Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-03-20 / 12. szám

A PATAKY-KÚRIA Marosvásárhely mellett, Nyárádszentlász-­­­lón van az ősi désfalvi­ Pataky kúria. Most ? István bátyám gazdálkodik a birtokon és ő él a régi házban, amelyben megszülettem. Feri öcsémmel együtt, hárman vagyunk test­vérek. Élénk gyermek voltam, sokat úsztam, másztam. Egyik béres gyerekünk egyszer für­dés közben fuldokolni kezdett, mire beug­rottam a vízbe és kimentettem. Az életmen­tés azzal a kellemetlen utókövetkezménnyel v járt, hogy majdnem megsiketültem. Éve­ken át kezelték utána a fülemet s csaknem f elvesztettem a hallásomat, ami nem lett volna üdvös dolog egy­­ operaénekes szá­mára. Szerettem az ól körül játszadozni és a nagy koca egyszer elkapott, meg is hara­pott. Feri öcsém és én, úgy hasonlítottunk egymásra, mint egy tojás a másik tojásra. Hány randevúra ment el helyettem, ha ép­pen más dolgom volt! És én őhelyette! Feri nyúlánk maradt, csak én tenoristáskodtam el... FŐHADNAGY ÚR­IPRÓBÁT­ ÉNEKEL Mindig katona szerettem volna lenni. Beírattak a lu­dovikára. Már akkor is minden szabad időmet a zenének szentel­tem. Ludovikás koromban Fricsay zené­jéért rajongtam, aki a városligeti zene­­gavillonban muzsikált. Kitört a világhá­ború és a frontra mentem. Az orosz é­s olasz harctérre. A bajtársak, lent a fede­zékben, csöndesebb napokon gyakran megkértek, hogy énekeljek . . . Mikor­­ aztán elcsendesedett a világégés és haza-­s jöttem, elhatároztam: megpróbálkozom a­­ komoly énektanulással. Gábor Józsefnél, az Operaház művészénél jelentkeztem, aki rögtön bíztatott: kíséreljem meg az operaházi próbaéneklést. Pataki­ főhad­nagy úr beállított­a m. kir. Operaház­ira ... Báró Wlassics Gyula és Máder Raoul is ott ültek a nézőtéren, amikor énekeltem. Hatéves szerződést kaptam. Valaki később odajött hozzám és ezt kér­dezte: »Mondja, nincs magának valami baja a tüdejével, hogy ilyen vékonyka a hang jatt .Nincs — feleltem — és nem is volt.« (Kiderült, az illető egy elutasított tenorista volt, aki így szeretett volna vi­gasztalódni.) CICA A MAGAS »C.-N Mint minden latin országban, Argentí­nában is imádják a macskákat. Csak úgy hemzseg a sok cica. Hihetetlenül elszaporodtak minden városban. Buenos­ Airesben történt, a Teatro Co­­lonban, ahol a »Lammermoori Luciá«-t adták. Lily Pons-szal együtt léptem fel. Az úgynevezett sír-jelenetnél tartottunk és éneklésemmel éppen arról próbáltam meggyőzni a közönséget, hogy milyen sivár az élet és milyen szomorú a világ. A reflektorok kék fénye és a színpadi világítás bágyadtsága is ezt a hangula­tot óhajtotta kihangsúlyozni. Egyszer csak hallom, hogy valaki felkacag a nézőtéren. Aztán átveszi ezt a kacajt más is, innen is, onnan is harsány neve­tés hallatszik. Nem tudtam mit nevet­nek, végigtapogattam a ruhámat, nincs-e valami baj a kosztümömmel, majd kö­rülnéztem, mi történik, de nem vettem észre semmi különöset. Énekeltem to­vább, nagy szomorúságot mutatva, a nézőtér pedig hahotázott. Hirtelen egy puha valamit érzek a nyakamban. Egy macska volt. Az éneklést nem tudtam abbahagyni, mert a zenekar játszott, így hát megfogtam a bestiát és eldobtam