Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-03-06 / 10. szám

Loki kutya volt, de minden, izében úriember. Kölyök korában vetődött be a kertünkbe. Háromszor is kitettük, — gondoltuk, a gazdája majd csak megtalálja, — de mindig újra vissza sem tér­­dült. A véletlen hozta és többé nem tudott elmenni, így születnek a legelszakíthatatlanabb kapcsolatok. Aránytalanul szélestalpú, kalandosan görbe lába tacskó ősökre vallott. Fejformája, hízásra hajlamos, zömök törzse azt mutatta, hogy családfájának lombosítása körül foxi is tevékenykedett. Mellénykéje, »kam­asnija« mindig kifogástalanul fehérlett, mint ódivatú, finom gavalléré. Egyébként világosbarna volt a szőre, nagyon szép színű és fényes. Ezért elhíreszteltük, hogy »arany­terrier«. Azt állítottuk, hogy ez Európában még alig ismert, rend­kívül értékes »race«. Hogy mi szükség volt erre a kegyes hazug­ságra! Tudtuk: az emberek többsége kutyák dolgában furcsa nézeteket vall. A leglelkesebb, legokosabb, leghűségesebb állatot is kézlegyintéssel intézi el, ha kiderül, hogy ősei megválasztása terén nem tanúsította a kellő gondosságot. Nem akartuk, hogy Löki megsejtse, hozzá szóló idegenek leereszkedő hanghordozásá­ból: vannak, akik a magafajtát csak korcsnak tekintik. Mi abban a meggyőződésben neveltük fel, hogy minden tekin­tetben tökéletes, így aztán nagyon önérzetes lett, de végtelenül érzékeny is. Ugyancsak meg kellett válogatnunk a kifejezéseket, amelyeket a vele való érintkezésben használtunk, mert megértett minden szót és azt is, ami a szavak mögött rejtőzik. Egyszer rossz fát tett a tűzre. Anyám alaposan lehordta: »Jólnevelt kutya ilyet nem tesz!« kiáltott rá. »­Nem szégyelled magad? Te­s­te közönséges utcakutya!« Löki ezt annyira a szívére vette, hogy szabályos eperohamot kapott, félreismerhetetlen tünetekkel. Órák hosszat tartott, míg végre sikerült arról meggyőznünk, hogy saj­nálatos félreértés volt az egész: feltétlenül úri egyéniségnek tart­juk és jellemének előkelőségéhez kétség sem férhet. Egyébként nem egykönnyen jött ki a sodrából. Tacskó őseitől nyugodt vérmérsékletet örökölt. Csak olyankor ingerült fel mér­hetetlenül, ha az utcán kocsist látott, amint lovát ostorozta. Ilyenkor magából kikelve ugatott, szája habzott a felháborodás­tól. Általában azt tartottuk: nemes lelkületűnek dicséretére válik, hogy együttérez a szenvedőkkel. Apám azonban másként véle­kedett. Szerinte Loki nem az elgyötört lovat sajnálta, hanem a rendszer­t kifogásolta, elvi alapon. Úgy okoskodott, hogy ha az, akinek ostor van a kezében, ma büntetlenül ütheti a lovakat, akkor holnap talán már a kutyákon is végighúz vele. Jobb az ilyesminek elébevágni, akkor ugatni, mikor még nem a kutyák vannak soron és nem bevárni, amíg a helyzet végleg elmérge­sedik. Nem tartom lehetetlennek, hogy Löki valóban így gondolko­dott. Hiszen olyan bölcs volt! És olyan jellemes! Még most is látni vélem, —­ de sokszor láttam! — amint körbe lohol a szobá­ban, szabadon ugrándozó húsvéti nyuszim nyomában. A foga vacog, m minden porcikája remeg a mérhetetlen izgalomtól. Az öröklött vadász­szenvedély noszogatja: »Tépd szét!« De egy hang inti: »Nem szabad! A házhoz tartozik!