élt, hogy nem vénült, csak megokosodott- lehiggadt. Volt egy napjában többször megismételt, kis erőpróbája: az a nekifutamodásos ugrás, amellyel feldobta magát a meglehetősen magas piros bársonypamlagra. Valahányszor elhelyezkedett ott, ugrás után, elégedetten körülnézett, mint koros sportember, akinek sikerült bebizonyítania, hogy izmai még mindig állják a versenyt. Hanem amint teltek a hónapok, egyre nagyobb erőfeszítésébe került, egyre sutábban sikerült a »próba«. Kétszer-háromszor is nekifutamodott néha, míg végre meg merte kísérelni az ugrást és utána nyögve, szuszogva »landolt« a pamlagon. Aztán eljött a teljes vereség napja is. Az elnehezült, fáradt kis test félútról visszacsúszott a földre, hoki rémülettől kidülledt szemekkel még egyszer nekirugaszkodott, de újra visszaesett. A vörös bársonypamlag az elvesztett ifjúság könyörtelen bérce lett, amelyre többé nem lehet felkapaszkodni. Sohasem felejtem el azt a vigasztalan gyászt, amely a szeméből sugárzott, amint ott kuporgott a földön, összegubbaszkodva és többé nem mert nekifutamodni. Anyám dédelgetően a karjára kapta, feltette a pamlagra. Löki úgy feküdt ott, mintha az élet elhagyta volna. És — valahogy ez is történt. — Megöregedtem, — panaszolta némán a szeme — végem van!... Mintha időnkint egy hang biztatta volna, »véletlen volt az egész, próbáld újra«, a nap folyamán két háromszor is lemászott a pamlagról és újra nekifeszült az ugrásnak. De most már nemcsak az izmai hagyták cserben, hanem a bátorsága is. Önérzete csorbát szenvedett, idegei összekuszálódtak. A »próba« egyszer sem sikerült Minden egyes esetben úgy kellett visszaemelnünk Oly szívettépő volt ez a kilátástalan küszködés, a bukásra ítélt akarat harca a végzettel. Anyám este suttogott valamit Apámmal. A kis, vörös pamlagot kivitette a konyhába. De másnap reggel újra behozták. Löki leszegett fejjel sompolygott feléje. Tudta, hogy ismét csak megszégyenül és vár rá. Mégis rákényszerítette valami, hogy végigszenvedje, mint igazságtalan, de meg nem fellebbezhető büntetést. És talán így is van ez: öregség a büntetésünk azért, hogy egyszer fiatalok voltunk. Hanem hát, amint most megcsukló lábbal nekifutamodott, — csodák csodája! — egyszeribe a magasban termett, a pamlag tetején! Szinte gyerekjáték volt számára ma az ugrás, a tegnap lebírhatatlan feladata. Löki, azt hitte, álmodik. Idegesen vakkantva dobta le magát, a pamlagról, újra nekirugaszkodott — az ugrás megint rejtélyes-könnyen sikerült! És sikerült harmadszor, negyedszer, sokadszor is, éppen úgy, mint régen! Ujjongó ugatás verte fel a házat. — Megfiatalodtam! — újságolta mindenkinek Löki öregesen rekedtes, boldog kutyahangon. — Csoda történt, valóságos csoda! És nem tévedett, mert ami történt, valóban csoda volt, a leleményes gyöngédség csodája. Anyám ugyanis előző este jó rövidre lefűrészelte a pamlag négy lábát. Novella * írla: Gáspár Miklós XOrgo ZS12&H fog Sec A IQ.