magamtól. A gonosz macska, ahelyett, hogy eliszkolt volna, megállt előttem, cirmos orcáját és bajuszát megsimogatta a jobb első »pracni«-jával és kontrázni kezdett velem: — Miau... Miau ... A közönség betegre nevette magát, mire abba kellett hagyni a sír­jelenetet. A függönyt leengedték, de dörgő tapssal követelték, hogy menjek a lámpák elé ... A macskát dobtam ki magam helyett. BELLA VISTA Nyolc éven át dolgoztam Buenos Aires­ben és ennek a munkának anyagi eredmé­nye is mutatkozott. Igaz, sose voltam túl­ságosan takarékos, noha nem vagyok bo­hém természetű ember. Szeretem a pénzt kiadni, de jól és kellemesen. Egy napon, ott Dél-Amerikában rájöttem, hogy nem tudom, mit csináljak azzal az összeggel, amit összeénekeltem magamnak. Barátaim rábeszéltek, hogy kezdjek valami nagyobb­­szabású üzleti vállalkozásba, de én mindig azt válaszoltam, hogy semmit nem veszel, ami „köt“. Ami a lelkemett vagy szívemé odahúzza valamihez, ha ez a valami ninc Magyarországon. Szabad akartam lenni. Ba­rátaim egyszer egy különlegesen érdeke kirándulásra hívtak meg és ragaszkodtál hogy elmenjek velük. Elvittek a környéki egy csodálatosan szép nyaralóhelyre. — Ejha, — mondtam — ez aztán igazan szép, mi a neve? — Behavista! — Jó lehet itt lakni, különösen nyáron Várjon ki lehet ennek a tündérkertnek gazdája? — Te! Bámultam. — Én? Ugyan. — Igen. Tessék. Itt a vétellevél. Patak Kálmán az új birtokos... Tudtam és beleegyezésem nélkül megvet­ték a nevemben „Bellavistá“-t. Az én össze­énekelt pénzemért. Azóta se láttam a nyaralómat, amely világ másik felén van ... A TENORISTA ÉLETE Sok szép élményem volt már életem­ben, amelyek közül boldogan emlékezel­ a Toscanini-estélyre. A nagy karmeste ragaszkodott szerény személyemhez hogy Bécsben én énekeljem Florestai szerepét a »Fidelió«-ban... De végre el­mondhatom azt, amit már olyan régen terveztem: egy tenorista panaszait. Nem mondhatnám, hogy tejfel lenne az éle­tem. Tenoristának lenni nem könnyi mesterség. Mindazt, amit az ember sze­retne és mindazt, amit csinálni kell, nem szereti. Kivéve az éneket. Örök tanulói az élete. Ezt még szívesebben csinálom Aztán jönnek a megszorítások. Melegber nem ihat hideget, jégről sohasem lehet szó, fagylaltozni nem lehet, paprikát borsot, mandulát, diót nem lehet, fűszert nem lehet, szóval mindazt nem lehet, ami az életnek egy kis savat és borsot ad Egészséges vagyok, mint a makk, de úgy kell élnem, mint egy diétásnak. Imádót sportolni, alig lehet, még gyalogolni se lehet túlságosan sokat Ezzel szem­ben lehet inhalálni, lehet »gurgulázni, ha m­illateát is szabad inni. Idegcsillapítót bevenni tilos. A hangszálakat veszélyez­­teti. A legegyszerűbb ».... Piriny hatás­­sal van a torokra. Ha utazom, külön koffer vén asszony teát, futtatógépet és hasonlót viszek magammal, ami szerin­­tem mind nem ér semmit, de jó ha van az embernél, mert ráfoghatja, hogy »él­ mindent megpróbáltam«. Amellett, me­rem állítani, hogy egyike vagyok azok­nak a tenoristáknak, akik életükben­­ legkevesebbszer mondtak le előadást.. Kislány koromban Feri öcsémmel, de nem tudom, melyik vagyok én. Mint tüzérhadnagy rísz­ben, szabadságol

Next