« Lelkében oly vadul csa­tázik az ösztön a törvénnyel, hogy szinte szikrázik körülötte a levegő, mint mikor kardok csapnak­ össze. Nem választja a köny­­nyebbik megoldást. Nem menekül el messzire a kísértés boszor­kány­köréből, érzékeny szimatú orrát nem fúrja a pamlag ván­kosai közé, hogy szabaduljon a vérforraló nyúlszagtól. Állja a harcot démonával, reszket, szűköl, foga már-már harapásra vicso­­rodik... de végül mégis győz. Minden egyes esetben győzelmet aratott a benne lakó vadállat felett. Vájjon hányan mondhatjuk el ezt magunkról? ... Tudomásom szerint életében csak egyetlen er­kölcsi botlást követett el. Annak is a rossz társaság volt az oka. Macska került a házunkhoz, kedves, rakoncátlan kis jószág. Löki akkoriban már öregecske volt. Sokat mulattunk azon, ahogy elnehezedett testé­vel hemperegni próbált a szőnyegen és négy kajla lábát az ég felé rugdosta, mert megirigyelte a mókásan hancúrozó cica nép­szerűségét. Ezzel az utánozgatással veszedelmes lejtőre került. Egy este, vacsora előtt, mikor azt hitte, nem látjuk, felugrott a székre, a tálaló előtt. Két, kurta mellső lábát az asztal szélé­hez támasztotta és szép lassan, óvatosan addig nyújtogatta a nyakát, míg sikerült leemelnie egy szelet szalámit, a felvágottas tálról. Úgy, ahogy előző nap a megrögzötten tolvaj macskától látta. Amikor ráeszmélt, hogy tetten értük, szinte megsemmisült. Szégyenkezése megrendítő volt, mint komoly, finom öregúré, akit aggkori akaratgyengesége egyéniségéhez méltatlan helyzetbe sodort. Anyám rögtön megértette lelkiállapotát. A karjába kapta és úgy biztatgatta, mintha semmi szokatlan se történt volna: »Egyél csak, kiskutyám, ha éhes vagy!« Löki szégyenkezése lassan felengedett. Megenyhü­lten pislogott, szeméből sugárzott a háta, hogy ilyen tapintatosan elnézték sajnálatos eltévelyedé­sét. De a felvágottas táltól elfordította a fejét és soha többé nem lopott. Másik, nagy lelki válságán is Anyám segítette át. Ez Löki életének utolsó esztendejében történt. Abban az időben mai­­naphosszat a kis, vörös bársony pamlagon heverészett, amelyet évek óta kisajátított magának. Öreges okos szemmel nézte a por­szemek táncát, a napsütésben. Időnkint el gondolkodva csám­csogott, mintha emlékezetének ínyere régi ízeket idézgetne. Ha elaludt, álmában még újra élte az ifjúság villáncoló lázait. Négy kis lábának szapora rúgdalódzása elárulta ilyenkor, hogy fut, szalad az álonm­ezőkön, szúrós pázsiton, vagy mulatságosan ropogó hóbuckákon hempereg, majd áthatatlan ellenféllel mara­kodik, fenyegetőn fel-felhor­kanva. Álmában a régi, nagy legény volt, de ébren bizony már a sétára hívó szót — séta, sséta, Löki, megyünk ssssétálni! — se fogadta olyan kitörő örömmel, mint régen. A lépcsőház többé nem visszhangzott mámoros csaholásától, ha lefelé vezették. Az az izgalmas feladat, hogy új, ismeretlen árnyalatokat fedezzen fel a sarokkő bonyolult szag-összetételében, egyre kevésbbé érdekelte. Az utcán szembe­jövő farkaskutyáknak se rontott neki már olyan ádáz de­h­vet, mintha ezt ordította volna: »Szerencséd, hogy pórázon vagyok, különben széttépnélek!« (Talán nem vétek a kegyelet ellen, ha elárulom: olyankor, amikor kivételesen szabadjára engedtük, óvatosan kitért a farkaskutyák útjába és még csak nem is vak­­kantott, feléjük. Volt benne valóságérzék.) A pamlagon heverészett és napestig nyalogatta a szőrét (Ezt is a macskától tanulta.) Legtöbbet a mellső lába külső hajlásával foglalkozott. Ott kicsit kiritkul­t a szőrzet, olyan lett, mint egy kopott kabát könyöke. Löki gondterhes és végtelenül gyöngéd arccal nyalogatta ezt a kis szőr­tisztást, mintha közben folyton ezt mondogatná magában: »Szegény kis könyök, édes kis könyök, jaj, de nagyon kell vigyázni rá, hiszen ez a világ legfontosabb könyöke- mert az én könyököm!