Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1942-01-09 / 2. szám
HUNYADY SÁNDOR A PIROS KÖRÖMRŐL Nem tudom, hogy van a nyájas olvasó a piros köröm mert Szereti? Nem szereti? Én vegyesesen vagyok vele. Vannak, akiken eltűröm és vannak, akiktől rossznéven veszem. New Yorkban láttam, hogy a boltokban az összes kiszolgáló kisasszonyok körme ciklámen pirosra van festve. Ezt helyeseltem. Megértettem, hogy ez szinte szociális jelkép. A dolgozó kis nők azt akarják megmutatni vele, hogy életszínvonalukba joguk van belefoglalni a kozmetikát. A piros köröm ezen a területen komoly dolog, jogok hangsúlyozása. Értelme egészen más, mint mikor egy revügött körme piros. Furcsa az egész ügy. Nincs bennem semmi előítélet, mégis jól esik, bizonyos naiv önérzettel tölt el, hogy a családomban, tudtommal nincs egyetlen olyan asszony vagy leány, aki a körmét festené. Tudom, hogy ez butaság és mégis így van. Talán azért, mert a piros köröm közvetetten a nők nemiségére hívja föl a figyelmet. És az ember nem szereti az ilyesmit, ha a saját famíliájáról van szó. Nézem a piros körmöket. Hol tetszenek, hol nem. Mégis inkább nem tetszenek. De igazán fölháborodva csak egyetlenegyszer voltam miattuk. Ez néhány évvel ezelőtt, nyáron történt, a margitszigeti strandon. A forró homokon egy molett hölgy jött szembe velem. Nem volt csúnya és nem is volt még öreg. De olyan fiatal sem volt már, hogy joga lett volna ahhoz a kacérsághoz, ahogyan le volt vetkőzve. Természetesen az illető hölgy kezén-lábán vérpirosra volt festve a köröm. Rendben van, csinálja, nagykorú. Hanem az már utálatos látvány volt, hogy a molett hölgy tizennégyéves kislányának a körme is piros volt. Ez egészen pornografikus látvánnyá tette, a fejletlen, csikószerű, vékonyhangú leányt, aki a mamája oldalán haladt kokett trikóban. Világos dolog hogy a gyerek a mama engedelme, vagy az utasítása nélkül nem merte volna megfesteni a körmét. Nincs itt hely rá, hogy az ügy erkölcsi és nevelésügyi hátterét tárgyaljuk. Akkor sem gondolkoztam sokat. Csak elfogott a düh. És ha hatalmam lett volna hozzá, ott helyben, rögtön kitenyereltettem volna a molett mamát, négykézláb a homokba, hogy egy jó mogyorófavesszővel, vagy egy sós kötéllel huszonötöt veressek a gömbölyű felére, hadd visítázzék, hogy vele milyen szörnyűséget csinálnak. Általában véve az a tapasztalatom, hogy minél feljebb, vagy inkább minél beljebb haladunk az előkelő világba, annál ritkábbá válik a pirosra festett köröm. Lehetnek kivételek és ezek a kivételek semmiesetre sem bűnök. Csak éppen a divatról, beszélek, amely másféle a társadalom minden rétegében. Láttam egy divatos kokottot, Párizsban, az tEremitage-ban, ibolyaszínű haja volt és bíbor körme. És láttam egy világhírű demimondeot, ugyancsak Párizsban, az Opera előcsarnokában. Ez a hölgy, aki éppen egy hercegnek volt a barátnője, olyan szigorúan volt öltözve, mint egy ingyenlesegyesület elnöknője, vidéken. Vagy, hogy a művészvilágból említsek egyetlen példát, láttam Budapest bálványát, Greta Garbót, New-Yorkban, egy szépségszalon fogadódélutánján. Éppen rágyújtott kis arany öngyújtójával, jól megnéztem a kezét — nem volt Piros a körme. A történelemből tudjuk, hogy évezredes szokás a körmök megfestése. Különösen dekadens korok szokása. Babilon asszonyai skarláttal és azúrral festették meg lábukon a körmöt. A »Salammbo« -ban olvastam, hogy a hanyatló Carthagóban arany köröm volt a divat. De a mostani piros körömnek más a történelmi magyarázata. Egy híres, amerikai táncosnőnek jutott először eszébe, hogy pirosra fesse a körmét. Tudniillik az illető művésznő nyolcadvér néger volt és a kármin festékkel azt a viola fénylést akarta eltüntetni, amely emberöltőkön keresztül sem múlik el, hanem áruló jele marad a körmön a néger eredetnek. A piros körömnek sikere lett és néhány évtized alatt általános divattá vált. De a gyökere mégis csak ez a félelemben született. Tehát mindazok a nők, akik a körmüket pirosra festik, végeredményében nem keleti királynőket utánoznak, hanem csak egy nyolcadvér néger nőt, aki rettegve titkolta a kegyetlen, fehér világban színes eredetét. .. Ezt a szerepet érdemes volt kivárni.. a Madách Színházban A Madách-színházban próbálják Felkai Ferenc Illerén című drámáját, amelynek külön nevezetessége, ahogy az egyik női főszerepre Titkos Ilonát szerződtetünk, aki hosszabb szünet után ismét reprezentatív szerepben mutatkozik be a közönségnek. — Nero anyját, Agrippinát alakítom, a darabban, — mesélte nekünk Titkos Ilona és a szerep olyan, amelyért érdemes volt (színészi értelemben) létezni«; érdemes volt kivárni ezt a szerepet. Az utolsó esztendőben több alkalmam lett volna szerződést vállalni, de egyik felajánlott szerepemben sem találtam meg azt a művészi feladatot, amely egyéniségemnek megfelelt volna. Úgy akarok a közönség elé állni, ahogy azelőtt álltam és olyat akarok nyújtani, amit joggal elvárnak tőlem. — A színpadi irodalom egyik legérdekesebb szerepét kaptam a Madách-színházban — folytatta Titkos. — Egy abszolút uralkodó, vérfasyiasztóan érdekes, hatalmas anyatigris-szerű nőt kell alakítanom, akiben a líra éppen úgy megvan, mint a konok pogányság, mint minden hang, érzés, szín, szív, amit csak egy olyan figura nyújthat, mint amilyen a világtörténelem legfurcsább asszonya, Agrippina volt. A kegyetlen császárnőtől a szerelmes asszonyig minden változata a nőnek megvan ebben a szerepben. Költészet és kegyetlenség, női hiúság és féltékeny'ség váltakoznak 'benne, amíg déli a végzete és meghal, a saját fia fojtja meg. A művészi irányítás munkáját Pünkösti Andor végzi, tehát nyilvánvaló, hogy az mindvégig történelmileg hű, színpadilag pedig nagyvonalú és ízléses lesz...