Film Színház Irodalom, 1942. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1942-01-09 / 2. szám

HUNYADY SÁNDOR A PIROS KÖRÖMRŐL Nem tudom, hogy van a nyájas olvasó a piros köröm mert Szereti? Nem szereti? Én vegyesesen vagyok vele. Vannak, aki­ken eltűröm és vannak, akiktől rossznéven veszem. New­ Yorkban láttam, hogy a boltokban az összes kiszolgáló kisasszonyok körme ciklámen pirosra van festve. Ezt helyeseltem. Megértettem, hogy ez szinte szociális jelkép. A dolgozó kis nők azt akarják megmutatni vele, hogy életszínvonalukba joguk van belefoglalni a kozmetikát. A piros köröm ezen a területen ko­moly dolog, jogok hangsúlyozása. Értelme egészen más, mint mikor egy revügött körme piros. Furcsa az egész ügy. Nincs bennem semmi előítélet, mégis jól esik, bizonyos naiv önérzettel tölt el, hogy a családomban, tudtommal nincs egyetlen olyan asszony vagy leány, aki a kör­mét festené. Tudom, hogy ez butaság és mégis így van. Talán azért, mert a piros köröm közvetetten a nők nemiségére hívja föl a figyelmet. És az ember nem szereti az ilyesmit, ha a saját famíliájáról van szó. Nézem a piros körmöket. Hol tetszenek, hol nem. Mégis in­kább nem tetszenek. De igazán fölháborodva csak egyetlenegy­szer voltam miattuk. Ez néhány évvel ezelőtt, nyáron történt, a margitszigeti stran­don. A forró homokon egy molett hölgy jött szembe velem­. Nem volt csúnya és nem is volt még öreg. De olyan fiatal sem volt már, hogy joga lett volna ahhoz a kacérsághoz, ahogyan le volt vetkőzve. Természetesen az illető hölgy kezén-lábán vérpirosra volt festve a köröm. Rendben van, csinálja, nagykorú. Hanem az már utálatos látvány volt, hogy a molett hölgy tizennégyéves kislányának a körme is piros volt. Ez egészen pornografikus lát­vánnyá tette, a fejletlen, csikószerű, vékonyhangú leányt, aki a mamája oldalán haladt kokett trikóban. Világos dolog hogy a gyerek a mama engedelme, vagy az utasítása nélkül nem merte volna megfesteni a körmét. Nincs itt hely rá, hogy az ügy erköl­csi és nevelésügyi hátterét tárgyaljuk. Akkor sem gondolkoztam sokat. Csak elfogott a düh. És ha hatalmam lett volna hozzá, ott helyben, rögtön kitenyereltettem volna a molett mamát, négy­kézláb a homokba, hogy egy jó mogyorófavesszővel, vagy egy sós kötéllel huszonötöt veressek a gömbölyű felére, hadd visítázzék, hogy vele milyen szörnyűséget csinálnak. Általában véve az a tapasztalatom, hogy minél feljebb, vagy inkább minél beljebb haladunk az előkelő világba, annál ritkábbá válik a pirosra festett köröm. Lehetnek kivételek és ezek a ki­vételek semmiesetre sem bűnök. Csak éppen a divatról, beszélek, amely másféle a társadalom minden rétegében. Láttam egy di­vatos kokottot, Párizsban, az tEremitage­-ban, ibolyaszínű haja volt és bíbor körme. És láttam egy világhírű dem­imondeot, ugyancsak Párizsban, az Opera előcsarnokában. Ez a hölgy, aki éppen egy hercegnek volt a barátnője, olyan szigorúan volt öl­tözve, mint egy ingyenlesegyesület elnöknője, vidéken. Vagy, hogy a művészvilágból említsek egyetlen példát, láttam Buda­pest bálványát, Greta Garbót, New-Yorkban, egy szépségszalon fogadódélutánján. Éppen rágyújtott kis arany öngyújtójával, jól megnéztem a kezét — nem volt Piros a körme. A történelemből tudjuk, hogy évezredes szokás a körmök megfestése. Különösen dekadens korok szokása. Babilon asszo­nyai skarláttal és azúrral festették meg lábukon a körmöt. A »Salammbo« -ban olvastam, hogy a hanyatló Carthagóban arany köröm volt a divat. De a mostani piros körömnek más a törté­nelmi magyarázata. Egy híres, amerikai táncosnőnek jutott elő­ször eszébe, hogy pirosra fesse a körmét. Tudniillik az illető művésznő nyolcadvér néger volt és a kármin festékkel azt a viola fénylést akarta eltüntetni, amely emberöltőkön keresztül sem múlik el, hanem áruló jele marad a körmön a néger eredet­nek. A piros körömnek sikere lett és néhány évtized alatt álta­lános divattá vált. De a gyökere mégis csak ez­ a félelemben született. Tehát mindazok a nők, akik a körmüket pirosra festik, végeredményében nem keleti királynőket utánoznak, hanem csak egy nyolcadvér néger nőt, aki rettegve titkolta a kegyetlen, fe­hér világban színes eredetét. .. Ezt a szerepet érdemes volt kivárni.. a Madách Színházban A Madách-színházban próbálják Felkai Ferenc Illerén című drámáját, amelynek külön nevezetessége, ahogy az egyik női főszerepre Titkos Ilonát szerződtet­ünk, aki hosszabb szünet után ismét reprezentatív sze­repben mutatkozik be a közönségnek. — Nero anyját, Agrippinát alakítom, a darabban, — mesélte nekünk Titkos Ilona és a szerep olyan, amelyért érdemes volt (színészi értelemben) létezni«; érdemes volt kivárni ezt a sze­repet. Az utolsó esztendőben több alkalmam lett volna szerző­dést vállalni, de egyik felajánlott szerepemben sem találtam meg azt a művészi feladatot, amely egyéniségemnek megfelelt volna. Úgy akarok a közönség elé állni, ahogy azelőtt álltam és olyat akarok nyújtani, amit joggal elvárnak tőlem. — A színpadi irodalom egyik legérdekesebb szerepét kap­tam a Madách-színházban — folytatta Titkos. — Egy abszolút uralkodó, vérfasyiasztóan érdekes, hatalmas anyatigris-szerű nőt kell alakítanom, akiben a líra éppen úgy megvan, mint a ko­nok pogányság, mint minden hang, érzés, szín, szív, amit csak egy olyan figura nyújthat, mint amilyen a világtörténelem leg­furcsább asszonya, Agrippina volt. A kegyetlen császárnőtől a szerelmes asszonyig minden változata a nőnek megvan ebben a szerepben. Költészet és kegyetlenség, női hiúság és féltékeny­­'ség váltakoznak 'benne, amíg déli a végzete és meghal, a saját fia fojtja meg. A művészi irányítás munkáját Pünkösti Andor végzi, tehát nyilvánvaló, hogy az mindvégig történelmileg hű, színpad­ilag pedig nagyvonalú és ízléses lesz...

Next