« Löki kopott könyöke idővel fogalommá vált családunkban. Szimbóluma lett sok mindennek, amit gyanútlan iparkodással őrizgetünk, amit örökléthez méretezett ragaszkodással ápolgatunk, aminek elpusz­­títhatlan voltában vakon hiszünk, mert töb­bé-nem-létezését egy­szerűen nem tud­juk elképzelni. Pedig már mindenki más számára láthatóan magán viseli az elmúlás jelét. Nekem, neked, neki,­­­ mindnyájunknak van lakikönyökü­nk. Az említett válság okát is ott kereshetjük valahol abban a megható együgyűségben, amellyel minden isten teremtménye igyekszik elhitetni magával, hogy amit nem vesz tudomásul, az »nincs«. Lók­ megöregedett, de nem vallotta be magának. Min­den jel szerint abban a meggyőződésben élt, hogy nem vénült, csak megokosodott- lehiggadt. Volt egy napjában többször megis­mételt, kis erőpróbája: az a nekifutamodásos ugrás, amellyel feldobta magát a meglehetősen magas piros bársonypamlagra. Valahányszor elhelyezkedett ott, ugrás után, elégedetten körül­nézett, mint koros sportember, akinek sikerült bebizonyítania, hogy izmai még mindig állják a versenyt. Hanem amint teltek a hónapok, egyre nagyobb erőfeszíté­sébe került, egyre sutábban sikerült a »próba«. Kétszer-három­­szor is nekifutamodott néha, míg végre meg merte kísérelni az ugrást és utána nyögve, szuszogva »landolt« a pamlagon. Aztán eljött a teljes vereség napja is. Az elnehezült, fáradt kis test félútról visszacsúszott a földre, hoki rémülettől kidülledt szemek­kel még egyszer nekirugaszkodott, de újra visszaesett. A vörös bársonypamlag az elvesztett ifjúság könyörtelen bérce lett, amelyre többé nem lehet felkapaszkodni. Sohasem felejtem el azt a vigasztalan gyászt, amely a szeméből sugárzott, amint ott kuporgott a földön, összegubbasz­­kodva és többé nem mert nekifutamodni. Anyám dédelgetően a karjára kapta, feltette a pamlagra. Löki úgy feküdt ott, mintha az élet elhagyta volna. És — valahogy ez is történt. — Megöregedtem, — panaszolta némán a szeme — végem van!... Mintha időnkint egy hang biztatta volna, »véletlen volt az egész, próbáld újra«, a nap folyamán két háromszor is lemászott a pamlagr­ól és újra nekifeszült az ugrásnak. De most már nemcsak az izmai hagyták cserben, hanem a bátorsága is. Önér­zete csorbát szenvedett, idegei összekuszálódtak. A »próba« egy­szer sem sikerült­ Minden egyes esetben úgy kellett vissza­emelnünk Oly szívettépő volt ez a kilátástalan küszködés, a bukásra ítélt akarat harca a végzettel. Anyám este suttogott valamit Apámmal. A kis, vörös pamlagot kivitette a konyhába. De másnap reggel újra behozták. Löki leszegett fejjel som­­polygott feléje. Tudta, hogy ismét csak megszégyenül és vár rá. Mégis rákényszerítette valami, hogy végigszenvedje, mint igaz­ságtalan, de meg nem fellebbezhető büntetést. És talán így is van ez: öregség a büntetésünk azért, hogy egyszer fiatalok voltunk. Hanem hát, amint most megcsukló lábbal nekifutamodott, — csodák csodája! — egyszeribe a magasban termett, a pamlag tetején! Szinte gyerekjáték volt számára ma az ugrás, a tegnap lebírhatatlan feladata. Löki, azt hitte, álmodik. Idegesen vakkantva dobta le magát, a pamlagról, újra nekirugaszkodott — az ugrás megint rejté­lyes-könnyen sikerült! És sikerült harmadszor, negyedszer, sokadszor is, éppen úgy, mint régen! Ujjongó ugatás verte fel a házat. — Megfiatalodtam! — újságolta mindenkinek Löki öregesen rekedtes, boldog kutya­­hangon. — Csoda történt, valóságos csoda! És nem tévedett, mert ami történt, valóban csoda volt, a leleményes gyöngédség csodája. Anyám ugyanis előző este jó rövidre lefűrészelte a pamlag négy lábát. Novella * írla: Gáspár Miklós XOrgo ZS12&H fog Sec A IQ.

Next